Bérczesi Róbert: Rájöttem, hogy minden világnak megvannak a maga démonjai
Húsbavágó őszinteséggel beszél az életéről Bérczesi Róbert az Én meg az Ének című könyvben. Negyvenkét évesen memoárt írni mindenképpen szokatlan húzás, a hiperkarma frontemberének esetében pedig ez elsőre akár baljósnak is tűnhet. Pedig erről szó sincs: a Kiss Lászlóval közösen írt könyv sokkal inkább egy periódus végét jelenti, megértést kínál egy olyan történettel kapcsolatban, amelyet érdemes elmesélni.
hvg.hu: Milyen koncepcióval indultak neki a könyvnek?
Bérczesi Róbert: Azt szerettem volna, hogy őszinte legyen. Teljes. Hogy ne palástoljuk a rossz oldalt, de adjunk a jónak is. Szerintem ezt sikerült elérnünk. Aki ezt elolvassa, az megismer engem. Ezzel a könyvvel lezárul egy fejezet az életemben, ami 42 évig tartott. Úgy tartják, hogy hétévente lecserélődnek az ember sejtjei, szóval egy ember életében többször is újjászületik. Nekem ez a… héttel számolva… hatodik újjászületésem volt, a könyv pedig lezárja az előző periódust.
Kiss László: Abban biztos voltam, hogy nem a drogfüggőségre akarom kihegyezni Robi történetét, hogy ne botránykönyvként olvassák. Amikor még nem ismertem őt, csak annyit tudtam, hogy szeretnék egy arcot megmutatni. Szerettem volna, hogy benne legyen a gyerekkora, a fontos helyszínekhez fűződő viszonya, hogy Komlón végezte az általános és a középiskolát is. Ha csak pár bekezdés erejéig is, de betekintést akartunk nyújtani abba, hogy például milyen volt a nyolcvanas években egy szocialista iparvárosban élni, és utána mekkora ugrást jelentett Budapestre költözni.
hvg.hu: Mennyire volt nehéz bizalmas kapcsolatot kialakítani?
K. L.: Először egy koncert előtt találkoztunk Gyulán, az egyik első kérdésem az volt, hogy izgul-e. Erre Robi azt felelte, hogy ha öt embernek, ha ötszáznak játszik, mindenképp izgul. Úgy éreztem, hogy rossz helyen vagyok, zavarok, mert rossz időpontban van ez az indítóbeszélgetés. De könnyű volt összerázódni, rögtön őszinte volt.
hvg.hu: A könyvben időről időre előkerül, hogy tulajdonképpen több szempontból is a hitnek köszönheti az életét. Bár felmerült önben, hogy öngyilkos lesz, mindig gyorsan elvetette az ötletet, hiszen amellett, hogy fájdalmasnak tartja, tiltja a vallása. De szó esik arról is, hogy úgy véli, az emberek eredendően jók, aki viszont rosszat tesz, azt gonosz szellem szállta meg – aztán egy ponton még az ufók is bekerülnek a kalapba. Mindig ilyen jól megfértek ezek a dolgok egymás mellett?
B. R.: Egyáltalán nem! Volt, amikor ez az ufós téma nagyon sértette a hitemet.
Önmagamon belül óriási viták voltak, hogy miben hiszek, hogyan hiszek, de aztán rájöttem arra, hogy minden világnak megvannak a maga démonjai: nemcsak az ufók között vannak rosszak, hanem mindenhol máshol is.
hvg.hu: Egy ponton arról mesél, hogy egyszer tizenkét napig volt ébren a kristálytól, és ahhoz, hogy életben maradt, Istennek lehet köze – emellett pedig mindennap imádkozik: az istenhit segített megküzdeni a függőséggel, vagy bűntudatot keltett önben?
B. R.: Isten előtt igazából nincs szégyellnivalóm, jobban ismer engem, mint én magamat. Egyértelműen Isten javára írom a leszokásomat is.
hvg.hu: Elképesztően hosszú időszakot bulizott végig, most az élete nagy részét egyedül tölti, mégsem magányos. Mit csinál?
B. R.: Imádok fürdeni, enni és olvasni, az utóbbi kettőt egyszerre is, olyankor teljesen elszállok. Filmeket nézek, gitározok, de nem mindig dalírás céljából, van, hogy csak a saját szórakoztatásomra. Én se nagyon járok át senkihez, ide se nagyon jön senki. Egy ilyen magányos remeteéletet élek, szerzetesi életet, ha lehet így mondani.
hvg.hu: Néhány évvel ezelőtt egy interjúban elmondta: az, ami hiányzik, egy család. Azért szüntelenül vágyik a családra?
B. R.: Egyelőre a rendes családommal foglalkozom, édesanyámmal, nagymamámmal, az öcsémékkel. Most itt tartok.
hvg.hu: Központi szerepet kap a történetben, hogy sokszor modortalanul viselkedett másokkal. Ehhez képest, amikor a szerelmi életéről, a volt barátnőivel való kapcsolatáról mesél, meglepően nagy szeretettel beszél róluk.
B. R.: Minden barátnőmmel ugyanazt a drámát játszottam el, ők nem tehetnek semmiről. Ami történt velük, az én saram, hiszen én irányítottam az eseményeket. Egyébként nem kopogtattam fel őket, hogy elmeséljem, beleírjuk őket a könyvbe, de vezetékneveket természetesen nem használtunk. Remélem, egyikük sem fog megsértődni, amiért meséltem róluk – de negatív dolgokat egyébként is csak magammal szemben hozok fel.
hvg.hu: A barátok megmaradtak ön mellett, de a haverok jelentős része elkopott útközben, míg 2001-ben ötvenfős vendéglistákat írt össze a kis klubkoncertek előtt, a tavalyi telt házas Barba Negra-koncertre már senki nem jelentkezett a listára. Ez is pozitív dolog?
B. R.: Felnőttek ezek az emberek. Vagy kemény drogosok lettek, eltűntek, börtönbe kerültek, és nincs idejük koncertre járni, vagy épp fordítva, családot alapítottak, és már csupán az emlékeikben él ez az életforma, amit annak idején folytattak, de ez szerintem teljesen természetes. Vicces volt, hogy egyikükkel összefutottam nemrég, és megkérdezte tőlem:
ti még mindig ezt csináljátok?
hvg.hu: Lényegében mindent megtett, hogy elvadítsa magától a rajongóit, mégis kitartottak a hiperkarma mellett. Mit gondol, miért járnak vissza újra és újra a koncertekre?
B. R: Ezt a mai napig nem tudom megmondani. Szerintem alapvetően a zene az, ami megfogja őket, nem a botrányok, vagy az, amit a színpadon mondok. Szeretném hinni, hogy így van.
K. L.: Ezt a kérdést nemrég feltették nekem is, és rápihentem egy fél napot, mire válaszoltam. Szerintem a második lemez megjelenése után hirtelen megszakadt valami a hiperkarma életében, és mintha maradt volna egy ígéret és rengeteg kreatív energia a levegőben. Az amondó sokban emlékeztet az első lemezre, komplexitásában és szövegében is. A hiperkarma dalszövegei sokszor annyira néznek kifelé, mint befelé: mintha az ember magával feleselne. A második lemez után tehát maradt egy űr, hiszen a 2014-es konyharegény dalai már ott voltak a fiókban, csak nem dolgozták ki őket. Lehet, hogy már nagyon éhes volt a közönség. Az meg, hogy nem felejtették el ezt az egész projektet nyolc-kilenc év alatt, persze annak is köszönhető, hogy a zene nagyon tud valamit.
hvg.hu: Bár a könyv csak közvetve szól a hiperkarmáról, sok mindent megtudunk arról is, milyen körülmények között születtek a dalok. Melyikük ötlete volt, hogy ezek az apró, kitekintő részek bekerüljenek?
K. L.: Először azt gondoltuk, hogy az mindenképpen jó, ha Robi beszél a saját dalaihoz fűződő viszonyáról, de egy ponton elbizonytalanodtam, hogy ha ezeket mind felsoroljuk, akkor ez egyfajta unalmas tartalmi kivonat lesz. Most, hogy átpörgettem, úgy érzem, nincs terhére a könyvnek.
hvg.hu: Hosszú fejezetet szentelnek az első zenekarnak, a BlaBlának is, ami ugyan nem hozta meg az áttörést, de eljutottak vele egy országos tehetségkutatóig és egy lemezszerződésig. Alapvetően keserű történet a zenekaré, ráadásul akkoriban a BlaBlát a Kispál és a Borzhoz, önt Lovasi Andráshoz hasonlították, ami rettentően zavarta. Ma hogy áll ezzel?
B. R.: Ma már épp az ellenkezőjét gondolom, nagyon büszke vagyok rá. Épp ma, az interjú után megyek a koncertjére. Néhány nappal ezelőtt felhívtam csak úgy, megkérdeztem, hogy van, és mondtam neki, hogy készül egy könyv az életemről, amit az ő személye sok helyen átsző.
hvg.hu: Említette, hogy most a rendes családjával foglalkozik: a szerelmek és néhány barátság így vagy úgy, de véget ért, a családja viszont soha nem hagyta cserben – még akkor sem, ha ez komoly következményekkel járt, hiszen az édesanyja egyszer beperelte, hogy gyámságot szerezzen, és ön semmiképp ne dönthessen például egy lakáseladásról.
B. R.: Utólag belátom, nagyon okos húzás volt anyukámtól, hogy beperelt engem, hiszen sokszor találkoztam emberekkel, akikre utólag egyáltalán nem emlékszem. Feljöttek hozzám, bedrogoztattak, akármit aláírathattak volna itt velem, nem emlékeztem volna. Páran rajtam tesztelték a dizájnerdrogokat, és a szobában pakolták elém a kis tasakokat: meg kellett kóstolni, hogy melyiknek milyen hatása van, és arra is megkértek, hogy nevezzem el őket kedvem szerint. Ebben az állapotban bölcs döntés volt anyutól, hogy elérte, hogy a neve felkerüljön a lakásom tulajdoni lapjára.
hvg.hu: Most is jó a viszonyuk? Mit szól a könyvhöz?
B. R.: Végtelenül büszke, mindenkinek újságolja, hogy könyv született a fia életéről. Elolvasta, és nagyon sok mindent innen tudott meg. Azt nyilván tudta, hogy drogoztam és min mentem keresztül, de hogy konkrétan miken – a hallucinációk, a látomások, hogy milyen dolgokat láttam, hallottam – , azokról neki nem beszéltem, meg nagyjából senkinek sem, még a rehabon sem. Nem tudott senki a fejemben lévő hangokról, az elvonón is csak a mennyiségek voltak a fontosak, hogy melyik bogyóból mennyit, de hogy mit tapasztaltam, arról nem kérdezett se pszichiáter, se senki. Mondjuk, ha felhoztam volna, meghallgatott volna, mert az a dolga. Nem hoztam fel.
hvg.hu: Szülei válása után viszont alig találkozott az édesapjával. Bár néha fel-felbukkant és segítette, nem tudtak közel kerülni egymáshoz. Amikor rádöbbent, hogy a helyzet akár meg is változhatna, már sajnos késő volt. Lesz majd egyszer egyfajta megnyugvás önben az édesapjával kapcsolatban?
B. R.: Nem vagyok benne biztos. Talán ha egyszer az életben nekem is lesz gyerekem, bár egyelőre nincs tervben, akkor lehet, hogy az valamiféle megnyugvást fog adni. Most ezt súgta egy hang. Nem tudom, ebből mennyi az igazság. De ahogy egyre idősebb vagyok, egyre inkább mélyül az a hiányérzet, amit vele kapcsolatban érzek.
hvg.hu: Egyszer úgy döntött, kipróbálja magát a munkaerőpiacon. Egy gyorséttermi munka össze is jöhetett volna, de egészségügyi bizonyítvány kellett volna hozzá. Azt írja, meg akarta csinálni, csak hát épp azelőtt LSD-zett, és a „gyönyörű, napsárga, löncshússzagú vizeletének” köszönhetően esélye sem volt rá. Próbálkozott még azután valaha munkahelykereséssel?
B. R.: Nincs semmilyen képesítésem. A Burger Kingbe felvennének eladónak, de nem hiszem, hogy az nekem való munka lenne. Valószínűleg két nap múlva a lábam nem érné a földet, úgy rúgnának ki onnan. Ott nem lehet pökhendiskedni, meg aszerint viselkedni, hogy mikor milyen kedvem van, vagy hogy kelek fel. Ott mindig kedvesnek kell lenni, az meg nekem nehezen megy.
hvg.hu: Említi a könyvben, hogy 2013-ban, amikor a Péterfy Kórházba került, csak villanásokra emlékszik, arra, hogy lekötözték, bepelenkázták, bekatéterezték – talán ez volt a pokol egyik legmélyebb bugyra, a könyv mégsem didaktikus tanmese arról, miért rossz kábítószerezni. Nincs önben nevelő szándék?
B. R.: Nincs. Ha mégis van valamennyi, azok a dalszövegeimben vannak, és ott is inkább csak magamat nevelem. Direkt akartuk így, mert ez az életem története, nem egy pszichológiai esszé. Magamtól nem lett volna erőm felállni, a Péterfybe is úgy kerültem be, hogy kicseleztem magam, és a barátaimmal hívattam ki a mentőket. A mentők meg a rendőröket, miután nem voltam hajlandó beszállni a mentőautóba. Onnantól számított az egész kényszergyógykezelésnek, és onnantól nem engedtek ki, ha akartam volna sem, saját felelősségemre sem. Ez jót tett nekem akkor.
hvg.hu: Mi történik, ha eszébe jut, hogy jó lenne beállni?
B. R.: Semmi különös. Egy porcikám se kívánja azt az időszakot, egy rettenetes ámokfutás volt az egész. Tudom, hogy jó szöveg, hogy nem bánok semmit sem, de én azért bánom a nagy részét annak, ami megtörtént. Hamarabb is túljuthattam volna rajta. Ha négy év alatt letudtam volna a drogfüggőségemet, már előrébb lennék, és akkor lett volna nyolc évem, ami alatt megírhattam volna három nagylemeznyi anyagot.
A fiatalságom legszebb évei lehettek volna ezek. De nem lettek.
hvg.hu: Később azonban újra a drogokhoz nyúlt, de már csak egy-egy alkalom erejéig, például, hogy elkészítse az Én meg az Ének második demóját. Egyszer meg volt róla győződve, hogy megfigyelik, kirohant az utcára, ahol ordítozni kezdett: milyen volt ezután újra helyrebillenni?
B. R.: Meg voltam róla győződve, hogy a Truman Showban élek, kamerák vesznek mindenhonnan. Igazából a lakók az ablakon keresztül láthatták, hogy ki üvöltözik nekik, és amikor kijózanodtam, következtek a normális napok: menni kellett boltba, ide járok a környékre sétálni, itt a kedvenc éttermem is. Valószínűleg nagyon sokszor találkoztak velem a boltban emberek, akik látták, hogy én ott üvöltöttem a ház előtt, és megmondom őszintén, szégyelltem magam, nagyon is. Aztán ez elmúlt, feloldódtam, mondtam magamban, hogy ha leszólnak, lehajtom a fejemet vagy félrenézek, és megyek tovább.
hvg.hu: Most az életére és a hiperkarma jövőjére is pozitívan tekint. Hogyan tovább?
B. R.: Most jelent meg az ötödik lemezünk, de már próbáljuk a következő lemez dalait is. Azt az időszakot, ami még hátravan az életemből, arra akarom használni, hogy minél több dalt írjak. Folyamatos alkotást szeretnék, hogy minél többet dolgozzunk, mert amíg dolgozom, elhallgatnak a fejemben az ártó hangok, olyankor védve vagyok. Ugyanez igaz a színpadi jelenlétre is, akkor, ott úgy érzem, hogy nem érhet baj.
Kiss László és Bérczesi Róbert Én meg az Ének – Behúzott Szárnyú Felfelé Zuhanás című könyvét április 27-én, szombaton mutatják be a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Részleteket ide kattintva talál.
Kapcsolt kép: Szodorai Regina
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
