Megfiatalodni vagy megújulni? - A munkahelyi generációs feszültségeket az együttműködés igénye váltja

A régi korcsoportcímkék – fiatal, középkorú, idős, öreg – kezdenek lejárni. Kevés negyven körüli érzi magát középkorúnak, a hatvanasok joggal kérik ki maguknak, ha öregnek hívják őket, és terjed a szellemes mondás: az ötven az új harminc. Ma már egyre több negyven-, ötvenéves férfi és nő használja tudatosan azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével aktív és fiatalos lehet, mégpedig a testi és a lelki, szellemi egészséget illetően is.

A hervadás, lassulás és a szürkülés helyett sokan energikusak akarnak maradni a negyedik és az ötödik iksz után is. (Jó esetben) önbizalommal tekintenek addig megszerzett ismereteikre, tapasztalataikra, és tudatosan használják, alkalmazzák ezeket. Másképp, mint szüleiktől látták: 2018-ban új mintákra van szükség, nem a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveinek tapasztalataira.

Másképp is kommunikálunk: a technológia iránti nyitottság az új eszközök és csatornák segítségével lehetővé teszi, hogy a régen középkorúnak hívott ember naprakész maradjon, és folyamatosan friss, megfelelően intenzív kapcsolatrendszert ápoljon. Akkor is, ha alkalmazott, vezető vagy szabadúszó. A változás iránti fogékonyság is megváltozott: nem engedhetjük meg, hogy elutasítsuk, és eltöltsenek bennünket az ezzel kapcsolatos negatív érzelmek. Nem mantrázhatjuk, hogy „régen minden jobb volt”, és azt sem, hogy „ugye megmondtam”: ehelyett a mai negyvenes–hatvanas nő – kortárs angol kifejezéssel: a perennial – inkább kérdez, hiszen ezzel jut előbbre: „Te hogyan látod a dolgokat?” Vagyis aktív és együttműködő párbeszédet folytat a fiatalabb munkatársakkal, ezzel is csökkentve a generációs szakadékot.

Egy életen át kell

De ki is az a perennial? Gondolhatjuk a divatos generációs címkék egyikének (az ismert Y és Z mellett az ötvenes, hatvanas nők is kaptak jelzőket, ilyen például a Silver), de ez a szó, az évelő virág kifejezése mást, többet is jelent. Nem másodvirágzás ez, inkább kiteljesedés, kibontakozás: hiszen van, amit csak egy ötvenévestől tanulhatunk meg, és van, amit csak egy húszévestől. A generációk harca és egymásra mutogatása helyett a generációk együttműködésére van szükség. A life long learning, az élethosszig tartó tanulás például a perennialnak nem kötelesség, hanem lehetőség. Elfogadása és megélése annak, hogy a gyorsan változó világot követheti – sőt bele is szólhat a formálásába.

Abban az Európában, ahol a munkavállalók között egyre több a perennial, új megközelítésekre van szükség, nem csak a millennialokkal, a fiatalabb generációkkal kapcsolatban. A mai ötvenesek, hatvanasok eleve lázadó generáció: lázadnak hát újra, most az életkori sztereotípiák ellen. Érettségük, tapasztalatuk komoly értékké válhatna a munkaerőpiac számára, ami most keresleti, vagyis éppen az van, hogy ütni kell a vasat. A perennial strukturált is, és az együttműködése lehet 2 in 1, mert ha kell, mentorál. Sokakban eluralkodhat a félelem, a szorongás, hogy ő már nem versenyképes a fiatalokhoz képest, ám ilyenkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy a felkészültség, a digitális jártasság és a magabiztosság nagymértékben fiatalít, mint ahogy az adaptivitás, a változásra és a kapcsolódásra való képesség, az összekötöttség (connectedness) is. A mai Magyarországon egyre hangsúlyosabban keresletivé váló munkaerőpiac miatt rá lehet szoktatni a társadalmat, hogy a negyven felettiek komplex tapasztalata érték lehet a gazdaság számára, ahol a rutin és a tapasztalat miatt maga az életkor is vonzó lehet. Nem beszélve arról, hogy a perennial ritkán kap telefont az óvodából, hogy lázas a gyerek, azonnal el kell hozni. A kapuzárási pánik jól ismert fogalma mellett a kapunyitási pánik is két évtizede használatban van: a millenial és a perennial egymást tudná támogatni, erősíteni a gyorsan változó, globális világunkban.

Sőt a perennialok kizárásával veszteség is érheti a gazdaságot. Hosszabb lett a születéskor várható élettartam, így hosszabbak lettek az egyes életszakaszok is: ma már számos pszichológus úgy véli, hogy a felnőtté válás a húszas évek közepén fejeződik be. A felnőttkortól az időskorig is jóval több esztendő telik el, mint korábban. A várható élettartam megnövekedése azt is jelenti, hogy az aktív jövőperspektíva ötven fölött is évtizedekig tartó horizont lehet, amit nem mindenki akar majd nosztalgiázással tölteni. Az egyes korcsoportok új arányai új problematikát vet fel gazdasági és társadalmi szinten is – erre pedig új megoldások is kellenek, bár az életkori és a generációs kérdések tematizálása még hagy kívánnivalót maga után.

Változik a világ, változnak az életkorral kapcsolatos sztereotípiák is. Se a végzettség, se a munkahely nem jelent többé akkora életre szóló elkötelezettséget, mint korábban. A változások korát éljük, fontos ilyenkor annak a tapasztalata, aki krízisből, válságból, változásból már sokat látott. Megfiatalodni abban az értelemben, ahogy valaki „a lánykorát siratja”, soha nem lehet – az érés és az öregedés visszafordíthatatlan folyamatok – de megújulni bármikor!

A változás nem veszteség

A legnehezebb – főleg olyasvalaki számára, aki korábban vezetői pozíciót töltött be – talán a kontrollvesztés, ám tanulással, fejlődéssel csökkenthető az emiatt érzett fájdalom. A modern nőideál ellentmondásossága miatt a testképpel való elégedetlenség növekedése is nehézséget jelenthet, sőt a szerepösszevonások miatti szorongás is fokozódhat. Gondoljunk bele: egy ötvenéves nőnek lehet, hogy otthon él a huszonnyolc éves gyereke, és vele lakik a hetvenkilenc éves édesanyja. A leghosszabb ideig szülő, és a leghosszabb ideig „gyerek”, abban az értelemben, hogy idős szüleit el kell látnia.

Ne a korunkat értékeljük, hanem önmagunkat! A Nobel-díjas író, Gabriel García Márquez szerint az ember nem annyi idős, ahány éves, hanem amennyinek érzi magát. Kézenfekvőbbnek tűnik Bergendy Istvánnal egyetérteni: az ember addig marad fiatal, amíg meg tudja érteni a fiatalokat. Amíg a változás és az elengedés (pozícióé, hatalomé) nem veszteség, hanem lehetőség: szeniornak, szakértőnek lenni ma lehet rang és öröm is. És esély a fejlődésre: a negyven, ötven, hatvan után következő éveket – Tisza Kata író, szociálpszichológus, öregedéskutató szerint – érdemes olyan fejlődési szakasznak kell tekinteni, melyben megnyílik egy dimenzió, amely korábban nem állt rendelkezésre.

Szvetelszky Zsuzsanna cikke a HVG Extra A nő 2018/1-es számában jelent meg.

A magazin kapható az újságárusoknál, vagy megrendelhető a kiadótól.