A rendőrnek öltözött hidegfejű vadállat, név szerint Anders Behring Breivik, aki 69 fiatalt lelőtt, és rengeteget megsebesített, nem látható közelről a filmben. Egyszer biztosan őt mutatja a kamera, a film vége felé, egy szikla tetején áll és tüzel, máskor csak érzékelteti, hogy esetleg ő lehet az, aki egy pillanatra megáll, és néz a főszereplő felé az erdő szélén. Erik Poppe mindenben körültekintő: kiválaszt egy lányt, Kaját (az Andrea Berntzen által megformált karakter fiktív, a filmben látható események is azok, pontosabban a gyerekek beszámolói alapján, tiszteletteljes szabadsággal rekonstruáltak), és őt követi végig, pontosabban mellette megyünk, futunk, rettegünk mi is. Nem úgy, mint Saullal a koncentrációs táborban: Martin Otterbeck kamerája sokkal inkább egy arc nélküli másik személy, aki Kaja mellett fut. Poppe azt akarja elérni, hogy mi is ott legyünk, de nem akar minket egybeolvasztani a többiekkel. Azt akarja, hogy a saját bőrünket vigyük oda. Odavisszük. Nincs más választásunk.

vertigomedia.hu

Az Utoya, július 22.-t egyszerre forgatták le, ami komoly előkészítést igényelt, bonyolult mozgásokkal teli, briliánsan kitalált és megvalósított film ez, sodró ereje van, és igaz ez akkor is, amikor hosszú percekig lapulunk az avarban a fiúk és lányok mellett.

Mi tudjuk, mi lesz, mi történik. Ők nem, ők azt sem tudják, ki lövöldözik, pontosabban hányan vannak, akik lövöldöznek.

Van társuk, aki tudni véli, hogy rendőrök a tettesek. Aki beszél a szüleivel, az is csak suttogva sírni tud a telefonba. Mi mást tehetne?

Poppe alig mutat explicit gyilkosságot, földön fekvő áldozatokat is elvétve, durvábban csak a film végén. Kerülné a hatásvadászatot, a pánikot igyekszik átadni, azt, hogy tényleg nem sejtheted, mikor menekülsz jó irányba, s mikor lőhetnek hátba a következő pillanatban. Kaja a testvérét keresi, akivel nem sokkal az események előtt összeveszett. S alighanem ez tartja életben. Hogy valamiért, ösztönösen mindig arra fut, ahol épp nem jár Breivik. Találkozik a sokktól lebénult, vagy éppen haldokló gyerekekkel, igyekszik nekik segíteni, de aztán fut tovább, kutat a húga után. Mi pedig óvatosan reménykedünk benne, hogy Poppe túlélőnek szánja a kitalált lányt.

Hogy minek szánja, az a befejezésre egyértelművé válik, és nem is igazán lehet vele vitatkozni. Csak bambulni lehet magunk elé, meg persze olyanokat mondani, hogy ha volt értelme erről a pokolról filmet készíteni, arról, ami a srácokkal történt, akkor minden bizonnyal így kellett megcsinálni. Csak részemről ez a „volt értelme”, na, ez a nagy kérdés.

Nemcsak a norvégoknak fontos ez a felfoghatatlan tragédia, hanem az egész világnak. Bárkinek, aki embernek érzi magát. Épp ezért nehéz fogást találni ezen a filmen, mármint magyarázatot arra, hogy azon felül, hogy Poppe a legprofibb eszközökkel rángat minket a szigeten, miért is teszi ezt? Mert mozgóképes feldolgozás nélkül nem tudnánk átérezni, milyen az, amikor vadásznak ránk a fák között? Mert lelki szemeinkkel nem láthatjuk magunk előtt, hogy milyen az, amikor egy kamaszlány szemeiből távozik az élet? Mert el se tudjuk képzelni, milyen lehet egy sziklás tengerpart, ahol tizenévesek holttestei hevernek? Mert így majd jobban féltjük a gyerekeinket? Nehéz azt mondani az Utoya, július 22.-re, hogy jó lenne, ha nem létezne, és lehet egyébként, hogy ez is lehetett a cél: ha megtörtént a valóságban, akkor történjen meg a vásznon is. Itt lesz velünk mindig, lesz nyoma a filmtörténetben is. Épp olyan értelmetlenül, épp olyan magáért valóan és felfoghatatlanul, mint ahogy Európán is ott lesz mindig ez az égető seb.

AFP

Ezt a magyarázatot el tudom fogadni, csak mégis azt gondolom, a film előtt is ugyanúgy viszonyultam Utoyához. Ugyanazt a mélygonoszságot láttam Breivik szemében, mint amit Poppe ábrázol. Én a filmszínház hangfalai nélkül is hallani vélem a puskalövéseket mindig, amikor szóba kerül az a nyári délután. Persze azt nem hiszem, hogy mindenki így van ezzel.

Aki nem hallja, nézze meg az Utoya, július 22.-t. Utána hallani fogja, amíg csak él.