Fiatalságunk cserepei / Beszélgetés Kecskeméti Kálmán képzőművésszel
Kecskeméti Kálmán a hatvanas évek eleje óta alkot, és az idő múlásával egyik utolsó mohikánjává, emlékezőjévé vált a rendszerváltás előtti underground életének. Értelmiségi származása miatt nem vették fel a Főiskolára, így az akkori szabadiskolákba járt (Dési Huber Kör, Magyarász Imre iskolája), amelyekben kiváló művészek oktattak, és ahova olyan tehetséges fiatalok jártak, akiknek életműve megmentésre, felfedezésre vár. Kecskeméti ezért létrehozta az Ozirisz Alapítványt (1992), amely számos olyan művésznek rendezett kiállítást, készített filmet, akik a nyugati modernizmust itthon „másképp” képviselték, de a még élő párizsi magyar moderneket is felfedezte. A filmek és a kiállítások az állandó lemaradással küzdő művészettörténeti kutatást is ösztönözték, számos monográfia megjelent, legutóbb Martyn Ferencről. De a fő- és mellékcsapások, sokszor tragikus egyéni utak, életművek metszéspontjai, együtthatásai és az a gazdag szellemi és művészeti térkép, amely ezt a korszakot jellemezte, még fél évszázad elmúltával is tele van fehér foltokkal.
Ellenáll-e az anyag az olvasatnak?
A Pasaréten, Nagy Imre egykori lakhelyén található Nagy Imre Emlékház 2008-ban radikálisan újraformálta kiállításának tereit és anyagát. Az akkor kialakított és ma is érvényes arculat a miniszterelnök mártíromságára helyezi a hangsúlyt. Méltóság és méltányosság jellemzi, ahogyan e hely az emlékház funkciót ellátja, mert nem sulykolja Nagy Imre kivégzésének drámáját. Nem várja el a nézőtől az érzelmi megközelítést például Nagy Imre utolsó szó jogán mondott beszédénél sem, s az nincs is kiemelve az életút többi eleme közül. A sírfeltárás és a temetés archív dokumentációjának előtérbe helyezésével nyomatékosítja az emlékezés egykori tilalmának terhét. Azzal azonban, hogy a rendszerváltás kontextusában láttatja annak feloldását, egyúttal visszaadja az érzelmeket a múltnak. Mi marad akkor meg a jelennek?