Keleti Éva: Nem mindennap születnek olyanok, akik túlélik a saját idejüket
10 perc
2021.12.27. 12:00
Sokszor elgondolkodik, mi történt volna, ha nem hagyja ott az egyetemet, vagy,ha emigrál 1956-ban. Mint mondja, a döntés meghozatalának pillanatában nem vagyunk tisztában a következményekkel. Egy biztos, ha nem látja előre a jövőt, akkor is a fotográfiát választotta volna szakmájául. Keleti Éva soha nem bánt meg semmit. Érzése szerint mindig azt cselekedte, amit kellett. Élete kilencven éve olyan volt, mintha egy pillangó hátán repülte volna végig. Ez a repülés élmények és elismerések sokaságát adta, és persze ő is visszaadhatott ebből valamit. Hozzájárult ahhoz, hogy a 20. század második felének színházi világa és szereplői ne essenek ki a köztudatból.
hvg360: Hogyan emlékszik vissza arra a húszéves lányra, aki 1954-ben elkezdte a fotográfus pályáját a Magyar Fotónál?
Keleti Éva: Nagyon büszke vagyok arra a fiatal lányra, aki előzetes szakmai tudás és tapasztalat nélkül bele mert vágni a fotografálásba. Merthogy az életem a Magyar Fotó Szent István körúti négyes számú telepén dőlt el véglegesen, ahova a Horthy-rendszerben nevet szerzett legkiválóbb fotográfusokat száműzték. Emlékszem, érkezésem után röviddel, Seidner Zoli bácsi kivitt a Láng Gépgyárba mozdonyokat fotografálni. Akkor és ott, tehát igen hamar megértettem, hogy a fotografálás egy szakma. Amit megtanultam, azt a nagy öregektől tanultam. Hollenzer Béla, Sándor Zsuzsa, Langer Klára, Reismann Mariann és Vadas Ernő voltak a mestereim. A riporteri mentalitást később az MTI-ben sajátítottam el, ahol olyan kiválóságok dolgoztak, mint Batta Ferenc vagy Pap Jenő.
hvg360: Hamar jöttek az elismerések. Az 1959-ben Tímár Józsefről készült képe ikonikus. A művész legelső pillanatai a közönség számára kitörölhetetlenek, az első sikerek beégnek az emberek agyába. Sokan ezzel a képpel harcolnak egész életükben.
K. É.: A hírnév kifejezetten rosszat tett nekem. Azáltal, hogy az emberek elkezdték megismerni a nevem, a kollégáim féltékenyek lettek rám. Hosszú ideig nem tudtam lemosni magamról, hogy noha még a szakmát sem ismertem igazán, mégis ott voltam közöttük, és egyre csak mentem előre.
A mai napig borzasztó kishitű vagyok, ami egyfelől jó, hiszen előre visz, folyamatosan jobbat és jobbat szeretnék alkotni, másfelől meg kell harcolnom magammal. Ez már életem végéig így lesz. Az önbizalomhiány talán annak következménye, hogy a pályámat a legvadabb Rákosi-korszak utolsó periódusában, polgári származásúként kezdtem. Sokszor kellett bizonyítanom, hogy a politikai hozzáállásom nem befolyásolja a munkám. Soha nem voltam párttag, a pártatlanságom az egész életem során próbáltam megőrizni. Mindig azt mondom, hogy a jó és az általam elismert az, amiben hiszek. A képek nem hazudnak.
hvg360: Változott a fotográfiáról alkotott véleménye az idők során?