A Kong: Koponya-szigetnél jobb tavaszindító blockbustert nehéz elképzelni – a forgatókönyv kliséit hamar feledteti az elképesztő látvány, a dzsungelben rejlő izgalmak és a zseniális színészi jelenlét. Nem akar mást, mint szórakoztatni, és milyen jól teszi.
Cannes-ban még nem értették, miért az Én, Daniel Blake kapta az Arany Pálmát, aztán a Brexit és 2016 valósága mindenkit ráébresztett arra, hogy most különös jelentősége van egy a perifériára szorult, kiábrándult emberekről szóló, hiteles drámának. Ken Loach filmje nem fog forradalmat előidézni, de belelát azoknak a lelkébe, akiknek elegük van a megalázó bürokráciából, az anti-szolidáris intézményekből, de megőriznék méltóságukat.
A #sohavégetnemérős nem akar többet, mint hogy kineveti vagy empátiával mutatja meg a mai tizen-, és huszonévesek párkapcsolati botladozásait, csalódásait, miközben a teljes fiatal, filmben eddig alig látott színészi generációt felvonultatja, akik élnek is a kapott lehetőséggel. Ettől a filmtől végre egy eddig mellőzött réteg is úgy érezheti, neki és róla készült magyar mozi.
Újra Hollywood kulisszái mögött játszódó filmmel jelentkeztek a különleges humoruk és csavaros történeteik miatt nagy becsben tartott Coen-fivérek. Az idióta színészt alakító George Clooney illetve a filmstúdiót szinte egy személyben összetartó főszereplőt játszó Josh Brolin sem okoz csalódást, de a beharangozott sztárparádé inkább csak átverés volt a plakátokon. Az Ave, Cézár talán lehetett volna merészebb, mert olykor fájóan lapos a humora, de a legjobb pillanataiban azért megcsillantja, miért is tartjuk az egyik legjobb író-rendező párosnak Coenéket. A túlzásokig kigúnyolják a filmkészítést - pont ezzel tisztelegve egy letűnt mozikorszak előtt.
Cate Blanchettről eddig is tudtuk, hogy nehéz róla levenni a szemünket, de a Carol igazi meglepetése Rooney Mara sokáig emlékezetes játéka. Az ötvenes években játszódó, és egy leszbikus szerelem történetét elmesélő filmet nem a témája, hanem a két színésznő elképesztő alakítása, és a rendező Todd Haynes nem épp hollywoodi koncepciója miatt érdemes megnézni. A Carol nem is film igazából, hanem csupa jól kifundált fotó sorozata, amit akár párbeszédek nélkül is lehetne érteni.
Itt a bizonyíték, hogy váratlan fordulatok és technikai újítások nélkül is le lehet nyűgözni a közönséget 2016-ban. A 3 Oscar-díjra jelölt Brooklyn egy viszonylag egyszerű történet szerelemről, családról, vándorlásról és hazaszeretetről, mindez az ötvenes években, hibátlan színészi alakításokkal és olyan képekkel, hogy jó ránézni. Saoirse Ronan pedig nem véletlenül szerzett Oscar-jelölést, a közeljövő egyik nagy mozisztárjával állunk szemben.
A nagy dobásban nincsenek hősök, és önkéntelenül is olyan embereknek drukkolunk, akikben szemernyi könyörület sincs. De jobb is, hogy a 2008-as gazdasági világválságról végre pozitív hősök nélkül készült film – így még egyértelműbb, milyen emberi tulajdonságok vezettek ahhoz az összeomláshoz, amely nagyobb hatással volt az életünkre, mint a YouTube vagy az okostelefon megjelenése. Mindezt egy felszabadultan játszó dream team, Gosling, Carell, Pitt és Bale tolja a képünkbe.
Nosztalgiázó, dráma és szatíra között bizonytalanul billegő mozi lett Kern András új filmjéből, a Gondolj rámból, amely jutalomjáték helyett sokszor csak színpadias erőlködés lett. Csak azoknak ajánljuk, akik hiányolják a mozik kínálatából a kilencvenes éveket idéző megoldásokat, és a kellemest egy pozitív jelzőnek tartják filmek esetében.
A Variety, az egyik legelismertebb filmes szaklap külön cikket szentelt Zomborácz Virág Karlovy Varyban debütáló filmjének, az Utóéletnek. A kritika a magyar film feléledéséről, minőségi és figyelemreméltó bemutatkozásról ír.
Joel és Ethan Coen legújabb filmjének hőse a másodvonalbeli művész, akiről nem lehet eldönteni, hogy meg nem értett zseni vagy egyszerű vesztes. Hétköznapi, pitiáner történet, amiben a legjobb, hogy úgy szomorú és vicces, hogy egyiket se hangsúlyozza túl.
A magyarul Csajok bosszújának fordított, fekáliás poénoktól sem kímélő vígjátékában majdnem mindenki viccesebb, mint a főszereplő, Cameron Diaz. Megnéztük, és Leslie Mannak hála, szétröhögtük magunkat.
Kigúnyolt beidegződések és megelevenedő félelmek, mindez abszurd csomagolásban: csütörtökön a magyar mozikba érkezik az utóbbi évek egyik legzavarbaejtőbb filmje, a Borgman. A holland alkotás megosztja a nézőket, kritikusokat: vagy zseniális műként ünneplik, vagy értelmetlen blöffnek titulálják. Ön miként reagálna, ha egy hajléktalannak tűnő, ismeretlen férfi az ajtaján kopogtatna és egy meleg fürdőt kérne?
Amerikai független dráma, rendhagyó, török háborús road-movie, és egy kazah lélektani thriller. Három jó tippünk is van a hétvégén záruló Titanic Filmfesztivál utolsó napjaira, főleg azoknak, akik eddig a sokszínű kínálatot böngészve még nem tudtak dönteni, melyik filmre is üljenek be.
Végy egy elfeledett űrutazós sci-fit, gyúrd össze az Aliennel és Erich von Däniken elméleteivel, dobáld bele a scriptgenerátorba az összes klisét a mindig elsőként meghaló idiótától a világot megmentő izmos afroamerikai fiatalemberig, engedd fel a Végső Nagy Kérdések boncolgatásával, majd üss rá egy entert és told a cgi-be. Ezzel kész is az év legjobban várt filmje, a Prometheus.
Szépen komponált, reklámfilmes környezet, sok antik díszlet, világsztárok és lassan kibontakozó dráma. Szabó István legújabb filmje, a Szabó Magda regényéből készült Az ajtó puhán üt, hogy meg ne fájduljon.
