Világszerte talán a legismertebb és legelismertebb aktív rendezőnk, Mundruczó Kornél munkássága egyszerre szól a lecsupaszított allegóriákról és a megalomániás, túlzsúfolt próbálkozásokról. Amilyen egyenes cselekményű, kimért tempójú volt legutóbbi filmje, a második számú cannes-i szekció fődíját elnyerő Fehér Isten, olyan szerteágazó, pörgős darab lett a nemrég szintén a fesztiválon versenyző, ám ezúttal nem díjazott Jupiter holdja. Humánus megközelítésük mellett egyvalami azonban közös bennük: a korábban hardcore művészfilmesnek elkönyvelt rendező megmutatta, hogy úgy bánik a különböző fősodorbeli zsánerekkel (horror, thriller, akciófilm), mint itthon senki más.

Készült egy film 2006-ban, ami sokak szerint a 21. század egyik legjobb, de mindenképp az egyik legfontosabb, legrelevánsabb alkotása: Alfonso Cuarón Az ember gyermeke című disztópiájáról van szó. A hosszú, egysnittes beállításairól, kíméletlen közeljövőképéről, a menekülttáborok megrendítően realista bemutatásáról, valamint az autoriter rendszerek és a mindennapossá váló terrorizmus kapcsolatának boncolgatásáról elhíresült filmet nem lehet elhessegetni, amikor a Jupiter holdját nézzük. A különbség csak annyi, hogy amikor Cuarón leforgatta mesterművét, még joggal sorolták azt a sci-fi kategóriába.

Ezért is lehet leginkább haragudni Mundruczó egyébként teljesen magával ragadó filmjére, amelyről, ha nem bukkanna fel benne időről-időre Cserhalmi György vagy Balsai Móni, el sem hinnénk, hogy hazai alkotás: a fő motívumként beállított, az emberiség által elvesztett hit és csoda metaforájaként használt lebegés ugyanis legtöbbször csak árt a filmnek – hiába gyönyörű és látványos, de inkább kizökkent a történetből, minthogy előremozdítaná azt.

Intercom

Pedig a Ryan közlegény megmentéséhez hasonlítgatott nyitójelenet már eléri azt, amit magyar filmek csak nagyon ritkán: azonnal beszippant, és hosszú ideig nem is enged. Egy menekültekkel teli csónakot követünk a sejtelmes éjszakában, a bizonytalanság és a félelem pedig hamar átcsap teljes káoszba – a határon vakító fények várják őket, lövések dördülnek, a csónak felborul, kezdődik a hajsza. A kamera végig a huszonéves szír fiút, Aryant (Jéger Zsombor) követi, földön-vízen keresztül, egészen addig, amíg egy tört angolsággal beszélő magyar rendőr (Cserhalmi György) egy hirtelen mozdulatát követően belé nem ereszt három golyót. Aryan először kifekszik, ahogy mindenki tenné, majd hihetetlen módon a levegőbe emelkedik.

Ez a különleges képessége (amely miatt kissé jogtalanul és félrevezetően terelődött a filmmel kapcsolatos közbeszéd a szuperhősmozik irányába) később még sokféle reakciót vált ki az emberekből. A tátott szájú rácsodálkozások mellett a beszélgetések során előkerülnek az angyalok, van, aki áldást kér tőle, de van, aki átokként éli meg a fiú adottságát. És persze van, aki az üzletet látja benne: a film igazi főhőse a menekülttábor cinikus orvosa, Stern doktor (Merab Ninidze), aki a kezdeti hitetlenkedés után kisebb turnéra indul Aryannal, hogy szinte cirkuszi mutatványként adja el a lebegő fiú tehetségét, több tízezer forintokat leszakítva különböző pácienseiről.

Azért lesz végül Stern a film központi alakja, mert miközben a többiek célja viszonylag egyszerű (Aryan el akar jutni a Keleti sátortáborába az apjához, a kissé Jézus-komplexusos rendőr mindenáron el akarja kapni a fiút), az orvos a kezdeti kiégettségéből, a haszonszerzés kizárólagos céljától jut el odáig, hogy először barátként tekint Aryanra, majd egy olyan csodát lát meg benne, amiért kész lenne önmagát is feláldozni.

Intercom

Talán joggal félhettünk attól, hogy – a filmművészet legnagyobbjaihoz hasonlóan – Mundruczó valamelyest egyoldalú képet mutat majd a menekültválságról, de a Jupiter holdja nem is állhatna távolabb a liberális propagandától, egyáltalán nem akarja elmismásolni a komplex problémát – ahogy a filmben is elhangzik: „Aki itt tud valamit, az sem tud semmit”. Azt is fontos tudni, hogy ugyan a címkézés korában nyilván menekültfilmként hivatkoznak rá, a krízis csak a film környezetét adja, Az ember gyermekéhez hasonlóan itt is csak a fő cselekményszál (a rendező szavaival: „a csodák köztünk élnek”) kontextusát jelenti.

Ezért is érthetetlen, hogy miért szóltak a cannes-i premiert követő kritikák tematikai túlzsúfoltságról, hiszen az egy-egy mondat erejéig felvillanó problémák („Nekem köszönd, ne Istennek” – mondja például Stern egy szép összeget kicsengető menekültnek, egy pillanatra felvetve a korrupció és a hálapénz intézményét) csak hátteret biztosítanak a karaktereknek és a történetnek, nem akarják azokat középpontba állítani. Ennél eggyel nagyobb gond az, hogy Mundruczó – aki most Wéber Katával dolgozott együtt a forgatókönyvön – még mindig nem tud zökkenőmentesen párbeszédeket írni, és most nem a tört angolra gondolok, hanem a magyarok közti, néha egészen fülsértő szóváltásokra.

Viszont azt nem lehet eltagadni, hogy a színészek egytől egyig kitettek magukért. Cserhalmi György ki tudja, mikor mutatta meg utoljára elképesztő tehetségét, de most brillírozik az egyszerre gyűlölettel és hinni akarással teli rendőr szerepében, de az elsőfilmes Jéger Zsombor, valamint Balsai Móni, Mészáros Máté, Bede-Fazekas Szabolcs, Haumann Péter vagy a Lazio-mezes náciként ijesztően életszerű Nagy Zsolt is tökéletes választás volt. És még egy igazi Mucsi-jelenetet is kapunk! Én nem igazán szeretem, amikor magyar szerepeket külföldi színészekkel játszatnak el (nevezzük Franco Nero-effektusnak), de az van, hogy minden fenti név ellenére a hihetetlen ívet bejáró grúz Merab Ninidze a megfáradt reményteliségével és időnként felcsillanó fekete humorával a hátán viszi a filmet.

És innentől nincs megállás, Mundruczó Kornélnak most már tényleg Hollywoodban a helye. Amit ebben a filmben Rév Marcell operatőr segítségével összehoztak, olyat még magyar filmben nem láthattunk. A már említett nyitójelenet és a számos, egyedi technikával készült lebegés mellett olyan autósüldözést láthatunk Budapest utcáin, amitől Vin Diesel megnyalná Dwayne Johnson tíz ujját, olyan percekig tartó kommandós lövöldözést láthatunk, amitől Keanu Reeves egyenesen Hongkongig dobná hanyatt magát, és még az Eredet is megelevenedik egy erős képsor erejéig. Reméljük, Jed Kurzel is együtt marad a két képi mágussal a továbbiakban, mert audiovizuális mítoszépítésben valami olyat hoztak össze így hárman, amire a Spielberg–Kaminski–Williams-trió egyszerre csettintene egy nagyot.

Csak remélni tudom, hogy a menekült- vagy migránsválság okozta közéleti csömör nem hat ki teljesen a moziközönségre, és annak ellenére, hogy Saul fiával vagy a Testről és lélekről-lel ellentétben a Jupiter holdja (a cím is zseni) nem nyert nagy díjakat, adnak egy esélyt a nézők a filmnek, ami – talán először – simán felveszi a versenyt a párhuzamosan futó amerikai filmekkel, minden szinten.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!