Egészen rendhagyó kezdeményezést indítottak az Üvegplafon blog szerzői, illetve hozzájuk csatlakozó szakemberek. A Hogy vagy? projektben kiscsoportos, nem nyilvános beszélgetések során, amelyekre előzetesen regisztrálhatnak az érdeklődők, arra keresik a választ, alapvetően milyen problémákkal küzdenek ma a nők Magyarországon, hogy látják a saját helyzetüket és a lehetőségeiket, hogy érzik magukat, ami bár elég triviálisan hangzik, nem nehéz belátni, hogy erre ma sem a honi vezetés, sem a munkaadók, de leggyakrabban a szűkebb környezet sem igen kíváncsi. A vezetett beszélgetések egy kutatás részét képezik, az adatokra pedig már jó előre aranybányaként tekinthet mindenki, aki a következő években nőknek szóló üzenetet szeretne megfogalmazni. A kezdeményezés két vezetőjét, Réz Annát és Puskás Pannit kérdeztük az első tapasztalatokról és a további tervekről.

Az általatok megfogalmazott célokat olvasva – bizalmas miliő, empátia, ítélkezés helyett megértés, konstruktív hozzáállás stb. – az ember elsőre arra asszociál, mintha a saját barátait helyettesítő közegbe invitálnátok. A barátok hiányoznak, vagy egészen másról van szó?

Panni: Sok tekintetben erről van szó. Fiatalabb korban még egészen evidens, hogy az embernek vannak valóban bizalmas barátai, később már kevésbé. Sokszor látjuk, hogy a nők a gyerekvállalással, a családalapítással elkezdenek szegregálódni, néha egészen elmagányosodnak, és bár néha találkoznak egymással, a játszótéren jut egy-egy óra ventilálni, de az a fajta megtartó-megértő-kíváncsi baráti közeg, amiről beszélsz, rengeteg felnőtt nő életéből fájóan hiányzik. Ráadásul rengeteg probléma eleve családon belül alakul ki, viszont éppen családon belül roppant nehéz megoldani – szükség van külső szemekre, külső mankókra.

Anna: A külső szem fontos megközelítés. Annál is inkább, mert sokan gondolják, hogy ugyan minek bármilyen külső segítséget igénybe venni – például pszichológust felkeresni –, amikor az embernek vannak barátai. Holott a külső nézőpontra adott esetben nagy szükség lehet. A barátaink eleve hasonlítanak ránk, a saját bizalmi szűrőnkön sokszor már csak az megy át, aki hajszálra ugyanott áll ideológiailag és sok más szempontból, ahol mi. Harminc, negyven felett pedig egy csomó barátság szétforgácsolódik, könnyen elágaznak az életutak. Szóval nem nehéz bizalmasok nélkül maradni. Kell a külső szem, kell olykor a külső segítség, a saját példáink is rendre ezt igazolják.

Anna: Arra például, hogy sokszor veszem észre saját magamon is, hogy a legjobb barátaimmal beszélgetni olyan, mintha magammal beszélgetnék, és amikor magamban nem tudok megoldani problémákat, mert ugyanazokat a köröket futom, akkor a barátaim sem tolnak a körön kívülre. Ugyanazokba a dinamikákba vagyunk beszorulva. Például nagyon tanulságos volt látni, hogy amikor az egyik csoportba olyan valakit hívtam, aki politikailag vagy a nők társadalmi szerepeinek megítélését illetően egészen mást gondol, mint én, teljesen máshogy mondtam vagy vezettem fel dolgokat. Rögtön elkezdtem például közös alapokat keresni. Máshogy – sokkal figyelmesebben és precízebben – fogalmaztam. Lényegében azok a nők, akik nálunk összegyűlnek, automatikusan elkezdenek közös nevezőket keresni – közös pontokat, ahol egymáshoz, egymás problémáihoz tudnak kapcsolódni. Spontán megszabadulnak egy csomó olyan előítéletüktől vagy berögződésüktől, amelyektől egy baráti kapcsolatban nem szabadulnának meg.

Beszéljünk akkor arról egy kicsit, hogy hogy látjátok, hogyan tudunk ennyi problémát felhalmozni és elmérgesedni hagyni, amikor – a barátokat vagy a hiányukat zárójelbe téve – soha ennyi lehetőség nem állt a rendelkezésünkre, soha ennyi pszichológus, coach, spirituális vezető, kuruzsló, online csoport, önsegítő könyv nem állt csatasorba, hogy jobban legyünk, vagy legalább válaszokat kapjunk a kérdéseinkre.

Anna: Azt hiszem, alapvetően másról van szó. Molnár Erika – az egyik szakértőnk, aki pszichodrámával és szociodrámával foglalkozik, és akivel összeállítottuk ezeknek a beszélgetéseknek a struktúráját – nagyon fontos meglátása volt, hogy mindegy, ő milyen katarzist, revelatív élményeket ad a nőknek az egyes önismereti csoportokban, amikor ezek a nők visszamennek a társukhoz, a családjukhoz, a környezetükhöz, ők nem így fogják látni őket. Ha egy önismereti vagy bármilyen terápiás csoportban el is jut egy nő odáig, hogy mondjuk nem ő a hibás és nem ő felelős azért a bántalmazásért, amit elszenvedett, kimegy a világba, amely ugyanúgy őt fogja okolni. Tehát ami a legfontosabb: ami ezekben a csoportokban történik, az valahogy nem jut ki – és most hagyjuk is, hogy mennyire privilegizált az a réteg, amelyik igénybe veszi ezeket a szolgáltatásokat. Ezek a diskurzusok egyszerűen nem hoznak létre egy új közösségi diskurzust, amelyben a nők úgy gondolhatnák, hogy ezekről a problémákról bármikor beszélhetnek.

Ez is célja a kampánynak?

Anna: Abszolút. Volt egy nagyon érdekes feedback a legutóbbi beszélgetés során az egyik résztvevőtől, aki azt mondta, őt a legkevésbé sem az lepi meg, hogy ezek a nők problémái, hanem hogy csak itt ezek a nők problémái. És hogy mennyire elképesztő, milyen szinten nem beszélünk számunkra fontos dolgokról senkivel, a barátainkkal sem. A Hogy vagy?-beszélgetések lényegüket tekintve hasonlóan működnek, mint az önismereti foglalkozások, de fontos különbség, hogy egyrészt erre a projektre ráépül egy kutatás, amelynek a végén szeretnénk a felmerülő problémákat szisztematikusan körüljárni, feltárni, és összefüggéseiben nézni, másrészt folyamatosan azon fogunk dolgozni, hogy ezek a problémák kikerüljenek. Szeretnénk őket tematizálni, és gondoskodni arról, hogy minél több fórumon párbeszédet indítsunk el. Ezzel párhuzamosan a csoporttagokat arra próbáljuk buzdítani, hogy valamilyen módon maradjanak együtt, és dolgozzanak közösen azon, hogy a problémák, amelyek a tapasztalatok szerint mindnyájukat érintik, valahogy megoldódjanak.

Panni: Fontos, hogy mi a csoportban nem vállalkozunk arra, hogy patológiás eseteket megoldjunk, nem célunk és nincs is eszközünk arra, hogy mondjuk súlyosabb depressziót kezeljünk. A hétköznapi problémákra koncentrálunk, talán éppen azokra, amelyeket már nem is problémaként tartunk számon. Mégis mindannyian szenvedünk tőlük.

De vajon tényleg ennyire kevés szó esik bizonyos problémákról vagy problémacsoportokról? Nem éppen az ellenkezője az igazán irritáló és kimerítő? Nem ebbe a végtelen online zajba és jótanács-lavinába bolondulunk bele? Vagy ezeket a fórumokat, site-okat, közösségi oldali csoportokat már magunk is ennyire személytelennek és hiteltelennek érezzük?

Anna: Önmagában a tény, hogy ezeknek a problémáknak a kibeszélése zömmel az online térben történik, sok mindent meghatároz. Nagyon más a dinamikája, emellett sok minden színezi azt, ahogy a nők egymással kommunikálnak és ahogy egymás problémafelvetéseire reflektálnak online. Rengeteg megfelelési kényszer, félelem és bizonytalanság dolgozik bennük, sok a rivalizálás, ami például a Hogy vagy?-beszélgetéseken alapvetően fel sem merül. A nők nagyon keményen tudják például ribancozni vagy szaranyázni egymást online, ami nyilván a saját bizonytalanságaikból fakad, mégis nagyon hülye önvédelmi pozíciókba navigálják ezzel egymást és magukat. Holott mindenki elképesztő erőfeszítéseket tesz azért, hogy megtalálja, amiben jó és igazán kompetens az életében, ahol biztonságban van, ahol úgy érzi, feddhetetlen és támadhatatlan, aztán mégis rendszeresen belefut mindenki azokba a szituációkba, amelyekből képtelenség jól kijönni. A szexuális életét kritizálják, anyaként minősítik, a külsejét gúnyolják, a karrierje miatt kap megjegyzéseket – az egész pedig szépen be van egy ágyazva egy ismerős társadalmi diskurzusba, amely ezeket a bizonytalanságokat hozza létre és termeli újra, és a nőket egymás ellen hangolja. Az élő beszélgetések során ennek ellen lehet tartani, az online felületeken gyakorlatilag kizárt. A Hogy vagy?-ot lényegében ez a felismerés, ez a tapasztalat indította el: egyszerűen muszáj kitörnünk ebből az online létezésből, ahol ennyire olcsó bántani és lenullázni a másikat.

A Hogy vagy?-alkalmak követnek valamilyen mintát? Vagy az alapjaitól ti találtátok és dolgoztátok ki?

Anna: Teljesen saját. Egyetlen inspirációnk volt, amitől végül nagyon el is távolodtunk. Egy svéd példa tetszett meg nekünk nagyon: a svéd feminista párt úgy nőtte ki magát mozgalommá, aztán párttá, hogy a vezetőjük, aki már ismert közéleti személyiség volt, azt ajánlotta fel, hogy ha összegyűlik valahol 15 nő, ő odamegy, és beszélgessenek. Ebből hálózat lett, amelyre később egy teljes politikai infrastruktúrát rá lehetett húzni. Nekünk ez a gondolat lett szimpatikus: üljön össze 15 nő, és beszélgessünk.

És működik? Az eddigi beszélgetések alapján hogy látjátok?

Anna: Igen, bár egyelőre még mi szervezzük meg ezeket a köröket, ahol ismeretlen emberek jönnek össze előzetes regisztráció után – szerencsére jó sokan jelentkeznek, és várjuk is a további jelentkezőket –, de bízunk benne, hogy később önjáró lesz.

Segítetek, hogy hogy néz ki pontosan egy-egy ilyen alkalom?

Panni: Ketten vezetik mindig, legalább egyikük képzett segítő szakember – többen vagyunk, tehát nem mindig ugyanaz a két ember –, és a tizenötből is lejjebb vettünk, legutóbb már nyolc nővel ültünk össze – az ennél nagyobb létszám már nehezen kezelhető. Néhány bevezető kérdés után, amikor már érezhetően van valamiféle közös alap, elindul az a beszélgetés, amikor mindenki elmondja, hogy éppen hogy van, és aktuálisan milyen kihívásokkal küzd. Ezt a kört pedig különféle játékos feladatok követik, amikor egymásra tudnak reflektálni a részt vevő nők. A foglalkozás végén pedig mindig van egy afféle levezető kör, amikor a felmerülő témákat, az egész problémacsomagot feldolgozzuk közösen.

Az elhangzottakból pedig valamiképpen adat lesz, amiből pedig kutatás és egy csomó publikáció?

Anna: Igen. Az a koncepciónk, hogy az első kutatási blokk egy évig fog tartani, és teljesen tudatosan hagytuk ennyire nyitva, szándékosan nincsen semmiféle tematikus megkötés. Egyelőre arra koncentrálunk, hogy a sok különféle történetből meg élethelyzetből mik a nagyon markánsan kirajzolódó gócpontok, érzelmek, akadályok.

A résztvevőkben közös, hogy mind felnőtt magyar nők, akik önként jelentkeznek egy Hogy vagy?-beszélgetésre, de azon belül teljesen vegyes a kép? Egyedülállók, anyák, gyerektelenek, fővárosiak, vidékiek, idősebbek, fiatalabbak, leszbikusok stb.?

Anna: Igen. Felnőtt magyar nők mind, ez az egyetlen közös pont. Míg például a blogunkat, az Üvegplafont javarészt fiatalabbak olvassák, a Hogy vagy?-ra szép számmal jelentkeztek középkorúak és idősebbek is. Sőt kifejezetten úgy tűnik, hogy az idősebbeket ez nagyon érdekli és foglalkoztatja. Ők talán kevésbé találnak olyan közeget, ahol őszintén beszélhetnek arról, ami történik velük.

Bizonytalanabbul mozognak az online térben?

Panni: Részben. És mert az ő problémáik még annyira sincsenek tematizálva, amennyire a fiatal nőké.

Anna: Gondoljunk csak bele, mikor olvastunk utoljára valóban gondolatébresztő anyagot arról, hogy a középkorú vagy idősebb nők előtt milyen típusú választások vagy dilemmák állnak, vagy hogy idősödő nőként egyáltalán milyen szerepek közül válogathat az ember. Rengetegen jelölik meg előzetesen, hogy az öregedésről és az ezzel járó dilemmákról szeretnének beszélni, ezért ezzel kapcsolatban már egy tematikus csoportunk is lesz. Ez jelent meg eddig messze a legmarkánsabban.

És mik még a kiugró dolgok?

Anna: Minden beszélgetésünknek volt eddig egy-egy vezérfonala. Az egyik csoportunkban például a nemet mondás nehézségét és az ebből fakadó problémákat jelölték meg a résztvevők mint az egyik legbénítóbb aktuális nehézséget. Legutóbb pedig, amikor életkorilag nagyon vegyes csoport jött össze, generációkon átívelően nagyon markánsan megjelent, hogy abban az élethelyzetben, amelyben a résztvevők éppen vannak, egyszerűen nem látnak hasznos mintákat maguk előtt. Sokan élik meg, hogy amit szeretnének, amire vágynak, az nagyon kilóg abból, ahogy a közegük él, és nem tudnak saját utat találni, nincs hová kapcsolódniuk.

Panni: Nagyon érdekes volt, amit Hermann Veronika, az egyik kollégánk, irodalomtörténész és kritikus mondott nemrég, hogy van egy jól érzékelhető központi és közös probléma, ami mindnyájunk életét belengi. A masszív bűntudat. Erre pedig szépen rárímelt egy nem is olyan régi üvegplafonos cikk, amelyben az állt, hogy a nők az életük nehézségeiért alapvetően mindig magukat okolják – míg a férfiak inkább külső tényezőket. Ez a bűntudat, ez az állandó önvád egyszerűen minden élethelyzetben ott munkál, és rengeteg más problémánk is itt gyökerezik. Mint kiderült, a nemet mondás nehézsége is szépen összekapaszkodik a magunk hibáztatásával. Nehezen éljük meg a szerepegyeztetést, rengeteg dolgot érzünk a kötelességünknek, szigorúak vagyunk magunkkal, egyre terebélyesebbeknek érezzük a problémáinkat, aztán szépen betemetnek minket – és mi még mindig magunkat okoljuk.

Direkt tanácsot adnak egymásnak a nők egy-egy ilyen találkozón?

Panni: Volt már rá példa, de jellemzőbb, hogy a saját életükből vett példákkal, a saját tapasztalataik megosztásával felelnek egy szerintük hasonló problémára. Ami biztos, hogy szinte azonnal létrejön egy kifejezetten bizalomteljes, megértő, őszinte közeg. Érezhetően más mechanizmusok kapcsolnak be, mint ha online olvasnák ugyanezeket a sztorikat, és ott reagálnának. A fizikai közelség nagyon sokat számít, illetve a facilitálás is, tehát hogy az egyes problémák megfogalmazása után nincsenek magukra hagyva a résztvevők. Nagyon katartikus élmény, és nagyon sokat ad egy-egy ilyen alkalom azoknak is, akik amúgy ezekben a témákban otthonosan mozognak.

Beszéltetek arról, hogy szeretnétek a vidéki településekre is koncentrálni, és több helyen is beindítani valami hasonlót.

Anna: Igen, ezt nagyon fontosnak érezzük. Önkéntesekre, helyi együttműködőkre van szükségünk, hogy ez működni tudjon. Míg a budapesti csoportokban gyakorlatilag mindig van valaki, gyakran többen is, akik már voltak valamilyen önsegítő foglalkozáson, vagy jártak már pszichológushoz – eleve ők jelentkeznek bátrabban –, addig a vidéki településeken ez nem feltétlenül van így, és nagyobb eséllyel ismerik is egymást a résztvevők. Több okból is nehezebb kiépíteni a bizalmi légkört, mi sem vagyunk feltétlenül olyan hívószavak, mint Budapesten, és hát miért is ne lennének gyanakvók, ha a semmiből egyszer csak felbukkan egy pesti stáb, és az életükről kérdezi őket. Úgyhogy az első lépés a vidéki nőszervezetek, klubok, egyesületek szisztematikus feltérképezése, amiből szerencsére nagyon sok van, aztán fel szeretnénk venni velük a kapcsolatot, majd közösen kidolgozni, felépíteni az összejöveteleket. Hihetetlenül jólesik, hogy már többen jelentkeztek, hogy szeretnének facilitálni, és annál nagyszerűbbet, mint hogy rengeteg vidéki Hogy vagy?-klub működjön, elképzelni sem tudok.

Ha kicsit messzebbre nézünk, hogy tudnátok összefoglalni, hol és hogyan lesz kamatoztatva ez a temérdek tudás, információ, ami az egész Hogy vagy? projektből kinyerhető? Hová tudja ez a kirúgni magát? A legmerészebb, a legnagyobb ívű célok is érdekelnek.

Panni: Nem biztos, hogy onnantól fogva, hogy ezek az információk a rendelkezésünkre állnak, és publikusak lesznek, a mi dolgunk lesz meg is oldani ezeket a problémákat. Mi a feltárásukra vállalkoztunk, és arra, hogy ezeket megosszuk másokkal, és nyilvánossá tegyük. Kis túlzással azt mondanám, hogy lesz egy adatbázisunk, ami szándéka szerint többet fog mutatni a mai magyar nők problémáiból, helyzetéből és választásaiból annál, amit ma a médiában látni, és amit ma a politika gondol vagy kommunikál. Ez nem világmegváltás, de mondjuk egy nagy lépés afelé, hogy változzon valami ma Magyarországon.

Anna: Ha ezt jól csináljuk, akkor hihetetlenül hasznos anyag lesz. Rengeteg ingyenmunkát végzünk vele, rengeteg ingyenanyagot adunk mások kezébe – kreatív szakembereknek, politikai kommunikációval foglalkozó szakembereknek, a médiában dolgozóknak –, amellyel gazdálkodhatnak, amelyet közzétehetnek és hasznosíthatnak a legkülönbözőbb módokon. Olyan, nőket célzó programok, üzenetek lesznek megfogalmazhatók a segítségükkel, amelyekkel valóban azokat szólítják meg és érik el, akiknek ez fontos. Ma azt látni, hogy ahogy a nőkről és a nőknek beszélnek, az a legkevésbé sem a megértés hangja. Alapvetően mindenki annyit tesz, hogy veszi a maga politikai vagy egyéb termékcsomagját, majd egy olyan elvárásrendszert alakít ki, illetve olyan nyomást helyez a nőkre, amelyről azt állítja, hogy a nők annak meg akarnak felelni. Az, hogy ezek mögött valós igények vannak-e, nem sok mindenkit foglalkoztat, emiatt alapvetően fogalmunk sincs arról, a magyar nők mit szeretnének, mit gondolnak, mi lenne jó nekik. Nem sok mindenki érdekelt abban, hogy abból induljon ki, ami valójában van. Amit mi ki fogunk dobni, abból fel lehet építeni egy komplett csomagot, hogy mást ne mondjak, például egy pártét, amelyik őszintén szeretne azzal foglalkozni, hogy mi vonzó ma a nők számára, és mi teszi ma ténylegesen jobbá a magyar nők életét – tehát elképesztő hasznos nyersanyag. Vegye, vigye mindenki, és tegyék még hasznosabbá. Hátha a nőknek szóló kommunikáció egyszer valóban rezonálni fog a nők életére.

Szerző: Fiáth Marianna

Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, rendelje meg a HVG Extra A nő legfrissebb számát a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.