A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
Az új magyar kormány első kihelyezett ülését májusban Ópusztaszeren tartotta, részben azért, mert az Alföld déli része súlyos aszályhelyzettel és folyamatos talajvízcsökkenéssel néz szembe. A vízügyi szakemberekkel folytatott egyeztetéseken a vízvisszatartás, az öntözés és az aszálykezelés kérdései kerültek előtérbe – szinte ugyanolyan súllyal, mint a 16 évnyi Orbán-rendszer utáni Tisza-kormány felállása. A legfrissebb hírek szerint a Velencei-tó pedig egyre közelebb került ahhoz, hogy teljesen kiszáradjon: már át is lehet sétálni rajta.
Tudományos konferenciák, művészeti projektek, társadalomelméleti szövegek és aktivista kezdeményezések ugyanerről beszélnek már egy ideje, jelezve, hogy a víz – kilépve a szakterületi diskurzusból – meghatározó politikai és társadalmi témává válik Magyarországon is. A problémakör a kortárs művészetet is egyre erősebben a víz, a test és az ökológiai sérülékenység kapcsolatának vizsgálata felé fordította. Ebben a környezetben vált hangsúlyossá az ökofeminizmus és a poszthumanista gondolkodás metszetében kialakult hidrofeminizmus fogalma.
A kifejezést elsősorban az ausztrál filozófus Astrida Neimanis munkái tették ismertté: elméletét a 2017-ben megjelent Bodies of Water: Posthuman Feminist Phenomenology című kötetében a feminista és posztstrukturalista ismeretelméletek alapjaira építve dolgozta ki. Gondolkodásának kiindulópontja egyszerű és radikális: minden test víztest. Az emberi szervezet ugyanabban a körforgásban létezik, mint a folyók, tengerek, csapadékrendszerek vagy a szennyvízhálózatok.
Neimanis úgy látja, hogy a víz az intim, mindennapi testi folyamatokon keresztül sodor be minket a globális és planetáris rendszerekbe. Zárt individuumok helyett nyitott víz-testekként létezünk, hiszen az érrendszerünkben keringő folyadék korábban felhő, óceán vagy egy másik élőlény része volt. Teljesen kiszolgáltatottak vagyunk a bolygó vizeinek, miközben a globális tőke, a környezeti kolonializmus és a vízszennyezés révén mi magunk is folyamatosan alakítjuk a hidroszférát.
A víz folyamatos mozgása összekapcsolja tehát az élőlényeket, az ipari rendszereket és a bolygó ökológiai folyamatait: az aszályt a testi sérülékenységgel, az infrastruktúrát a mindennapi élet ritmusával, a folyók állapotát a társadalmi viszonyokkal. Ez a filozófiai szemlélet, mondani sem kell, hogy az utóbbi években különösen aktuálissá vált, amikor a klímaváltozás következményei egyre közvetlenebb módon alakítják a mindennapi tapasztalatot. A vízhiány, az árvizek, a szennyezés és a szélsőséges időjárás egyszerre érinti a gazdaságot, a lakhatást, az egészséget és a társadalmi egyenlőtlenségeket.
Astrida Neimanis nyitóelőadása a Sonic Acts Biennial 2024 Symposiumon:
https://www.youtube.com/watch?v=zp3NrEZuhxs
A kortárs művészet számára ez a szemlélet új érzékenységet hozott. Az alkotók egyre gyakrabban dolgoznak élő anyagokkal, biológiai folyamatokkal és ökológiai rendszerekkel. A hangsúly sok esetben az egymásrautaltság tapasztalatára kerül. A víz egyszerre jelenik meg emlékezeti hordozóként, politikai konfliktuszónaként és közös anyagként.
A képzőművészet tehát évekkel ezelőtt reagálni kezdett erre az átalakulásra, de a május közepén megnyílt 61. Velencei Biennálén már bárkinek szembeötlik, hogy az egyik fő, visszatérő téma a víz. Több kiállítás foglalkozik azzal, hogyan alakítja át a klímaválság a partvidékeket, a mezőgazdaságot vagy az emberi testhez kapcsolódó képzeteket. Az osztrák pavilon különösen nagy visszhangot váltott ki. Florentina Holzinger Seworld Venice című projektje egyszerre idézi meg a vízi szórakoztatóipar látványvilágát, a szennyvízkezelés infrastruktúráját és a test biológiai kiszolgáltatottságát. A látogatók és a performerek ugyanazon a vízrendszeren osztoznak, így a kiállítás fizikailag is érzékelhetővé teszi az ökológiai összekapcsoltság gondolatát.
A víz központi szerepet kapott több kelet-európai projektben is. A román és a lengyel részvétel olyan tájakat mutat be, amelyekben a folyószabályozás, az ipari örökség és a klímaváltozás egyszerre alakítja a társadalmi emlékezetet. A Thyssen-Bornemisza gyűjteményhez kapcsolódó Ocean Space programjai is meghatározó platformot jelentenek a tengerekhez kapcsolódó ökológiai és politikai gondolkodás számára. Ez a velencei kezdeményezés évek óta művészeket, kutatókat és aktivistákat kapcsol össze olyan témák mentén, mint a vízi infrastruktúrák kolonialista múltja, az óceánok kizsákmányolása vagy a vízhez való hozzáférés egyenlőtlenségei.
Kiállítás a Trafóban Nedves hálózatok címmel, 2019-ben, Birthe Leemeijer: L’Essence de Mastenbroek, Eau de Polder, 2005 (illat)
Trafó / Bíró Dávid
A biennále idei anyagában feltűnően sok munka foglalkozott a porozitás fogalmával is: azzal, hogy a testek és környezetük között nincsenek stabil határok. Több installáció és videómunka a nedvesség, a párolgás – például Kanada pavilonja –, az áramlás vagy a szivárgás képeit használja társadalmi viszonyok leírására. A víz sok projektben jelenik meg egyszerre emlékezethordozóként, gazdasági konfliktusforrásként és biológiai közegként.
Magyarországon is az elmúlt években több olyan kiállítás és művészeti projekt jött létre, amely közvetlenül kapcsolódik ehhez a gondolkodásmódhoz. A Trafó Galériában rendezett Nedves hálózatok című 2019-es tárlat az ökológiai válságot és a vízhez kötődő imaginációkat kapcsolta össze. Birthe Leemeijer holland művész például egy teljes régió növényeinek, állatainak és emberi szereplőinek esszenciájából készített parfümöt, érzékelhetővé téve a közös ökológiai tér gondolatát. Sissel Marie Tonn egy teflongyár környezetszennyezésére reagálva a szennyezett környezetből származó növényi hamuval bevont vízórát készített, amely az emberi és geológiai idő kapcsolatát vizsgálta. Keresztes Zsófia munkái a szerves és szervetlen anyagok közötti átmeneti állapotokat kutatták; a Gosztola Kitti, Horváth Olivér és Német Szilvi által alkotott Prokaryote precariat művészeti-kutatói kollektíva pedig a kiszolgáltatott, sejtmag nélküli bakteriális populációkat állította párhuzamba a bizonytalan helyzetű társadalmi rétegekkel, miközben a magyar trianoni tenger-trauma emlékezetpolitikáját is beemelte a bemutatott anyagba.
A Ludwig Múzeum Finom illesztések – Golden Repair című csoportos kiállítása szintén kapcsolódott ehhez a diskurzushoz. A tárlaton szereplő finn művész, Kati Roover egy hosszú videómunkában az ember és a természeti környezet közötti érzéki kapcsolatot vizsgálta. Filmje a növényi, állati és emberi nézőpontok közötti átjárhatóságra koncentrált.
Coexistence, Kati Roover, 2018
katiroover.com
A performatív művészetek területén a haimey alkotópáros 2021-es CO-ZERO / Társ origók című projektje reflektált közvetlenül a hidrofeminizmusra. Illés Haibo és Melykó Richárd a Pince galéria terét közös közeghordozóként értelmezték, ahol nézők, tárgyak és anyagok egyetlen fluid rendszer részeivé váltak. A kiállítás több munkája a víz gyógyító, összekötő és átalakító szerepét vizsgálta.
A részvételi és közösségi művészetben itthon a Femini társulás projektjei képviselik ezt az irányt. Dobos Eszter és Trömböczky Napsugár a Duna-parton bemutatott Stories carried by old waters című előadásukban idős nők személyes történeteit kapcsolták össze a folyók ökológiai emlékezetével. A folyamatosan szerveződő workshopok során a résztvevők saját testük és a víz kapcsolatát kutatják performatív gyakorlatokon vagy közös íráson keresztül. A Femini kapcsán meg kell említeni a Valyo – Város és Folyó – 2010-ben alakult civil szervezetet, mely még a hidrofeminizmus megjelenése előtt célul tűzte ki, hogy projektjeivel a Duna és Budapest tekintetében a vizet közös közegként kezelje, amely új kapcsolatokat hozhat létre emberek, közösségek és a városi környezet között.
A hidrofeminista és egyéb vízalapú szemléletmódok módszertani váltást jelentenek a kortárs alkotók számára, hogy az empátia és a cseppfolyós szolidaritás elvei alapján segítsék elő a nagyközönség számára is az ember, a technológia és a bioszféra törékeny kapcsolatának radikális újragondolását.
Nyitókép: Ocean Space – TBA21 Thyssen-Bornemisza Art Contemporary, San Lorenzo Templom Fotó: HVG / Csonka Petra
