| Del Medico Imre "sajtólevelező", jogász |
„Másodgenerációs leégett vagyok, pedig mindkét nagyapám virilista volt, vagyis az akkori törvények szerint a legtöbb adót fizető állampolgárként választás nélkül kerültek be a helyi képviseleti testületbe” – vázolja fel családfáját a 93 éves férfi, aki azáltal vált közismertté, hogy az 1980-as években közlésvágyát a maihoz mérten óriási példányszámú lapok levelezési rovataiban szinte naponta kiélte. Apai dédapja, Pietro Olaszországból vándorolt Budára, és 1850-ben megnyitotta az első magyar szalámigyárat. A későbbi „sajtólevelezőt” a Külügyminisztériumból 1948-ban sokadmagával elbocsátották. Kényszerű „vándormadár” lét után a Szerzői Jogvédő Hivatalba került, majd a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjától ment nyugdíjba. „Az 1989-ig tartó nyolc év roppant élvezetes volt; szócsatákra jártam, legtöbbször a Hazafias Népfrontba, mert ott lehetett szóvá tenni a hibákat.” Tagja lett az Anyanyelvápolók Szövetségének, a Bajcsy-Zsilinszky Társaságnak, a Városvédő Egyesületnek. A Külügyminisztériumi Dolgozók Önálló Szakszervezetébe is belépett, amikor a Magyar Hírlapban sikerrel követelte, hogy erkölcsi rehabilitációban részesítsék a külügyből kirúgottakat. A Köztársasági Elnöki Aranyérmet Göncz Árpádtól vette át. Az internetes tartalmaktól elzárkózik. Mostanában már csak néhány heti- és egy napilapra futja a nyugdíjából. „Jobboldali nemigen van köztük. Oda is megírnám a véleményemet, más kérdés, hogy valószínűleg nem hoznák le.” Immár tolószékbe kényszerülve, könyvekkel, levelei kéziratával telezsúfolt zuglói lakótelepi lakásban él egykor vegyészmérnök feleségével. Két fia és négy unokája nem szemlézi a médiát. „Egyikünk sem ütötte még meg a főnyereményt, amelyből az aktualitásukat máig őrző leveleim kötetét is finanszírozhatnánk.” |
HVG: Mi maradt a polgári életformából, amelyet megörökölhetett volna, ha jól megy a család és a történelem sora?
Del Medico Imre: A tudat, hogy ha nagyapám nem hal meg váratlanul 1901-ben, ma Pick vagy Herz helyett talán Del Medico szalámit árulnának. Nagyanyám még tíz évig vitte a vállalkozást, remélve, hogy nyolc fia közül valamelyik átveszi az üzemet, de nem fűlött hozzá a foguk. Egy befőttesüvegnyi fűszerkeverék 1944-ig megmaradt. Emellett persze kijárt a nagypolgári neveltetés: Fräulein, nyelvtanulás. Aktív botfülűként zongorázni nem voltam hajlandó. Sajnálom, hogy nem lettem koncert- és operajáró, mert az életem nagyobb részét diktatúrában töltöttem, ahol a zenebarátok a legfüggetlenebbek.
HVG: Korán megözvegyült édesanyja panziót nyitott, hogy eltartsa a családot. Milyen volt az ottani miliő?
D. M. I.: Az a Bécsi utcai panzió volt az egyetlen a fővárosban, amit még a Ritz is ajánlott. Együtt éltünk tehetős vendégeinkkel, velük is kosztoltunk. Esténként nagy élet folyt a hallban, beszélgetések, bridzspartik. Úgyhogy fiatalemberként sem szerettem eljárni hazulról.
HVG: Tényleg megszállt maguknál Pacelli bíboros, aki később XII. Pius néven pápa lett?
D. M. I.: Ez a szamárság újságírói félreértésből ered. A valóságban 1938-ban, amikor Budapesten rendezték az eucharisztikus világkongresszust, amelyen Pacelli képviselte a pápát, egy olasz értelmiségi csoport a Del Medico panzióban szállt meg. A vezetőjük kényelemszerető bíboros volt, aki a lakásunkban, a komódnál misézett. De nevezetes lakónak ott volt például Tristan Tzara, a dadaizmus atyja, vagy Constantin Silvestri karmester.
HVG: Fiatalon is olyan akkurátus volt, mint később a helyreigazításaiban? Abból gyanítom, hogy kétszer végezte el a jogi egyetemet.
D. M. I.: A pontosságra, az adatokra tényleg háklis vagyok, de az újrázás a balgaságomból fakadt. Érettségi után elegem volt az iskolából. Beraktak egy állásba, amit 1942-re eluntam, és beiratkoztam a jogra. Amikor már az államvizsgák előtt álltam, kirúgtak a külügyből, lakásom sem volt. Minek akkor törni magam? Amikorra megint lehetőségem nyílt tanulni, a jogrendszer annyira megváltozott, hogy a római jogot kivéve nem fogadták el a vizsgáimat. Inkább elvégeztem újra, és még tanulmányi szabadságot is kaptam.
HVG: Az ötvenes években annyira kellett védenie az íróasztalát, hogy kénytelen volt beköltözni a Szerzői Jogvédő Hivatalba?
D. M. I.: Már tizenhét éve albérletekben éltem akkor, azóta, hogy a panziót bezáratták. Laktunk olyan helyen, ahol úgy éreztük, Budapesten vagyunk kitelepítve. Az 1956-os forradalom után irodákat alakítottak át lakás céljára. A hivatali főnököm azt mondta, a budai hegyekre néző szobát nem hajlandó másnak átadni, csak nekem. Egyetlen folyosón kellett átvágnom, hogy az irodámba érjek.
HVG: A korabeli Kádár-rendszer művészeti alapjától ment nyugdíjba. Azzal a pártállamival összehasonlítva milyen a mai kultúratámogatás?
D. M. I.: Amikor mindent államosítottak, a kisemmizett vagyonosok helyett a művészeti alap végezte a mecénáskodást. Más kérdés, hogyan. Például jól kellett feküdnie a művésznek politikailag, ami örök probléma. Most azoknak a paliknak kellene ezt csinálniuk, akik a milliókat keresik.
HVG: Milliárdokat...
D. M. I.: Rémesek a számok. Még ott tartok, hogy az ezer forint jó pénz. A válaszra térve: az újgazdagok még nem elég régiek ahhoz, hogy mecénások legyenek. Ez azon is múlik, hogy van-e ilyesmire szellemi igénye az illetőnek. Meg hogy kívánalom-e ez a társadalom részéről, és a milliárdos hiúságát legyezné-e, ha a művészetpártolás miatt felnéznének rá.
HVG: Hogyan lett „hivatásos” olvasói levelező, aki mintha csak azért böngészné az újságokat, hogy kipécézze a bakikat?
D. M. I.: Nem vagyok hibavadász, ami nem érdekel, azt el sem olvasom. De ha tévedés van a szövegben, az számomra kiugrik. Az első levelem az I. kerületi tanácsnak szólt. Az Alagút utcában volt egy szép nagy fa. A törzse körül, a kérge és a járda között hagytak egy „tányért”, ahol a víz be tudott folyni a gyökerekhez. Ezt szépen leaszfaltozta valamelyik marha. Ezt írtam meg a mai önkormányzatok elődjének. Két hét múlva feltörték az aszfaltot a fa körül. Rájöttem, hogy szólni kell a nem tetsző dolgok miatt. Először a Pálfy József-féle Magyarországnak írtam, amikor kifogásolnivalót találtam a lapban. A következő számban lejött az észrevételem. Vérszemet kaptam, s lassacskán ismertté vált a nevem. Talán álnévnek tűnő olasz hangzása miatt ragadt meg az emberek fejében.
HVG: Aztán akasztották a hóhért. Hány hibát talált a saját, Életem című biográfiai könyvében?
D. M. I.: Nem az a pár vessző- vagy betűhiba bántott, hanem az, hogy senki sem foglalkozott ezzel a szerény könyvvel. Váratlanul ért a visszhangtalansága. Lehet, hogy az agyonhallgatásával fizettek a folytonos helyreigazításomért.
HVG: Hozzásegít a hosszú élethez, hogy kiadja magából az ember a dühét?
D. M. I.: Jót tesz, ha inkább az bosszankodik, aki hibázott, de az élettartam alighanem a génektől függ. Elmagányosít, hogy önmagam utókora vagyok, kihalt mellőlem a társaságom. Az apja lehetnék egy hetvenévesnek, aki maga is aggastyán a társadalom szemében, és még neki is sokat kell magyaráznom, mert nem ismer mindent, ami nekem von Haus aus természetes.
