Az RTL Klub új sorozatával egy időben a TV2 is elindította a saját Mi kis falunk-utánérzését, ezúttal bűnözőkkel és korrupt politikusokkal. De azért olyan jó vidékiesen, ahogy azt kell.
Sacha Baron Cohen újra eljátszotta a kazah nép szégyenét, Boratot, nem titkoltan azért, hogy az új filmjével befolyásolja az amerikai elnökválasztást. De vajon elég ehhez az, hogy kamuból felajánlotta Borat 15 éves lányát Trump ügyvédjének?
A rendező három szálat is próbál végigkövetni filmjében, de ezekből nem sikerült koherens filmet alkotnia. Sárközy Réka írása.
Lakos Nóra első játékfilmjéhez megtalálta Kerekes Vicában a tökéletes hősnőt. Ám mint itthon oly sokszor, a nagy találkozásra szerencsétlen árnyékot vet a műfaji hozzávalókat és receptet sutácskán alkalmazó, kapkodós forgatókönyv. Kritika.
Lóth Balázs kétségtelenül nagy hittel és szívvel, mindenféle cinizmus nélkül, de aggasztóan kevés forgatókönyvírói és rendezői tehetséggel elkészített heist-film paródiájának(?) kellene még a Tenet előtt rávenni a magyarokat, hogy nagy számban visszatérjenek a multiplexekbe. Nehéz megtippelni, sikerül-e neki, mindenesetre, ha a minőségen múlna, üresek maradnának a széksorok. Kritika.
A Budapesti Távmozi első premierje, A láthatatlanok egyszerre könnyed és szívszorító tragikomédia egy nappali hajléktalan menedék lakóinak és dolgozóinak küzdelmeiről.
A világ reménytelen, az emberek gonoszak, a múlttal szembe kell nézni. Nyolc év után új filmmel jelentkezett az Oscar-díjas Szabó István, amit a Magyar Mozgókép Szemlén mutattak be. A Zárójelentés sajnos nem sokat tett hozzá a vitathatatlanul nagy rendezői életműhöz.
Hosszú rohanás az első világháborúban, avagy Sam Mendes, az eminens rendező és Roger Deakins, az operatőrlegenda egysnittest játszik a lövészárkokban, és azokon kívül is – nem is kérdés, hogy magukkal húzzák a nézőt. Ám mintha valami fontosat elhagytak volna a nagy futás közben. Kritika.
A Jojo Nyuszi összeereszti a kíméletlen szatírát a hollywoodi biztonsági játékkal, a végeredmény pedig egy szerethető, de érezhetően féken tartott film. A félig maori, félig zsidó Hitler mindenesetre emlékezetes.
Az új magyar romkom lehetne a filmkritikusi szakma kis magyar „Pop, csajok satöbbije”. De nem lett az. Kritika.
Ahogy Scarlett Johansson és Adam Driver válik, felér egy csoportterápiával. Pedig Noah Baumbach Oscar-várományos filmje mindent csinál, csak nem okoskodik. Mégis olyan hatással lehet a nézőre, mint kevés mai film. Katartikus hatással. Kritika.
A maga kegyetlen, elégikus módján kifejezetten szép film Az ír, és persze nagyszerű együtt látni Robert De Nirót, Joe Pescit és Al Pacinót, ám a digitális fiatalítás belerondít az élménybe. És azért a streaming-premier előtt mindenképp érdemes megnézni moziban. Kritika.
Hogy Stanley Kubrick mit gondolna Mike Flanagan rendezéséről, sosem fogjuk megtudni, mindenesetre ez a rendkívül tehetséges, egyre biztosabb kezű rendező egyszerre épít az 1980-as legendás Ragyogás-adaptációra és emeli Stephen King 2013-ban megjelent folytatásának színvonalát. Nem semmi feladat – megsüvegelendő végeredménnyel. Kritika.
Ami nem megy, azt fel kellene adni – ám amiben van valamennyi pénz Hollywoodban, azt nem hagyják veszni. James Cameron pont 35 éves klasszikusa után egy zseniális, szintúgy korszakos jelentőségű második rész, és még három, egyre gyengébb folytatás készült. Meg egy bénácska tévésorozat. A részben Magyarországon forgatott Terminátor: Sötét végzet kedvéért nullázták Az ítélet napja után készült produkciók történéseit, és még Cameron is visszatért a franchise-hoz. Igaz, csak a produceri székbe. Vártuk a csodát, de elmaradt. Kritika.
Az Ad Astra – Út a csillagokba nagyjából fele-fele arányban lenyűgözően látványos kalandfilm, és valahol a Kubrick-Malick-Nolan tengelyen filozofálgató lételméleti alkotás. Középre céloz, és ha nem is telibe, de jó helyre talál. Kritika.
Az 1986-ban megjelent kétkötetes mestermű, az Az stúdiófilmes moziadaptációjának első fele akkorát szólt 2017-ben, hogy minden idők legjövedelmezőbb horrorfilmje lett belőle. Derry sokat szenvedett gyermekei, azaz a Vesztesek klubja tagjai most felnőttként néznek szembe Pennywise-zal, a démonbohóccal, az alkotók mégis elbújtatják őket a gyerekszínészek mögé. A casting tökéletes, a látvány nagyzoló – az érzelmi hatás meg sem közelíti az előzményét. Kritika.
Tegye fel a kezét, aki érezte már azt az anyóséknál, hogy a család le szeretné vadászni! Nos, az Aki bújt című, bestiálisan szellemes horrorfilmben a rémálom megvalósul. De csak azért, hogy a famíliának lehessen jövője. Kritika.
Közben persze azt is odasúgja nekünk, hogy a filmeken keresztül mindig be tudunk majd lesni a paradicsomba. Például az övén keresztül. A Volt egyszer egy… Hollywood a rendező talán legszebb filmje: végső, szemlélődős búcsú a hatvanas évektől, Quentin Tarantino gyermekkorától. Brad Pittnek Oscart kellene kapnia. De a kutyának biztosan. Kritika.
Az 1994-ben bemutatott klasszikus rajzfilm fotorealisztikus remake-je olyan, mintha az ember félelmetes tárlatvezetésen venne részt egy virtuális természettudományi múzeumban – ahol már csak annyi hiányozna a teljes sokkhoz, hogy a teremőr is együtt énekelje a bizarr műállatokkal a Hakuna Matatát. Kritika.
A Csekély esély pont az a kissé tapló humorú hollywoodi vígjáték, amelyben Charlize Theron és Seth Rogen párosának köszönhetően nagyjából minden működik, ami hollywoodi – és pont azért középszerű, mert minden csak kézikönyvszerűen hollywoodi benne. De ettől még szórakoztató. Kritika.
