A magánéleti drámákból, a fellépésekből, az eszement partikból, sőt még az öngyilkossági kísérletből is képes igazi moziélményt varázsolni a Rocketman. Elton John majdnem belehalt abba, ahogyan élt. Mi pedig kijelenthetjük: a drog rossz, a Rocketman viszont nagyszerű film.
Az északiak ismét példát mutatnak őszinteségből. A dán-svéd Szívek királynője véletlenül sem attól lesz szélsőségesen megrendítő, felkavaró film, hogy a főszereplő nő lefekszik benne a férje kamasz fiával, és ezt esetenként pornográf részletességgel mutatja a kamera. Kritika.
A Végjáték nem csak arra ad választ, hogy mi történik Thanos univerzumfelezős csettintése után, de érzelemgazdagon, büszkén, és igen, önmagába is szerelmesen összefoglalja az utat, amelyen elkísértük a Marvel Cinematic Universe karaktereit. Akik valamennyire is örömmel vettek részt ezen a sok milliárd dolláros túrán, bizonyára nagyon élvezik majd a 182 perces finálét. Kritika.
Annak idején maga Stephen King is megrettent saját regényétől, amely olyan lehangoló és kegyetlen, hogy nem volt biztos benne, be tudja-e majd fejezni. Aztán a Kedvencek temetője csak megjelent, 1983-ban, szinte azonnal klasszikussá érett, és az eléggé rossz első filmváltozat után 30 évvel most egy ígéretes rendezőpáros meséli el újra a gyászolni képtelen Creed család tragédiáját. Igencsak korrekten. Kritika.
Brie Larson, a Marvel-filmek első női címszereplője ragyog, elégségesen vagány, és kifejezetten jót tesz a legújabb szuperhősfilmnek az is, ahogy párba áll Samuel L. Jacksonnal, és ők ketten marháskodva előhívják a nyolcvanas-kilencvenes évek hollywoodi haverfilmjeinek hangulatát. De a Marvel Kapitány így is csak arra jó, hogy a rajongók kihúzhassák vele a Bosszúállók: Végjátékig. Kritika.
Nem a Zöld könyv volt az idei Oscar-mezőny legerősebb filmje, tudnánk is vitatkozni a győzelmével, de nem akarunk. Mert a Viggo Mortensen és Mahershala Ali szereplésével készült road movie-t nagyon lehet szeretni. Megindokoljuk, hogy miért.
Ha a Pusztító lenne a következő True Detective-sztori, alighanem gond nélkül néznénk akár egy egész évadon keresztül is a világ egyik legcsodálatosabb színésznőjét, ahogy tönkrement rendőrként kivetkőzik magából. Nicole Kidman teljesítményében az a zavarba ejtő, hogy akár több, hasonlóan gyenge sorozatepizódot is képes lenne feljavítani. Kritika.
M. Night Shyamalan minden idők talán legszebb filmjét készítette a képregényekről 2000-ben. Utána komoly alkotói lejtmenet következett, majd három éve kvázi folytatta egykori sikerét a Széttörve című filmmel. Most az Üveggel nyilvánítja befejezettnek a trilógiát. Sajnos nem baj, hogy elvileg nem lesz több. Kritika.
Csakúgy, mint az összes számozott és nem „hivatalos” folytatás, a Rocky-sorozat legújabb darabja is ugyanabból a sablonból építkezik, mint a bokszfilmek általában. Igen ám, de azokban nem búcsúzik el (állítólag) végleg Sylvester Stallone, nincs bennük annyi ellenállhatatlan jelenet, és nem kap szép játékra lehetőséget Dolph Lundgren. Kritika.
Emberemlékezet óta nem készült magyar remake nemzetközi filmsikerből (vagy egyenesen soha), és ha ez teljesítmény, hát a BÚÉK tisztességesen elvégezte feladatát. Goda Krisztina és Divinyi Réka kiváló hazai színészeket kért fel virtuális üvegezésre, de a film igazán csak azok számára lehet izgalmas, akik nem látták az eredetit. És azok számára, akik képtelenek lennének elfogadni, ha a barátjukról kiderülne, hogy meleg. Kritika.
A ház, amit Jack épített pont olyan hatásvadász és a maga visszataszító módján érdekes film, mint amire a cannes-i fogadtatás miatt (is) számítani lehetett. Matt Dillon élete legnehezebb szerepében, sorozatgyilkosként lépi át színészi árnyékát, de az igazi főszereplő persze a sértett rendező egója. Kritika.
Ami nem sikerült Ocean’s 8-nek, azt megcsinálják a Nyughatatlan özvegyek: egy nyolcvanas évekbeli brit tévésorozat remek mozifilmes adaptációja bizonyítja be, hogy az erős női karakterek ma sem attól lesznek menők, ha leutánozzák a férfiakat. Hanem attól, ahogy sérülékenységüket is vállalva rálépnek az őket átverő alfahímek tökeire. Kritika.
Boszorkányok márpedig vannak, és olyan remake-ek is, amelyeket érdemes volt megcsinálni, még ha a (tánc)művészetet is kell bírni hozzá. A 152 perces Sóhajok nehéz film, sokszor undorító, máskor káprázatos, néha röhejes. Nem mindig jó nézni, de mindvégig moziélmény. Kritika.
Shawn Snyder amerikai függetlenfilmes összehozta Röhrig Gézát és Matthew Brodericket egy filozofikus fekete komédiában. Az alkotás szinte tökéletes, kár, hogy a szélesebb magyar közönség nem láthatja.
Gustav Möller. Jól jegyezzük meg ezt a nevet, mert könnyen lehet, sokszor fogjuk még hallani. A fiatal rendezőt Alfred Hitchcock bizonyosan keblére ölelné első játékfilmjéért, hisz Dánia Oscar-nevezettje, A bűnös maga a klasszikus filmes feszültségteremtést mesteri módon alkalmazó thrillercsoda. Kritika.
A 2011-es, borzasztó terrorcselekményekről Erik Poppe készített először filmkészítési szempontból egészen tökéletes, velőtrázó filmet. (Aztán nemsokára érkezik Paul Greengrass alkotása is.) Az Utoya, július 22.-ben együtt menekülünk egy gyerekkel a szigeten. S miközben ezt tesszük, akár még a Saul fia kérlelhetetlensége is eszünkbe juthat. Kritika.
Körülbelül így foglalható össze az új Predator-film. Shane Black, többek között a Halálos fegyver és Az utolsó cserkész írója, a Rendes fickók író-rendezője úgy megtekerte a Ragadozó-franchise-t, hogy szinte kitörte vele a film nyakát. Rengeteg üres karakter, feleslegesen megbonyolított cselekmény, nagy százalékban üresen pukkanó poénpetárdák. De legalább brutális és látványos. Kritika.
Meg a többieket is. Az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi folytatását/női változatát sajnos nem a hanyag elegancia, hanem szimplán csak a hanyagság jellemzi. Elviselhető még így is, de azért ettől a gárdától ez édeskevés. Kritika.
Sokáig készült, de minek? Az utolsó Donként is emlegetett New York-i keresztapa történetének mozifilmes feldolgozása még rossz se tud lenni. Mintha olyan emberek készítették volna, akiknek semmi közük a filmkészítéshez. Kritika.
A Deadpool 2. után nagy eséllyel sokan kedvet kapnak majd ahhoz, hogy Céline Dion dalára pörögjenek kecsesen a golyózáporban, miközben kardokkal szeletelik az ellenfelet – persze csak játszásiból. Hisz bármennyire is alpári és véres ez az egész, de mégiscsak játék, méghozzá a leglelkesebb, így aztán a legtiszteletreméltóbb fajtából való. Kritika.
