A tempomat alapvetően kényelmes rendszer: egy hosszú útszakaszon, ahol nincs más dolgunk, csak a sebességet egyenletesen tartani – például az autópályán –, hamar elfáradhat az ember lába a gázt nyomva, a tempomatot beállítva viszont folyamatosan konstans sebességen tudjuk tartani a járművünket.

Ezzel csak egy baj van: a tempomat akkor is tartani akarja a sebességet, ha az előttünk haladó autó lassít vagy megáll, így a kényelmi funkcióból hamar egy baleset okozója lehet. Főleg akkor, ha – éppen a kényelmes helyzetben elpilledvén – a sofőr nem figyeli az utat úgy, ahogy azt tennie kellene. A fejlesztők ennek kiküszöbölésére alkották meg az adaptív sebességtartó automatikát (Adaptive Cruise Control, ACC), vagy ahogy a köznyelvben hívni szokás: a távolságtartó tempomatot.

A technológia első verziója még az 1990-es évek elején jelent meg az autókban. Azóta természetesen sokat finomodott a rendszer, de a lényege nem változott. A távolságtartó tempomat a járműbe épített szenzorok segítségével érzékeli a kocsi előtti objektum távolságát, és úgy választja meg autónk sebességét, hogy ez a távolság egy sávon belül maradjon.

A legegyszerűbb megoldás a lézeres volt, ám ennek komoly hátrányai mutatkoztak. Rossz időjárási körülmények között lényegében hasznavehetetlennek bizonyult, egyszerűen észre sem vesz járműveket. Sőt, ha az előttünk haladó jármű eléggé koszos, a lézernek már abba is beletörhet a bicskája. Ezért kezdett átállni az iparág a többféle érzékelővel is dolgozó radaros rendszerekre – ám az extrém időjárás időnként még azokat is meg tudja bolondítani. Mióta azonban olyan szinten megfizethetők a mélségérzékelős kamerák, hogy kezdetleges formájukban már okostelefonokba is szerelik őket, az autógyártók is ilyesmiben gondolkodnak. A két oldalsó visszapillantó tükörbe szerelt kamerák képét egy vezérlőegység veti össze, segítségükkel pontosan megállapítható az autó előtt haladó jármű távolsága.

A KRESZ megszegésébe azért nem visz bele a rendszer, hiába is gyorsít az előttünk haladó jármű 170-re, saját automatikánk egy bizonyos ponton túlra már nem követi tovább azt. Hiszen ennél a szerkezetnél is be kell állítani egy kívánt sebességet, mint a "hagyományos" tempomatoknál, csak azokkal ellentétben rendszerünk az értéket nem egy konstans, hanem egy maximális értéknek tekinti. Hogy mennyire képes lelassítani a szerkezet az autót, az gyártónként eltér, de

létezik olyan is, ami képes álló helyzetig fékezni az autót.

Ez akkor jöhet különösen jól, ha egy baleset miatt olyan helyen kell megállni a kocsival – például a városn kívül, közúton –, ahol normál körülmények között ez nem lenne indokolt. Ilyenkor az újbóli elindulás nem automatikusan történik, ezt a sofőrnek kell "kezdeményeznie".

Ez ugyan még messze van az önvezetéstől, a távolságtartó tempomat már az azok irányába tett legelső lépésnek tekinthető. Éppen ezért az adaptív tempomattal felszerelt autókat már az első szintű önvezető autók csoportjába soroljuk. A legújabb fejlesztéseknél ezt már senki nem kérdőjelezi meg: a prediktív rendszerek ugyanis a közlekedésben részt vevő autóstársak viselkedéséből következtet a közeljövő történéseire – például arra is, ha a mellettünk párhuzamosan haladó kocsi jó eséllyel arra készül, hogy átsoroljon a mi sávunkba –, és ennek megfelelően befolyásolja autónk sebességét.

Távolságtartó tempomat nem csak új autó vásárlásakor igényelhető, utólag is beszerelhető ilyesmi a nagy házi kedvencünkbe.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Autó rovatának Facebook-oldalát.