szerző:
Kovács Gellért
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Körülbelül így foglalható össze az új Predator-film. Shane Black, többek között a Halálos fegyver és Az utolsó cserkész írója, a Rendes fickók író-rendezője úgy megtekerte a Ragadozó-franchise-t, hogy szinte kitörte vele a film nyakát. Rengeteg üres karakter, feleslegesen megbonyolított cselekmény, nagy százalékban üresen pukkanó poénpetárdák. De legalább brutális és látványos. Kritika.

Azért jó, ha egy híres-hírhedt fenegyereknek adnak egy hollywoodi blockbustert, mert lehet reménykedni, hogy nem enged majd a saját stílusából. Mondjuk, Shane Black – aki az 1987-es első Predator-filmben mellékszerepelt is – egyszer már kapott egy ehhez hasonló lehetőséget, és a Vasember 3-ba nem is bukott bele, legalábbis kereskedelmileg biztosan nem. Ennek a Marvel-filmnek a minőségén és erőltetettségén már sokkal inkább érdemes vitatkozni, ám legalább van min vitatkozni rajta. A Predator – A ragadozóval ennél sokkal egyszerűbb a helyzet.

©

Black a modern akciófilm hőskorszakának tevékeny nagymenője, aki alkalomadtán igazán remek párbeszédeket tud írni, és nem ijed meg a nagyon korhatáros jelzők használatától sem – sőt, igazából akkor érzi magát elemében, ha figurái káromkodós egysorosokkal loccsanthatják szét a másik koponyáját. Mit neki az űrből érkezett szörnyfejű vadász, aki valamiért nagyon rá van kattanva az emberiségre mint prédára? Ő lesz az, aki megeszi reggelire a Predatort!

Igen, nagyjából így kellett volna felfognia a feladatot.

Bőven lehetett volna kicsit lazább, hisz ha valami, az erősen érződik a filmen, hogy nagyot akart dobni vele, ezért addig variált a forgatókönyvvel, amíg nem lett más belőle, mint egy hangos és véres összevisszaság, amelyben néhány pszichésen erősen leterhelt katona (értsd: szerethető bolondok), valamint egy tudósnő és egy kisfiú néz szembe a DNS-manipulált predatorok inváziójával, és közben megjelenik néhány szörnykutya is. Na meg olyan fordulatok, amelyeket alighanem már maga Black se tudott követni írás közben.

A Predator – A ragadozóban több a fontos szereplő, mint egy popzenei tehetségkutató showműsor válogató epizódjában, és nagyjából úgy is viselkedik mindenki, mint amikor az énekelni nem tudó szerencsétlenek odaállnak a zsűri elé: önbizalmuk az van, néha viccesek is, de legtöbbjüket legszívesebben hazazavarnánk.

©

És azért zavarnánk haza őket, hogy jöhessen helyettük legalább egy darab, igazán karizmatikus sztár, igen, akár egy Arnold Schwarzenegger, akire rá lehet pakolni egy filmet, de egy Predator-epizódot mindenképpen. Black lépten-nyomon hangoztatta, hogy ő bizony az első részt tartja majd ott alkotói szeme előtt, amikor levezényli a filmet. Na, most, ehhez képest az előző, Antal Nimród-féle eresztés sokkal inkább odafér mellé, mert az legalább ismeri a határait – pedig nem is a Földön játszódott, ugye.

Hát, Schwarzi nincs, helyette van Boyd Holbrook, Trevante Rhodes, Thomas Jane, Sterling K. Brown, Olivia Munn, Jacob Tremblay – és igen, nem tévedés, a film legnagyobb mozisztárja egy 12 éves kisfiú, és ez azért eléggé sok mindent elárul Shane Black önbizalmáról. Mert nyilván azt gondolta, hogy a sok poénkodás és bélkiontós akciójelenet majd helyettesíti a megjegyezhető emberfőszereplőt, amit meg nem, azt elintézik a CGI-predatorok és az űrhajók. Nem helyettesítette, nem intézték el, mégpedig azért nem, mert éppen az alapígéretét volt képtelen Black betartani.

©

A Predator – A ragadozó ugyanis sokkal inkább egy 18-as karikás, béna vígjáték, mint feszült akciófilm. 1987-ben a körmünket lerágtuk, mire csak egy legény maradt talpon a dzsungelben, itt meg már 15 perc után se tudjuk követni, hogy amikor épp nem valami végtag vagy belsőség repül felénk, valójában mi is történik a vásznon. Azt meg már hagyjuk is, hogy mennyire átlátszó az a provokáció, amire gyerekszereplőjét használja. Tremblay egyik pillanatban véletlenül eltesz valakit láb alól, máskor meg a szeme előtt ölnek meg embereket és predatorokat különös kegyetlenséggel – Black sokszor mutatott már hasonlót karrierje során, de ennyire öncélú módon még sosem volt hatásvadász.

©

Shane Black ambíciói csak úgy áztatják a vásznat, amivel önmagában még nem is lenne baj, de hiába játszatja el színészeivel a Piszkos tizenkettőt (vagy akárhányat) predator stílusban, ha egyikőjük sem érdekes vagy vagány – ha bármelyikük, de tényleg bármelyikük csak egy kicsit lenne annyira izgalmas, mint amennyire a rendező menőnek gondolja magát, sokkal közelebb kerülhetnénk egy igazi popcornmozis mutatványhoz.

De így legfeljebb csak szomorúan legyinthetünk arra, hogy Black megpróbálta ugyan, de sajnos a kozmosz nagyságú egója megakadályozta abban, hogy valóban nagyot robbantson. Mert ez így inkább fárasztó gagyizás, mint igazán tökös predator-élmény.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!