Meglepetés: Csupó Gábor hiába animációs zseni, még egymilliárdból sem tudott épkézláb musicalt rendezni. Stohl András gengsztervállalkozóként, Nagy Feró lázadó nyugdíjasként játssza túl a szerepét, a központi szerelmi szál unalmasan sablonos, a cselekménynek hívott katyvaszt összetartó zenés produkciók pedig annyi izgalmat tartogatnak, mint 2017-ben bekapcsolni egy retrócsatornát. Kritika.
Ráadásul a Cannes-ban debütált, most már a magyar mozikban is látható Jupiter holdja témaválasztásban is erős, még ha a hollywoodi akciófilmként leforgatott menekültdráma nem is teljesen mentes a magyar filmes betegségektől. A lebegni képes szír fiú budapesti kalandjait nem véletlenül hasonlították Spielberg-filmekhez, látványban, üzenetben és színészi játékban kifogástalan, de félő, hogy az előítéletek miatt nem látják majd meg benne a világszínvonalú teljesítményt – pedig Mundruczó egyáltalán nem mutat fekete-fehér képet a menekültválságról.
Persze egymást öldöklő férfiak mellett egy tankokat hajigáló csodanővel kiegészülve. Az első, nő által rendezett női szuperhősfilm sokáig visszafogja a pusztításorgiát, ezzel hosszú idő óta az első olyan komoly képregény-adaptáció, ami a látványon kívül is tud adni valamit.
A 80-hoz közeledő Ridley Scott kiszolgálta a Prometheus filozofálgató vonalát kritizáló rajongóit, és minden eddiginél több vérengző lényt pakolt bele az Alien: Covenant című új filmjébe. Csakhogy közben kiderül, hogy sokkal félelmetesebb Michael Fassbender androidként, mint egy óriási, tűfogú fekete szörny. A többit meg már úgyis láttuk.
Mindig öröm egy olyan szuperhősfilmet nézni, ami nem veszi túl komolyan magát – A galaxis őrzői 2 ezt maximálisan teljesíti. A szivárványszínekben pulzáló, egyedi látványvilágnál ugyan már oda az újdonság varázsa, de a zseniális karakterek – élükön Baby Groottal – kisujjból elviszik a show-t, a viszonylag érdektelen történet ellenére is.
A 26 éve megjelent Disney-klasszikus élő szereplős feldolgozása egy méregdrága, 3D-s képeskönyvre emlékeztet, amit félve nyitunk ki, de hamar kiderül, hogy megérte az árát. Emma Watson feminista Belle-ként legalább olyan lenyűgöző, mint a gyönyörűen animált, jól ismert karakterek, és a dalok is visznek magukkal, egészen a grandiózus fináléig.
A hatvanas évek óta nem készült ilyen látványos történelmi film Magyarországon, még ha a Kincsem nem is a tényszerűséget, hanem a szórakoztatást állítja középpontjába. Minden hibája ellenére egy szerethető közönségfilmet rendezett Herendi Gábor, a két főszereplőt, Nagy Ervint és Petrik Andreát pedig élvezet nézni a nagyvásznon. Az is adjon egy esélyt a filmnek, aki megijedt az előzetesektől – azokba ugyanis sikerült az összes kínos jelenetet belesűríteni.
A Kong: Koponya-szigetnél jobb tavaszindító blockbustert nehéz elképzelni – a forgatókönyv kliséit hamar feledteti az elképesztő látvány, a dzsungelben rejlő izgalmak és a zseniális színészi jelenlét. Nem akar mást, mint szórakoztatni, és milyen jól teszi.
Cannes-ban még nem értették, miért az Én, Daniel Blake kapta az Arany Pálmát, aztán a Brexit és 2016 valósága mindenkit ráébresztett arra, hogy most különös jelentősége van egy a perifériára szorult, kiábrándult emberekről szóló, hiteles drámának. Ken Loach filmje nem fog forradalmat előidézni, de belelát azoknak a lelkébe, akiknek elegük van a megalázó bürokráciából, az anti-szolidáris intézményekből, de megőriznék méltóságukat.
A #sohavégetnemérős nem akar többet, mint hogy kineveti vagy empátiával mutatja meg a mai tizen-, és huszonévesek párkapcsolati botladozásait, csalódásait, miközben a teljes fiatal, filmben eddig alig látott színészi generációt felvonultatja, akik élnek is a kapott lehetőséggel. Ettől a filmtől végre egy eddig mellőzött réteg is úgy érezheti, neki és róla készült magyar mozi.
Újra Hollywood kulisszái mögött játszódó filmmel jelentkeztek a különleges humoruk és csavaros történeteik miatt nagy becsben tartott Coen-fivérek. Az idióta színészt alakító George Clooney illetve a filmstúdiót szinte egy személyben összetartó főszereplőt játszó Josh Brolin sem okoz csalódást, de a beharangozott sztárparádé inkább csak átverés volt a plakátokon. Az Ave, Cézár talán lehetett volna merészebb, mert olykor fájóan lapos a humora, de a legjobb pillanataiban azért megcsillantja, miért is tartjuk az egyik legjobb író-rendező párosnak Coenéket. A túlzásokig kigúnyolják a filmkészítést - pont ezzel tisztelegve egy letűnt mozikorszak előtt.
Cate Blanchettről eddig is tudtuk, hogy nehéz róla levenni a szemünket, de a Carol igazi meglepetése Rooney Mara sokáig emlékezetes játéka. Az ötvenes években játszódó, és egy leszbikus szerelem történetét elmesélő filmet nem a témája, hanem a két színésznő elképesztő alakítása, és a rendező Todd Haynes nem épp hollywoodi koncepciója miatt érdemes megnézni. A Carol nem is film igazából, hanem csupa jól kifundált fotó sorozata, amit akár párbeszédek nélkül is lehetne érteni.
Itt a bizonyíték, hogy váratlan fordulatok és technikai újítások nélkül is le lehet nyűgözni a közönséget 2016-ban. A 3 Oscar-díjra jelölt Brooklyn egy viszonylag egyszerű történet szerelemről, családról, vándorlásról és hazaszeretetről, mindez az ötvenes években, hibátlan színészi alakításokkal és olyan képekkel, hogy jó ránézni. Saoirse Ronan pedig nem véletlenül szerzett Oscar-jelölést, a közeljövő egyik nagy mozisztárjával állunk szemben.
A nagy dobásban nincsenek hősök, és önkéntelenül is olyan embereknek drukkolunk, akikben szemernyi könyörület sincs. De jobb is, hogy a 2008-as gazdasági világválságról végre pozitív hősök nélkül készült film – így még egyértelműbb, milyen emberi tulajdonságok vezettek ahhoz az összeomláshoz, amely nagyobb hatással volt az életünkre, mint a YouTube vagy az okostelefon megjelenése. Mindezt egy felszabadultan játszó dream team, Gosling, Carell, Pitt és Bale tolja a képünkbe.
Nosztalgiázó, dráma és szatíra között bizonytalanul billegő mozi lett Kern András új filmjéből, a Gondolj rámból, amely jutalomjáték helyett sokszor csak színpadias erőlködés lett. Csak azoknak ajánljuk, akik hiányolják a mozik kínálatából a kilencvenes éveket idéző megoldásokat, és a kellemest egy pozitív jelzőnek tartják filmek esetében.
A Variety, az egyik legelismertebb filmes szaklap külön cikket szentelt Zomborácz Virág Karlovy Varyban debütáló filmjének, az Utóéletnek. A kritika a magyar film feléledéséről, minőségi és figyelemreméltó bemutatkozásról ír.
Joel és Ethan Coen legújabb filmjének hőse a másodvonalbeli művész, akiről nem lehet eldönteni, hogy meg nem értett zseni vagy egyszerű vesztes. Hétköznapi, pitiáner történet, amiben a legjobb, hogy úgy szomorú és vicces, hogy egyiket se hangsúlyozza túl.
A magyarul Csajok bosszújának fordított, fekáliás poénoktól sem kímélő vígjátékában majdnem mindenki viccesebb, mint a főszereplő, Cameron Diaz. Megnéztük, és Leslie Mannak hála, szétröhögtük magunkat.
Kigúnyolt beidegződések és megelevenedő félelmek, mindez abszurd csomagolásban: csütörtökön a magyar mozikba érkezik az utóbbi évek egyik legzavarbaejtőbb filmje, a Borgman. A holland alkotás megosztja a nézőket, kritikusokat: vagy zseniális műként ünneplik, vagy értelmetlen blöffnek titulálják. Ön miként reagálna, ha egy hajléktalannak tűnő, ismeretlen férfi az ajtaján kopogtatna és egy meleg fürdőt kérne?
Amerikai független dráma, rendhagyó, török háborús road-movie, és egy kazah lélektani thriller. Három jó tippünk is van a hétvégén záruló Titanic Filmfesztivál utolsó napjaira, főleg azoknak, akik eddig a sokszínű kínálatot böngészve még nem tudtak dönteni, melyik filmre is üljenek be.
