Az interjú eredetileg a HVG Pszichológia magazinban jelent meg.
Kívülről nézve úgy tűnik, mindent elért a pályán, amit lehetett: a Kossuth-díjtól a Prima Primissimán át a Pulitzer-emlékdíjig lényegében minden létező díjat elnyert…
Azért én még tudnék mondani!
…és talán egyedülálló módon még szobor is készült a Tímár Józsefet Az ügynök halála főszerepében, két bőrönddel ábrázoló fotója alapján, a Nemzeti Színház parkjában.
Legalább engedélyt kértek volna rá! Egyszer valaki szólt, hogy „Menj már a Nemzeti Színház felé, mert ott van a Tímár-fotód szoborként.” Mondtam, hogy az nem létezik. De tényleg ott volt. Slusszpoén, hogy a szobrász azt mondta, az ő ötlete volt, hogy két bőrönd legyen nála, és én plágiumot követtem el. Megüzentem neki, hogy ha még egy kicsit ugrál, beperelem. Szóval ez számomra nem büszkeség, inkább ideges leszek attól a szobortól.
Keleti Éva
Bánkuti András
Akárhogy is, hallatlanul sikeres pályaképnek tűnik az öné. De hogy éli meg mindezt? Tényleg megvalósított mindent, amit valaha is szeretett volna ezen a pályán?
Ha ezt mondanám magának, nem mondanék igazat. Az ember mindig többre vágyik, és attól tud előrejutni, ha valami nem úgy sikerült, vagy legalábbis hiányérzetet hagyott maga után. Az hajtja előre az embert, ha mindig meg akar valósítani valamit, ami egy picit más, egy kicsit több. Sokan mondják, hogy megkaptam mindent, ami elképzelhető, de azt hiszem, ilyen soha nincs. Mindig vágyik valami többre az ember, ha nem is anyagi értelemben. Inkább a saját belső magasugrólécemről van szó, amit vagy átviszek, vagy nem. Ha átviszem, az nagyon jó, ha nem viszem át, az még jobb, mert akkor tovább kell küzdenem és harcolnom. És én mindig találok valamit, ami nem jó, legyen az csak egy érzés vagy gondolat. De hogy soha semmi sem lehet tökéletes, az biztos, mert akkor nem haladna előre az emberiség.
https://hvg.hu/360/20211227_Keleti_Eva_interju
Pillanatokra, napokra sem érez tökéletes sikert? Még olyankor sem, amikor épp a Kossuth-díjat veszi át?
Furcsa érzés volt, amikor – őszintén mondom – teljesen váratlanul megkaptam a Kossuth-díjat. Először nem is hittem el, hogy valóban nekem szólt az aranybetűs meghívó. Sokszor éreztem úgy, hogy megérdemelném, de akkor nem kaptam meg, amikor pedig szinte én is leírtam saját magamat, megjött. Azt hiszem, az ember sosem akkor, azt és attól a személytől kapja meg, amikor, amit és akitől szeretné. Korábban vágytam a díjra, amikor viszont megkaptam, azt éreztem, „anyám, én nem ilyen lovat akartam”. De nem akarok politizálni. Én magamnak és magamért csinálom, amit csinálok, és – ne vegye nagyképűségnek – a szakmáért is: olyan nehéz elismertséget szerezni ennek a műfajnak! Nem is merem kiejteni azt a szót, hogy „fotóművész”.
