Az Így csajozz egy földönkívülivel leginkább azért érdekes, mert sikerül neki az, ami ritkán jön össze mozgóképnek: igazából csak önmagával azonos. Szürreális bájával, finoman szólva is önfejű szerkezetével vagy elkapja nézőjét, vagy messzire löki magától. Nagyjából úgy, mint a közeg, amelyben játszódik. Kritika.
Méghozzá etikusan. Első hallásra talán nem tűnt elegáns ötletnek, hogy pont az a rendező adaptálja filmre Ernest Cline óriási sikerű regényét, a Ready Player One-t, akinek elég sok köze van ahhoz a korszakhoz – a nyolcvanas évekhez –, amely előtt a könyv tiszteleg. De az a helyzet, hogy ezt így, ennyire csodálatosan más talán nem is tudta volna megcsinálni. Kritika.
Bizony, a Sztálin halála az a film, amelyet nemrégiben betiltottak Oroszországban. Az olasz származású, skót Armando Iannucci kegyetlen szatírája a Szovjetunió fővezér nélkül maradt vezetőit gyermeteg idiótáknak ábrázolja. És nagyon is rendben van ez így. Kritika.
Egy házaspár konfliktusairól szóló drámának indul, vallási és politikai allegóriáktól hemzsegő, határokat nem ismerő pszicho-horrorba hajlik Darren Aronofsky legújabb agymenése. A velencei közönséget és a kritikusokat szélsőségesen megosztotta az anyám!, de a premier után napokig mindenki erről beszélt. Ketten láttuk a filmet, kétfélét gondoltunk róla.
Guillermo del Toro a nácik elől megmenekülő pokolfajzat és a Franco-diktatúrát természetfeletti lények segítségével átvészelő kislány története után újra egy olyan mozit alkotott, amelyben jól megfér egymás mellett a rá jellemző varázslatos képzeletvilág és a huszadik század emberi gyarlósága.
Kevés viccesebb dolog van annál, amikor ennyi zseniális színész egyszerre csinál hülyét magából, és még egy lebilincselő sztorit is tudnak köréjük építeni. A Logan Lucky szándékoltan az Ocean’s-filmek glamúrtalan változata, ahol öltönyös-estélyis kaszinóivadékok helyett elhízott, félkarú, suttyó déliek tervezik meg a tökéletes rablást.
A vicces – és meglepően nehéz – kvíz ráadásul egy korrupcióellenes akció keretében készült. Még egy nyertest is kisorsolnak, aki egy-két pohár bor mellett beszélgethet a színésznővel.
Meglepetés: Csupó Gábor hiába animációs zseni, még egymilliárdból sem tudott épkézláb musicalt rendezni. Stohl András gengsztervállalkozóként, Nagy Feró lázadó nyugdíjasként játssza túl a szerepét, a központi szerelmi szál unalmasan sablonos, a cselekménynek hívott katyvaszt összetartó zenés produkciók pedig annyi izgalmat tartogatnak, mint 2017-ben bekapcsolni egy retrócsatornát. Kritika.
Ráadásul a Cannes-ban debütált, most már a magyar mozikban is látható Jupiter holdja témaválasztásban is erős, még ha a hollywoodi akciófilmként leforgatott menekültdráma nem is teljesen mentes a magyar filmes betegségektől. A lebegni képes szír fiú budapesti kalandjait nem véletlenül hasonlították Spielberg-filmekhez, látványban, üzenetben és színészi játékban kifogástalan, de félő, hogy az előítéletek miatt nem látják majd meg benne a világszínvonalú teljesítményt – pedig Mundruczó egyáltalán nem mutat fekete-fehér képet a menekültválságról.
Persze egymást öldöklő férfiak mellett egy tankokat hajigáló csodanővel kiegészülve. Az első, nő által rendezett női szuperhősfilm sokáig visszafogja a pusztításorgiát, ezzel hosszú idő óta az első olyan komoly képregény-adaptáció, ami a látványon kívül is tud adni valamit.
A 80-hoz közeledő Ridley Scott kiszolgálta a Prometheus filozofálgató vonalát kritizáló rajongóit, és minden eddiginél több vérengző lényt pakolt bele az Alien: Covenant című új filmjébe. Csakhogy közben kiderül, hogy sokkal félelmetesebb Michael Fassbender androidként, mint egy óriási, tűfogú fekete szörny. A többit meg már úgyis láttuk.
Mindig öröm egy olyan szuperhősfilmet nézni, ami nem veszi túl komolyan magát – A galaxis őrzői 2 ezt maximálisan teljesíti. A szivárványszínekben pulzáló, egyedi látványvilágnál ugyan már oda az újdonság varázsa, de a zseniális karakterek – élükön Baby Groottal – kisujjból elviszik a show-t, a viszonylag érdektelen történet ellenére is.
A 26 éve megjelent Disney-klasszikus élő szereplős feldolgozása egy méregdrága, 3D-s képeskönyvre emlékeztet, amit félve nyitunk ki, de hamar kiderül, hogy megérte az árát. Emma Watson feminista Belle-ként legalább olyan lenyűgöző, mint a gyönyörűen animált, jól ismert karakterek, és a dalok is visznek magukkal, egészen a grandiózus fináléig.
A hatvanas évek óta nem készült ilyen látványos történelmi film Magyarországon, még ha a Kincsem nem is a tényszerűséget, hanem a szórakoztatást állítja középpontjába. Minden hibája ellenére egy szerethető közönségfilmet rendezett Herendi Gábor, a két főszereplőt, Nagy Ervint és Petrik Andreát pedig élvezet nézni a nagyvásznon. Az is adjon egy esélyt a filmnek, aki megijedt az előzetesektől – azokba ugyanis sikerült az összes kínos jelenetet belesűríteni.
A Kong: Koponya-szigetnél jobb tavaszindító blockbustert nehéz elképzelni – a forgatókönyv kliséit hamar feledteti az elképesztő látvány, a dzsungelben rejlő izgalmak és a zseniális színészi jelenlét. Nem akar mást, mint szórakoztatni, és milyen jól teszi.
Cannes-ban még nem értették, miért az Én, Daniel Blake kapta az Arany Pálmát, aztán a Brexit és 2016 valósága mindenkit ráébresztett arra, hogy most különös jelentősége van egy a perifériára szorult, kiábrándult emberekről szóló, hiteles drámának. Ken Loach filmje nem fog forradalmat előidézni, de belelát azoknak a lelkébe, akiknek elegük van a megalázó bürokráciából, az anti-szolidáris intézményekből, de megőriznék méltóságukat.
A #sohavégetnemérős nem akar többet, mint hogy kineveti vagy empátiával mutatja meg a mai tizen-, és huszonévesek párkapcsolati botladozásait, csalódásait, miközben a teljes fiatal, filmben eddig alig látott színészi generációt felvonultatja, akik élnek is a kapott lehetőséggel. Ettől a filmtől végre egy eddig mellőzött réteg is úgy érezheti, neki és róla készült magyar mozi.
Újra Hollywood kulisszái mögött játszódó filmmel jelentkeztek a különleges humoruk és csavaros történeteik miatt nagy becsben tartott Coen-fivérek. Az idióta színészt alakító George Clooney illetve a filmstúdiót szinte egy személyben összetartó főszereplőt játszó Josh Brolin sem okoz csalódást, de a beharangozott sztárparádé inkább csak átverés volt a plakátokon. Az Ave, Cézár talán lehetett volna merészebb, mert olykor fájóan lapos a humora, de a legjobb pillanataiban azért megcsillantja, miért is tartjuk az egyik legjobb író-rendező párosnak Coenéket. A túlzásokig kigúnyolják a filmkészítést - pont ezzel tisztelegve egy letűnt mozikorszak előtt.
Cate Blanchettről eddig is tudtuk, hogy nehéz róla levenni a szemünket, de a Carol igazi meglepetése Rooney Mara sokáig emlékezetes játéka. Az ötvenes években játszódó, és egy leszbikus szerelem történetét elmesélő filmet nem a témája, hanem a két színésznő elképesztő alakítása, és a rendező Todd Haynes nem épp hollywoodi koncepciója miatt érdemes megnézni. A Carol nem is film igazából, hanem csupa jól kifundált fotó sorozata, amit akár párbeszédek nélkül is lehetne érteni.
Itt a bizonyíték, hogy váratlan fordulatok és technikai újítások nélkül is le lehet nyűgözni a közönséget 2016-ban. A 3 Oscar-díjra jelölt Brooklyn egy viszonylag egyszerű történet szerelemről, családról, vándorlásról és hazaszeretetről, mindez az ötvenes években, hibátlan színészi alakításokkal és olyan képekkel, hogy jó ránézni. Saoirse Ronan pedig nem véletlenül szerzett Oscar-jelölést, a közeljövő egyik nagy mozisztárjával állunk szemben.
