Egy házaspár konfliktusairól szóló drámának indul, vallási és politikai allegóriáktól hemzsegő, határokat nem ismerő pszicho-horrorba hajlik Darren Aronofsky legújabb agymenése. A velencei közönséget és a kritikusokat szélsőségesen megosztotta az anyám!, de a premier után napokig mindenki erről beszélt. Ketten láttuk a filmet, kétfélét gondoltunk róla.
Darren Aronofsky filmjét egyszerre fütyülték ki és tapsolták meg a Velencei Filmfesztivál első vetítésén, és ez a megosztottság a kritikákban is visszaköszönt. Másrészről viszont nem volt olyan film, amiről többet beszéltek volna a mozik előtt cigizve, vagy az utcán egy kávé mellett, mint erről. Az anyám! - igen, a címet szándékosan kisbetűvel írják - tipikusan olyan film, ami mellett lehetetlen elmenni.
A hvg.hu-tól ketten vettünk részt a fesztiválon, de még mi sem tudtunk megegyezni abban, hogy akkor ez most egy, a korszellemet brutálisan megragadó remekmű vagy egy stílusos, de végeredményben üres blöff.
Az a nagy titok, hogy nincs is titok?
„A legtöbb film, amit eddig készítettem, hosszú évek alatt nyerte el a végleges formáját. A Fekete hattyú tíz, a Noé húsz évig készült, ennek a filmnek a forgatókönyve viszont öt nap alatt összeállt. Egyszerűen csak rengeteg düh és harag volt bennem, a világban körülöttünk zajló események miatt, amelyekkel szemben tehetetlenül állunk. Ezt a sok mindent akartam egyetlen érzelembe, hangulatba sűríteni. Így öt nap alatt megírtam a könyv első változatát, egyszerűen kiszaladt belőlem”.
A düh érződik az anyám!-on, csak mintha ez az elkeseredettség és harag a hamar megírt forgatókönyv néhány pontjánál elhomályosította volna Darren Aronofskyt. Zseniális volt persze már a film felvezetése is, ahogy tulajdonképpen nulla információból, a titokból csináltak kampányt, szembemenve azzal a hollywoodi trenddel, hogy a premier előtt szinte már a fél filmet láthatjuk részletekben.
A film mögött rejlő titok/értelem/allegória azonban a nagy felhajtásban elveszett. A velencei premier után, ahol már az első nézői reakciók után lehetett tudni, hogy csak szélsőséges reakciók fogadják a filmet, tényleg mindenki az anyám! lehetséges olvasatairól beszélt.
Miről szól Aronofsky filmje? A terrorizmusról? A valláskritikáról? A művész önzéséről? A nők kihasználásáról? Az anyám! akkor most egy kegyetlen szatíra a jelen társadalmáról, vagy egy látványos katasztrófafilm?
Valójában mindegyik, meg egyik sem. Aronofsky megint elhagyta az ember szintjét, és vitán felül elképesztő minőségű, ijesztő, a túlzásokig elvitt, sokkoló látványmozit csinált, a név nélkül szereplő házaspár, a művész (Javier Bardem) és az anya (Jennifer Lawrence) otthonának szimbólummá emelésével. Ez a nagyban gondolkodás, a szimbólumokkal terhelt cselekmény nem áll távol a rendezőtől, láthattuk ezt már A forrásban vagy a Noéban is, ezúttal azonban tényleg teljesen a nézőre bízza a fejtörőt Aronofsky.
Csakhogy a rengeteg lehetőség mögött a befejezéssel válik világossá, hogy a szuperprodukció hátterében tényleg csak üres düh van. Azok a kritikus hangok, amelyek meg a filmben felbukkannak, nos, azokról született már jobb és összeszedettebb alkotás is. Így az anyám! pont, hogy illeszkedik a korhangulatba: rengeteg muníciót ad a különböző elméletnek, amiről majd lehet csemegézni a különböző felületeken, de ennél többet nem is tesz. De addig legalább lehet várni, amíg Aronofsky leszáll a földre, és olyan filmet készít, mint amilyen A pankrátor, vagy a Pi volt.
(BÁ)
Felejthetetlen + aktuális = jó!
„Nem tudom pontosan meghatározni, honnan jött ez a film. Egy része a minden napunk minden másodpercében jelen lévő főcímekből jött, egy része az okostelefonjaink értesítéseinek szüntelen rezgéséből, egy része a Sandy hurrikán okozta áramszünet átéléséből Manhattan belvárosában, egy része a szívemből, egy része szívből, egy része zsigerből”.
A fenti rendezői állásfoglalás alapján egyértelmű, hogy az anyám! egy korszellemet megragadó eseményfilm akar lenni. Olyan film, amit látni kell, és amit – akár tetszik, akár nem – nem lehet csak úgy elfelejteni. Az aktuális témákat már felsoroltuk: terrorizmus, bálványozás, a közeljövőtől való általános félelem. A nők elnyomása ugyan nem kifejezetten a huszonegyedik század sajátja, de Jennifer Lawrence tökéletesen törékeny alakítása engedi, hogy már a kezdeti, viszonylag „könnyed” sértések lelki súlyát is úgy átérezheti a néző, hogy a fokozatosan eluralkodó apokalipszis a megszokottnál jóval erőteljesebb moziélményt nyújtson.
Aronofsky ugyan karrierje kritikai mélypontját élte meg legutóbbi rendezésével, a bibliai eposzt technológiai és környezetvédelmi üzenetfilmmé alakító Noé arra biztosan jó volt, hogy elmélyüljön az emberiséget ezer évek óta kísérő történetekben. Az anyám! emelkedett világában simán elférnek a vallási parafrázisok, Káin és Ábeltől a tíz csapáson keresztül a jézusi tanításoktól szélsőségesen eltávolodó szektákig.
A hatások egyértelműek: nem lehet elmenni Buñuel Az öldöklő angyala vagy a Polanski-féle Rosemary gyermeke mellett, ahogy számos kísértetházas sztori is eszünkbe juthat, de érzésem szerint az anyám! nem is próbálja leplezni ezeket. Aronofsky ugyanis látványosan túltol mindent: a költő pennával és tintával ír, a karakterek egyszavas leírásokat kapnak név helyett a stáblistán (főszerepben: mother, Him, Man, Woman), és még a kamra is egy olyan, időnként baljósan fel-fellángoló kályhát rejt, amiről leginkább a Reszkessetek, betörők! vonatkozó jelenete ugorhat be elsőként.
Lawrence és a legendásan barázdált arcát minimális, de annál dominánsabb eszközökkel kihasználó Javier Bardem mellett nagy öröm, hogy két, a karrierjük csúcsát már maga mögött tudó színész is a legjobbját hozza: Ed Harris és Michelle Pfeiffer váratlan betoppanásával válik először igazán hátborzongatóvá a történet. Amikor bejelentették, még sajnálattal vettem tudomásul azt a hírt, hogy először dolgozik majd Aronofsky a mindig ikonikus filmzenéket író Clint Mansell nélkül, de a filmet látva beigazolódott, hogy a kísérőzene itt már tényleg az érzelmi manipuláció csúcsa lenne – a vérfagyasztóan megtervezett zörejek így is a maximumon pörgetik a horrort.
Szerintem pedig az is tökéletesen megmagyarázható, amit sokan ürességnek tartanak: a gondolatmagok elhintése, a rengeteg, mélyebb elmélkedést igénylő téma felvetése nem a Twitter vagy a Facebook közösségének szól (még ha egy Oscar-kampányt erre a buzzra fel is lehet húzni), hanem a nézőnek mint egyénnek. És azzal, hogy még napokkal később is élénken borzongunk egy-egy jelenetétől, azok jelentése után kutatva, már elérte a hatását az ösztönlények pusztítását megelégelő Aronofsky: gondolkodunk.
(BZS)
Az anyám! magyar premierje október 19-én lesz, de a miskolci CineFesten már szeptember 11-én vetítik.
A magabiztos Tisza-előnyt mérő, június elején készült Medián-kutatásban azt is megvizsgálták, milyen hatással lennének a különböző összefogás-kombinációk Magyar Péter pártjára.
A minisztérium sem tagadta, hogy nagykövetségeknek is levelet írt a Pride betiltásáról, melyre szerintük a Pride körüli tudatosan keltett álhírek miatt volt szükség.
Ami igazán érdekes, hogy mi maradt ki a dokumentumból.
Egész Európát érintő azonnali visszahívási kampány indult.
Attól is függ, hogy elfajul-e a konfliktus, mekkora kár érte a nukleáris programot.
