Sérül-e a holokauszt emléke, ha a közösségi média játékszabályai szerint beszélünk róla? Tiszteletlenség-e sok millió halottal szemben egy emoji? Megérett-e a világ a pusztulásra, ha Instagram-projekt lesz a soából? Éva története (@eva.stories) erős marketingkampánnyal robbant be a köztudatba – az oldalnak ma már több mint egymillió követője van –, de a 13 éves, Auschwitzban megölt magyar zsidó lánynak az Instagram nyelvére lefordított naplója sokakban felvetette a kérdést, hogy az alkotók talán túl messzire mentek.

Úgy tűnik azonban, hogy nem mentek elég messzire ahhoz, hogy kiderítsék a magyar Anne Frankként is emlegetett Heyman Éva naplójának igaz történetét. Ezt megtette viszont Kunt Gergely társadalomkutató, a Miskolci Egyetem adjunktusa, a viharos huszadik század naplóinak a kutatója és a Kamasztükrök című könyv szerzője, aki arra jutott, hogy a szöveget, amelyre az Instagram-projekt is épült, és amely eredetileg Éva lányom címen jelent meg,

nem egy 13 éves kamasz, hanem egy felnőtt írta.

Az Éva története/Eva Stories alkotói a New York Times szerint mintegy harminc kamasznaplót elolvastak, mielőtt Éva írása mellett döntöttek, mint mondják, azért, mert volt benne valami nagyon modern és átélhető. Kunt Gergely szerint sem véletlen, hogy ezt az írást dolgozták fel, de ő ezt egészen mással magyarázza, szerinte ugyanis a naplót nem Heyman Éva írta, hanem az anyja, Zsolt Ágnes.

A kamasznaplók kutatója szerint egyértelmű, hogy azért esett a választásuk erre a naplóra, mert ez van a legjobban megírva, szerkezete van, az egyes bekezdések egymásra épülnek, néhány motívum struktúraként vonul végig a szövegen – ami egy sima naplóra nem jellemző, az nem ennyire koherens, hiszen azt az élet írja, nem tudható, mi fog következni, az írójának nincs ilyen szintű rálátása a történésekre.

Papírra vetett gyász

Kunt Gergely egy 2016-ban publikált tanulmányban vezette le, hogy a 13 éves Heyman Évának tulajdonított naplónak miért nem lehet ő a szerzője. A napló Éva lányom címen 1947-ben jelent meg, Éva édesanyja, Zsolt Ágnes adta ki. A szöveg a 13 éves nagyváradi lány életét követi végig 1944 februárjától (Éva 13. születésnapjától) májusig. Az utolsó bejegyzés május 30-án született, a lányt néhány nappal később deportálták, Auschwitzban halt meg 1944. október 17-én, a holokausztban megölt másfél millió gyerek egyikeként.

Kunt Gergely a tanulmányában azt állítja, hogy a könyv tulajdonképpen Zsolt Ágnes gyászának és lelkiismeret-furdalásának a terméke, az önostorozásának egyfajta nyilvános felvállalása azért, mert a lányával és a szüleivel (az Évát az anyja válása után nevelő nagyszülőkkel) ellentétben ő és a férje, az újságíró Zsolt Béla túlélték a holokausztot. Ennek az elképesztő mentális tehernek végül az a felismerés lett a vége, hogy csak úgy birkózhat meg a lánya elvesztésével, hogy véget vet az életének. Zsolt Ágnesnek több öngyilkossági kísérlete is volt, végül 1951 augusztusában ölte meg magát. A holtteste mellett találtak egy képet a lányáról.

Zsolt Ágnes tragédiáját csak súlyosbította, hogy sok más Auschwitzban megölt áldozat hozzátartozójához hasonlóan ő sem tudta, hol van a lánya holtteste, és nem tudta eltemetni – ami a gyászfeldolgozás egyik fontos állomása. Kunt Gergely szerint az Éva lányom címen kiadott napló nemcsak a lánya előtti tisztelgés, hanem a saját emlékeinek is a megörökítése, a lánya megidézése pedig egyfajta szükséglet volt, így próbált megbirkózni a gyásszal. A történész szerint ez az oka annak is, hogy Zsolt Ágnes egyes szám első személyben írt.

Gyereknapló, felnőtt írás

A félreértés, miszerint ennek a szövegnek a szerzője Heyman Éva, nem pedig Zsolt Ágnes, a héber félrefordításból adódik Kunt Gergely szerint. A héberre 1964-ben lefordított könyv a Heyman Éva naplója címet kapta. Tíz évvel később az angol fordítás már a héber változat és nem az eredeti magyar szöveg alapján készült el, így abból is az jött le, hogy a szöveg Heyman Éváé.

A kamasznaplókban komoly kutatói tapasztalatot szerző Kunt Gergely többek között a következő érvekkel támasztja alá azt, hogy Heyman Éva naplója nem az ő, hanem az anyja írása (a teljes cikk további érvekkel és háttérinformációval itt olvasható):

• A bekezdések feltűnően koherensek, ami arra utal, hogy azt a szöveget nem egy kamasz, hanem egy felnőtt írta. A naplóban ráadásul sok hosszú, két-három oldalas bejegyzés van, ami szintén nem jellemző a kamaszok írásaira, amelyek sokkal inkább fragmentáltak, csapongóak.
• Hiányzik a szövegből a kamasznaplók másik jellemzője, a folyamatos önreflexió és útkeresés, az Éva lányom írója sokkal inkább a környezetéről tudósít, semmint saját magáról, az érzelmeiről, a vágyairól, a terveiről. Ez azzal magyarázható, hogy Zsolt Ágnes a válása után nem élt együtt a lányával (a nagyszülők nevelték Nagyváradon), így nehezére esett megragadni, megérteni a személyiségét.
• Szintén hiányzik a szövegből fókusz a jelenre, a pillanatnyi történésekre. A szerző sokszor réved a múltba, ami kamasznaplók esetében szintén nagyon ritka.
• A kamasz naplóírókkal ellentétben az Éva lányom szerzője nem aktív szereplője a narratívának, nem reflektál az eseményekre, amelyekről ír, nem próbálja értékelni vagy értelmezni ezeket.
• A napló eredetije nincs meg, és nem is tudunk arról, hogy valaki valaha látta volna, ellentétben például Anne Frank naplójával. Heyman Éva nevelőapja, Zsolt Ágnes második férje, Zsolt Béla a Kilenc koffer című művében a nagyváradi gettó bemutatása mellett említést tesz Éváról is, viszont egy szót sem ír a naplójáról.

Kunt Gergely úgy gondolja, ha volt is egyáltalán naplója Heyman Évának, akkor az teljesen jelentéktelen lehetett, és inkább csak inspirációként szolgálhatott. A társadalomkutató szerint Zsolt Ágnes a könyvben egy olyan narratívával állt elő, amely ugyan nem mindenben felelt meg a valóságnak, viszont enyhítette egy olyan anya fájdalmát, aki magára hagyta a lányát. A múltnak ez az átszerkesztése – az illúzió, hogy a végsőkig a lánya mellett volt, miközben ez nem így történt – a naplóban úgy nyilvánul meg, hogy a szöveg szerint Éva tudta, hogy az anyja meg akarta őt menteni, és ez alkalmas lehet az anya lelkiismeret-furdalásának az enyhítésére. (A kapcsolatuk nem volt egy konvencionális anya-lánya viszony, a gyerek például a könyvben végig Áginak szólítja az anyját. Évát a nagyszülők nevelték Nagyváradon, miközben az anyja a második férjével, Zsolt Bélával Budapesten élt.)

Szabad-e lájkolni?

Az Instagram-projekt alapján tehát úgy tűnhet, hogy egy 13 éves lány szemén keresztül látjuk az ijesztően gyors folyamatot, amelyben a jókedvvel és álmodozással teli hétköznapokból a gettó, majd a haláltábor szürreális valósága lesz. Csakhogy ennek a történetnek jó néhány rétege és szereplője van még: bepillantást enged abba, hogy a holokauszt milyen traumákat mozgósít azokban, akik túlélték, és milyen megküzdési módszerekkel próbálkoztak meggyászolni az elveszített hozzátartozóikat.

Ez a réteg hiányzik ugyan az Instagram-projektből, de a vállalkozás így is érdekes és fontos eszköze lehet a holokausztról való megemlékezésnek – még úgy is, hogy nagyon sok bírálat érte. Az egyik leginkább felháborodott írás a Haárecben jelent meg, ahol Yuval Mendelson nevezte rossz ízlésűnek a projektet, egyúttal a következmények miatti aggodalmának is hangot adott. Szerinte ugyanis Éva történetétől pillanatok alatt eljutunk az auschwitzi tábor előtti szelfizésig, hogy aztán kiderüljön, a mai ifjúság szégyentelen, és nincsenek értékei – márpedig a holokausztnak nincs szüksége fotómániás katasztrófaturistákra. Mandelson szerint az sem lehet kifogás, hogy a mai fiatalok figyelme, koncentrálóképessége nagyon rövid távú, az ingerküszöbe pedig alacsony, szerinte ugyanis még ez sem legitimálhatja azt, hogy egy Auschwitzban meggyilkolt lány fiktív Instagram-profilt kapjon.

Kunt Gergely bár az Instagramot nem használja, így ezt a projektet sem látta, azt mondja, ha azt akarjuk, hogy a holokauszt a kollektív identitásunk részévé váljon, akkor minden nemzedékhez a maga módján kell szólni: „Nem lehet elvetni a közösségi médiát csak azért, mert ez egy új módja a holokauszt kibeszélésének”.

Az Eva Stories tulajdonképpen a digitális korra adaptált (személyes) történelem, az Instagram pedig a történetmesélés platformja, az emlékek tárhelye – miért ne lehetne a holokauszt emlékének is a hordozója?

Heyman Éva naplóját az alkotók tulajdonképpen rövid, pár másodperces videóklipekké alakították, így dokumentálva a nagyváradi lány utolsó hónapjait. Az Instagram-fiók követői megismerkednek a barátaival, a családjával, a várost megszálló náci katonákkal, járunk az otthonában, a gettóban és az Auschwitzba tartó tehervonaton is – egy okostelefon bármit képes megörökíteni, ebből indul ki a projekt.

A holokauszt egyébként is már jó ideje az interneten van. Az auschwitz-birkenaui múzeum például néhány éve már az interneten is látogatható: 360 fokos panorámafotók mutatják a volt náci német tábor hiteles helyszínét és objektumait. A Jad Vasem pedig épp a napokban töltötte fel az internetre az egyik kiállításának a tárgyait: az áldozatok utolsó leveleit 1944-ből.

Egy mai tizenévesnek – márpedig ennek az instagramos történetfolyamnak ő a célközönsége – aligha lesz már esélye a holokauszt túlélőivel találkozni. Ha az emlékezés egyik célja, hogy a múlt ne ismétlődjön meg, a legcélszerűbb tudatosítani magunkban, hogy bármikor megismétlődhet. Az Eva Stories pedig a múltat olyan eszközökkel emeli át a jelenbe, amelyek érthetővé, átélhetővé teszik.

Végül is az Instagram is egy napló, csak épp több benne az emoji.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: