szerző:
Czeglédi Fanni - Fazekas Zsuzsanna - Horn Andrea - Vándor Éva

Egyik évtized sem volt olyan gazdag fiúbandákban, mint a kilencvenes évek. Ma pedig, amikor a Backstreet Boys még mindig koncertezik, ráadásul este épp Budapesten lépnek fel, rá kell jönnünk, hogy a kilencvenes évek valahol még mindig velünk élnek. Hogyan hangzanak ezek a srácok húsz év távlatából? És milyen nyomot hagytak azokban, akik rajtuk nőttek fel? Körkép a fiúbandákról.

Fiúbanda az, amelyiknek a zenéjét fiatal lányok hallgatják.

Talán ez a legegyszerűbb – egyúttal legáltalánosítóbb – meghatározás, amelyben van azért jó adag sznobizmus, stigma és persze szexizmus is. A kilencvenes években pedig automatizmussá is vált, hogy ha férfiak – fiúk – olyan zenét műveltek, amelyért kamaszlányok rajongtak, akkor ők bizony fiúbandát alkottak.

A fiúbanda egyébként nem feltétlenül hízelgő címke, sőt adott esetben kifejezetten pejoratív értelemben sütik rá egy-egy együttesre, a hozzá kapcsolódó sztereotípia ugyanis az, hogy ezek a fiúk – akik a legtöbb esetben egyébként férfiak – nem értenek igazán a zenéhez vagy a zeneszerzéshez, csak jóképűek és tudnak egyszerre táncolni. Vagyis nem zenészek, inkább előadók. Sőt leginkább marketingtermékek, amelyekkel a tinédzserlányokat célozzák meg a stratégiai gondolkodású menedzserek. Márpedig amiért a tinédzser lányok rajonganak, az csak valamilyen csacska, butus, sekélyes dolog lehet.

Szóval látszik, hogy jó sok réteget kell szétszedni, ha a fiúcsapatokat önmaguk jogán akarjuk értékelni.

A Beatlestől a One Directionig tulajdonképpen minden generációnak megvolt a maga fiúbandája, de talán egyik évtized sem volt olyan gazdag fiúzenében, mint a kilencvenes évek. Amerikának ott volt a New Kids On The Block, a Backstreet Boys, az ’N Sync, Nagy-Britannia kitermelte az Take That-et, a Boyzone-t vagy a Westlife-ot. A mai harmincas-negyvenes nők pedig nagy eséllyel azonnal felismerik a dalaikat, ha meghallják az első taktusokat.

Azokat, akik ma este a Backstreet Boys budapesti koncertjén teli torokból énekelik majd az együttessel a húsz évvel ezelőtti slágerlistás I Want It That Way-t, talán egyszerre mozgatja majd a nosztalgia és az iróna. Mi kihasználtuk az apropót, hogy megnézzük, kik voltak – a Backstreet Boys-zal együtt – a kilencvenes évek fiúbandái, és mit adtak a világnak.

New Kids On The Block

Az talán alapvetésnek vehetjük, hogy ha nincs New Kids On The Block (a rajongóknak csak NKOTB), akkor nincs Backstreet Boys és nincs One Direction sem. Donnie, Danny, Jordan, Joe és Jon arca rengeteg szoba faláról visszaköszönt a nyolcvanas és kilencvenes években, és járult hozzá ahhoz, hogy lányok millióinak a kamaszkora legyen fantáziagazdag. A szülők pedig ezzel teljesen ki voltak békülve, az NKOTB ugyanis a jóféle őrület volt, az, amelyik biztonságos és kockázatmentes. Gondtalan, boldog idők.

Amikor 1988-ban kijött a Hangin’ Tough című albumuk, az első helyre ugrottak Forbes legjobban fizetett előadóművészeket összegyűjtő listáján, megelőzték Madonnát és Michael Jacksont is. Mégis, valahogy soha nem vették őket elég komolyan zeneileg ahhoz, hogy ne csak egy fiúbandaként tekintsenek rájuk. Az idő talán ezen is változtat, ugyanis innen harminc év távlatából ez tulajdonképpen igazán élvezhető zene, és nem feltétlenül a nosztalgia miatt.

Több mint nyolcvanmillió lemezt adtak el világszerte. Az NKOTB srácairól sugárzott, hogy élvezik, amit csinálnak, és ez olyan hitelességet adott nekik, amelyet a későbbi próbálkozóknál nem feltétlenül lehetett tetten érni.

Nagyjából 1994-ig tartott ki a lendület, Jonathan Knight volt az első, aki kiszállt, majd a teljes együttes szétszéledt. Ezek után legalábbis bombasztori volt, hogy 2007-ben titokban megint összeálltak és felvettek egy új lemezt, majd egy évvel később turnézni indultak. Néhány évvel később rátettek még egy lapáttal, és a Backstreet Boys-zal (!) kezdtek el koncertezni.

És tulajdonképpen elnyűhetetlenek: 2019-ben még mindig turnéznak.

Take That

A New Kids On The Block sikerei után Nagy-Britannia sem maradhatott fiúbanda nélkül, az 1990-ben megalakult Take That pedig a rajongói elvárások tökéletes megtestesülése lett. A cuki ártatlanság és a macsó szívtiprás közötti mély szakadékot lazán átívelték. Tudtak énekelni, tudtak táncolni, és a dalaik – csakúgy, mint az NKOTB esetében – ma is teljesen rendben vannak.

A Take That lelke a nagyon tehetséges Gary Barlow volt ugyan, a sztárja viszont egyértelműen Robbie Williams. Howard Donald és Jason Orange főként a táncos tehetségükkel vették le a rajongókat a lábukról, Mark Owen kapta a kölyökképű szerepét, Gary Barlow leszállította a slágereket, Robbie Williams pedig kiereszthette a hangját – ez volt a rajongóbiztos felállás.

A Take That első próbálkozásai főként a meleg táncklubokban találtak be – a meleg rajongók egyébként hűen kitartottak az együttes mellett a későbbiekben is. A második stúdióalbumuk, az Everything Changes viszont már akkora áttörést hozott, hogy beindult a totális hisztéria a srácok körül. A lemezről négy dal is slágerlista-vezető volt.

Nagyjából öt év után kezdett el megbomlani az összhang, amiben nem kis szerepe volt annak, hogy a jófiúszerepből kitörni próbáló Robbie Williams egyre többet lógott az Oasis tagjaival. Williams 1995 végén szakított is a Take Thattel, a maradók néhány hónap múlva jelentették be, hogy vége, szétválnak az útjaik. A rajongók annyira kiborultak, hogy konkrétan segélyvonalakat hoztak létre, hogy segítsenek nekik feldolgozni a hírt. Vajon melyik fiúbanda lenne ma képes ennyire megrázni a világot?

Boyzone

A Boyzone-t azért rakta össze egy másik fiúbanda, a Westlife későbbi menedzsere 1993-ban, hogy az íreknek is legyen egy Take That-jük. Ők is öten voltak – Keith Duffy, Stephen Gately, Mikey Graham, Ronan Keating és Shane Lynch –, és ez a felállás nagyon bevált, mert a banda már az első albumával sikeres lett, a második albumukról pedig már két szám is – A Different Beat és a Words – első lett a brit slágerlistán.

A Boyzone legnagyobb slágere kétségkívül a harmadik lemezükön található No Matter What volt, 1998-99 tájékán nem nagyon lehetett úgy zenei tévéadóra kapcsolni, hogy fél órán belül ne lássa az ember a klipet, gyakorlatilag a csapból is ez a romantikus ballada folyt, amely amellett, hogy első lett a brit slágerlistán, 1998-ban a legjobb nemzetközi kislemeznek járó BRIT Awardot is megkapta, és az év felvételének is megválasztották.

Az együttes életében 1999-ben jött el a fordulópont, Stephen Gately ekkor jelentette be, hogy meleg, Ronan Keating pedig szólókarrierbe kezdett, ő énekelte a Sztárom a párom (Notting Hill) főcímzenéjét, a When You Say Nothing At All-t. 2000-re fel is oszlott a csapat, Keating mellett pedig Gately is szólókarrierbe kezdett, musicalekben is szerepelt.

A banda 2007-ben állt össze újra, először csak egy koncert, majd egy turné erejéig. És bár Gately 2009-ben váratlanul meghalt, mikor épp akkori párjával nyaralt Mallorcán, a többi négy tag folytatta a zenélést, rendszeresen összeálltak, még új albumokat is kiadtak 2010-ben, 2013-ban, majd legutóbb 2018-ben.

Eredeti működésének hét éve alatt a csapat egyébként komoly sikereket ért el: 1997-ben és 1999-ben is megnyerték a legjobb nemzetközi együttesnek járó BRIT Awardot, 1999-ben a By Request a legjobb lemez lett az MTV Europe Music Awards-on, és összesen hat slágerük lett első a brit slágerlistákon.

Westlife

A szintén ír Westlife aranykora már az ezredforduló környékére tehető, de azért az ő munkásságuk is a kilencvenes évek fiúzenéjéből táplálkozott. 1998-ban alakultak, három tagjuk – Kian Egan, Mark Feehily és Shane Filan – eredetileg az IOYOU nevű vokálegyüttesben énekelt együtt. A Boyzone menedzsere fedezte fel őket, és riadóztatta rögtön Simon Cowellt, hogy jöjjön Dublinba, mert megtalálta a világ legjobb fiúbandáját. Csakhogy az IOYOU-ban volt még három másik énekes is, Simon Cowellnek pedig megvolt a lesújtó véleménye róluk, konkrétan a világ legeslegrosszabbul kinéző fiúbandája voltak szerinte. „Rossz stílus, rossz frizura, az egész nagyon kellemetlen volt” – mondta utólag egy interjúban.

A lemezszerződés érdekében tehát három tagtól megváltak, és a meghallgatásokon ismerték meg Nick Byrne-t és Bryan McFaddent, így lettek öten. Az első – magukról elnevezett – albumuk 1999 novemberében jelent meg, és lényegében bankot robbantott, az első évben hét daluk is a slágerlisták élén állt. Az Uptown Girl-feldolgozásuk kikerülhetetlen volt a rádiókban.

Bár 2004-ben Brian McFadden kilépett, a többi tag nélküle is folytatta az éneklést – egészen 2012-ig. Egyikük sem kezdett szólókarrierbe, így 2018-ban, alakulásuk 20. évfordulóján bejelentették a visszatérést. Bár az albumra még várni kell, márciusban már kijöttek egy dallal, és jelenleg is turnéznak.

5ive

A brit Five – pontosabban 5ive – az amerikai Backstreet Boys-’N Sync-rivalizálás farvizén próbált meg elevickélni a kilencvenes évek végén, alkalmanként egész sikeresen. Ha valaki hallgatott rádiót, vagy követte a popzene alakulását a millennium tájékán, akkor legalább egy-két számukba biztos belefutott, még ha nem is tudta, hogy az egy 5ive nevű fiúbanda terméke.

A formáció 1997-ben alakult, ráadásul ugyanaz a csapat hozta őket össze, mint a Spice Girlst. A tagok Abz Love (eredeti nevén Richard Breen), Ritchie Neville, Scott Robinson, Sean Conlon, és Jason „J” Brown lettek, akiket több mint háromezer jelölt meghallgatása után válogattak össze a menedzserek. Az együttes nem volt hosszú életű, 2001-ben Sean előbb idegösszeomlást kapott, majd miután bizarr módon még kartonbábuként szerepelt a Let's Dance klipjében, végül ki is lépett, a csapat pedig feloszlott.

Azóta 2006 tájékán még egyszer megpróbálták, de végül nem jött össze a lemezszerződés, 2013-ban viszont egy tévéshow, és az ahhoz kapcsolódó turnék kedvéért újra összeálltak, igaz, csak négyen, J nélkül. A bandatagok ekkor teregették ki a szennyest is, beszéltek arról, hogy mindannyiukat megviselte fiúbanda-lét, egy szabadnapjuk sem volt, a menedzserek megpróbálták a végtelenségig kifacsarni őket, és végül kifordultak önmagukból, J pedig állítólag rendszeresen piszkálta is Seant. A szétválás után Ritchie a világ másik felére, Ausztráliába költözött, Abz drogozni kezdett, Scott visszavonult a családja körébe, J pedig saját bevallása szerint öngyilkos próbált lenni, hogy így tegye túl magát az élményeken, de végül a meditációhoz fordult.

Ennek ellenére aktív évei alatt a 5ive kiadott három lemezt, összesen három számmal lett első a brit ranglistákon (a Keep on Movin' 1999-ben, a Queen-feldolgozás We Will Rock You 2000-ben, a Let's Dance pedig 2001-ben), 2000-ben pedig a Brit Awardson a Best Pop Act díjat is elvihette.

Hanson

Ha igazán érezni akarjuk az idő múlását, csak vessünk egy pillantást a Hanson testvérek mostani és huszonöt évvel ezelőtti fotóira. A Hanson fiúbanda volt, de tinibanda is: 1997-ben Isaac, Taylor és Zachary Hansonnak az volt a varázsa, hogy egy olyan életkorban lettek népszerűek, amelynek szavatossági ideje volt. A dalról, amelyet mindenki ismert, aki megfordult a kilencvenes években, viszont ez már nem mondható el: ma is ugyanolyan friss és fiatalos.

Az MMMBop biztosan ott van minden idők legzseniálisabb popdalai között, ha azt vesszük, hogy végtelenített ismétlésben lehet hallgatni, semmit sem értünk a szövegből, de ez nem is számít, mert az egész visz magával. Igazság szerint más dalt nem is tudnánk felidézni tőlük, amire már csak azért sem lehetünk büszkék, mert a Hanson zenei karrierje immár több mint két évtizedet felölel: még mindig itt vannak, és még mindig zenélnek. Igaz, már kisebb hatósugárral.

A Hanson első albumából tízmillió fogyott 1997-ben. Ma nehéz felfogni, mekkora erővel söpörtek végig a világon: rögtön saját rajongói magazint indítottak, május 6-át pedig (ekkor jelent meg a Middle of Nowhere című albumuk) Hanson-napnak kiáltotta ki Oklahoma kormányzója (az oklahomai Tulsából származnak). Taylor 14 évesen házassági ajánlatokat kapott. Most mindannyian a harmincas éveikben járnak, és hármuknak összesen 12 gyerekük van.

Ahhoz képest, hogy mekkora dobbantás volt a debütálásuk, a karrierjük tinipopként címkézhető fejezetéért nem is ők felelnek, hanem sokkal inkább a lemezkiadójuk. Ha rajtuk múlt volna, ők inkább indie irányba indultak volna el, és többször beszéltek arról, hogy kifejezetten frusztrálta őket, hogy a Backstreet Boys-zal egy halmazban találták magukat. A saját hangjuk megtalálásában viszont sokat segített, hogy felnőttek, függetlenedtek, és ma már tényleg azt csinálják, amit szeretnek. És azt még nem is mondtuk, hogy saját sört is gyártanak.

NSYNC

A kilencvenes évek végén a fiúbandákra vevő közönség nagy része két csoportra oszlott: az egyik természetesen a Backstreet Boys-rajongóké volt, a másik pedig az NSYNC (vagy ’N Sync)-őrülteké. Mindkét csapat a floridai Orlandóból indult, mindkettőben megtalálhatók voltak a fiatal lányok szívét megdobogtató ifjú férfiak archetípusai, és mindkettőt Lou Pearlman producer hozta össze, majd menedzselte. Állítólag azok a híresztelések is tőle eredtek, amelyek a két banda rivalizálásáról szóltak, és amelyeket később az együttesek tagjai cáfoltak.

Mindezek miatt, ha a Backstreet Boys szóba kerül, elkerülhetetlen az összehasonlítása az 'N Sync-kel. Mert bár mindkét csapat iszonyatos mennyiségű lemezt adott el, a Backstreet Boystól még mindig többen tudnának felidézni egy-egy számot, az ő dalaik valahogy tartósabbra sikerültek. Persze az I Want You Back, a Tearin' up My Heart és a Bye Bye Bye hallatán is sokan a homlokukra csapnak: Igen! Ezt ismerem!

A 2002-ben széthullott csapat egy világsztárt is kitermelt: Justin Timberlake-et. Rajta kívül viszont sem Chris Kirkpatrick, sem Joey Fatone, sem Lance Bass, sem a Timberlake mellett a másik frontember szerepét felvállaló JC Chasez nem tudott nagyot dobni. 

Backstreet Boys

Jóképű fiúk fekete bőrkabátban, gombafrizurával énekelnek a romantikáról – kell ennél több a sikerhez? A Backstreet Boys története 1993-ban kezdődött: három tag – Nick Carter, A. J. McLean és Howie Dorough egy meghallgatáson találkoztak, később csatlakozott hozzájuk Brian Littrell és Kevin Richardson. A fiúk rövid időn belül nem csak az Egyesült Államokban, hanem Európában is komoly hírnévre tettek szert: az 1997-es Backstreet’s Back című albumuk popslágerei (Everybody, As Long As You Love Me) a mai napig a legismertebb dalaik közé tartoznak.

Egy 2001-es rövid szünet után Nick Carter kiadta saját szólóalbumát, majd később Brian Littrell is szólólemezt dobott piacra. A későbbi albumaikon már sokkal több lassú, érzelmes dal szerepelt (az Incomplete szintén levakarhatatlan volt a zenecsatornák képernyőjéről), és idei, DNA című albumuk sem tudott kitörni az adott stílus keretein, de érezhetően érettebbek lettek az ötösfogat dalai.

Májusban indultak világkörüli turnéra, és egészen biztos az is, hogy a nosztalgiahullám sokakat kivisz majd a Backstreet Boys budapesti koncertjére is.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

 

 

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Podcast: Mivel készül egy magyar asztrofotós a holdra szállás évfordulójára?

Podcast: Mivel készül egy magyar asztrofotós a holdra szállás évfordulójára?

A szorongásáról mesélt, aztán összeesett és meghalt a színpadon egy komikus

A szorongásáról mesélt, aztán összeesett és meghalt a színpadon egy komikus

Beállt az M7-es a Balaton előtt egy baleset miatt

Beállt az M7-es a Balaton előtt egy baleset miatt

Szilágyi Áron: Még nem látom, hogy vágok neki az olimpiai felkészülésnek

Szilágyi Áron: Még nem látom, hogy vágok neki az olimpiai felkészülésnek

Budapest-Belgrád Afrikában: a kenyai kínai vasút is a semmibe vezet

Budapest-Belgrád Afrikában: a kenyai kínai vasút is a semmibe vezet

Itt követheti "élőben" a holdra szállást

Itt követheti "élőben" a holdra szállást