Különös érzés az Esterházy Irodalmi Díj első birtokosának lenni, ami nyilván Esterházy Péterre is emlékezteti, aki az ön felfedezője volt?
Talán nincs ma rangosabb irodalmi díj Magyarországon. A 2018-ban a család hercegi ága által létrehozott és kulturális missziót betöltő Esterházy Magyarország Alapítvány adja. A zene és a képzőművészet támogatása mellett ettől az évtől ezzel kívánja erősíteni a kortárs irodalom megbecsülését. Ha élne a grófi ághoz tartozó Péter, biztosan a díj védnöke lenne. Véleményének hamar súlya lett a honi irodalomban. Engem, mint kezdő novellistát, ő rakott fel a palettára.
Milyen viszonyba kerültek az évek során?
Szerintem elég jóban voltunk. Több könyvében megemlít, a Harmonia caelestisben, a Hasnyálmirigynaplóban is szerepelek. Péter azok közé az írók közé tartozott, akik figyelték és értékelték, ki mit csinál a kollégák közül. Nemcsak a világ érdekelte, hanem az is, ki hogyan és miként érdeklődik iránta.
Mióta tudja, hogy író akar lenni?
Általános iskolai tanár voltam, amikor országos lapban 1986–1987-ben először publikáltam. Zalán Tibi közölt a Kortársban. Sejtettem, és talán tudtam, hogy írni akarok. Ennél fontosabb, szebb lehetőséget az életben nem láttam. Saját börtön, saját szabadság. Azóta is azt csinálom, amit szeretek.
A divatos autofikciós művek helyett ön inkább a tisztán képzelet szülte alkotások híve?
A színtiszta fikció létrehozásánál nemesebb harcot keveset láttam.
Érteni vélem, hogy a mai magyar írók többsége miért kezd el a saját életének a pozicionálásával foglalkozni. Érdekes és súlyos történetek születnek az életrajz fölvirágoztatásából, de az irodalom ennél is többet kér. Borzasztóan működő, ha úgy tetszik, kivételes történelmi helyzetben vagyunk, melyben a szó és az esemény nem könnyen talál egymásra.
