A politikai gyorselemzések, társadalmi helyzetértékelések mellett sokan az érzelmi végéről, személyes szemszögből próbálták megragadni a választási eredményeket. Egy viszonylag zaklatott bejegyzés erejéig így tett Lakner Zoltán is, és levonta a lesújtó következtetést:

pont az történt, amit az eszünkkel tudunk, hogy erősen hat a gyűlölet és intellektuálisan, szervezetileg, morálisan romokban vannak az úgynevezett mieink, tisztelet a kivételnek.

Lakner aztán önvizsgálatot tartva megkérdezi:

mit nem értek, nem csinálok jól, hogy nem alakul sose másképp egy ideje, hogy ne így kelljen élni, hogy ne kelljen az újabb gyászmunkát elvégezni, ami ráadásul minden elemében érinti az életünket.

Majd üzen azoknak, akik szerint nem érdemes politikával foglalkozni – „szóval nem marad a politika csak úgy kinn az ajtón, ha nem engedem be” –, és felvázol egy szerinte élhető világot:

mit kellene másképp csinálni, hogy ne kelljen külön bejelenteni, hogy tartom magam valami olyan fajta normához, amit mások leköpnek, hogy például nem fogok magyarázkodni, amiért nekem fontos mások méltósága, hogy ne az legyen az életprogram, miként kéne ezeket az értékes dolgokat átvinni valami láthatatlan túlpartra, amiről azt se tudom, merre van, miközben számolgatom, hány jó évem lehet még, de addig is hány barátom megy el, és hánynak nem lesz (továbbra se) állása, hogy ne azzal teljenek az éveink, hogy fogcsikorgatva túlélünk valamit, mert az életet végül nem éljük túl, a túlélés helyett kellene élni, úgy, hogy azok maradunk, akik vagyunk.

És végül mutat egy kiutat:

na már megint többes szám, de nem vagyok egyedül, hogy ragaszkodunk ahhoz, amit értéknek gondolunk, mert azok maradunk, és ehhez ragaszkodunk, és most úgy érzem, hogy egyebünk sincs ezen kívül, pont azért nem kellene elengedni...