szerző:
Csatlós Hanna

Magyarországra látogatott a kortárs irodalom egyik legszebb szerelmes regényét megalkotó író, a Szólíts a neveden szerzője. André Aciman egy közönségtalálkozón beszélt a könyvéből készült film zseniális befejezéséről, a regény legarcpirítóbb jelenetéről, a történet folytatásáról és az ember örök elégedetlenségéről is, arról, hogy miért lehetetlen pontosan úgy élni, ahogy gondoljuk, hogy élni szeretnénk.

A Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár sztárvendége volt André Aciman abból az apropóból, hogy október végén megjelenik új könyve, az őt világhíressé tevő Szólíts a neveden folytatása. Minden túlzás nélkül állítjuk, hogy az először 2007-ben publikált Szólíts a neveden, mely egy 17 éves fiú és egy nála pár évvel idősebb férfi nyolcvanas években játszódó története egy kis olaszországi faluban, a kortárs világirodalom egyik leggyönyörűbb és nem kevésbé fontos szerelmes regénye. André Aciman – aki az emberi kémia működését lenyűgöző pontossággal képes analizálni – úgy ír a homoszexuális kapcsolatról, hogy valójában teljesen másodlagos, hogy a főszereplői melegek.

A kezdődő szerelmet meghatározó erős testi vágy, a megmagyarázhatatlan lelki vonzódás és a kétely, hogy vajon a másik is azt érzi-e, amit mi – ezek állnak könyvének középpontjában, és ezek az érzések teljesen univerzálisak. André Aciman úgy beszél a melegszerelemről, hogy annak nem ellenszélben kell létrejönnie, hogy nincs társadalmi megvetés, szülői rosszallás, nincs diszkrimináció. Vagy legalábbis a hangsúly nem a kirekesztésen, a homoszexualitás elszenvedésén van. Ebben a tekintetben progresszív a regény, és a 2017-ben bemutatott filmadaptációja is. Mindkettőről szó volt az író-olvasó találkozón.

Párizs vagy Egyiptom? Mindkettő és egyik se

Aciman már az ötvenes éveinek a felénél járt, amikor a világhírt hozó regénye megjelent, de addig sem kényeztette el a könyvpiacot túl sok művel: legelső könyve, egy memoár 1995-ben, 44 éves korában látott napvilágot. Vagyis elég későn ahhoz képest, hogy mindig is író akart lenni, és mindig is írónak tartotta magát. A Margó Fesztiválon azt mondta, hogy 9 évesen írta első versét, majd 14 évesen szeretett bele végleg az irodalomba – Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődése volt rá ekkora hatással. Később az írás iránti szenvedélyét elsősorban cikkek és kritikák megfogalmazásában tudta kiélni, miközben több neves egyetemen – például a Princetonon vagy a New York-i Egyetemen – főállásban irodalomelméletet tanított.

©

Az első könyve azért is váratott magára, mert semmilyen nyelvet nem beszélt kellően magas, irodalmi szinten, az angolt pedig viszonylag későn sajátította el anyanyelvi minőségben. Ennek oka, hogy a jelenleg New Yorkban élő André Aciman vegyes nemzetiségű és nyelvű családból származik. Az egyiptomi Alexandriában született, zsidó származású családban, török és olasz felmenőkkel rendelkező szülők gyerekeként, odahaza pedig leginkább franciául beszéltek.

„Tizennégy éves koromig Egyiptomban éltem, de zsidó voltam, ami nagyon megnehezítette az életet. (…) Egy muszlim iskolába jártam, ahol piszkáltak a zsidóságom miatt, ezért inkább azt mondtam, hogy keresztény vagyok. Volt azonban egy kis probléma, amely az úszásórákon igencsak szemmel láthatóvá vált volna, ezért mindig találtam valami kifogást arra, hogy legalább ne kelljen a többiek előtt levetkőzni”.

Mint fogalmazott, ilyen körülmények között nem tudott azonosulni a zsidóságával, így nem tanult meg héberül és nem sajátította el a zsidó hagyományokat sem. Nem szeretett Egyiptomban élni, nem érezte sajátjának az országot, és gyerekként inkább arra vágyott, hogy francia legyen. „Én akartam lenni a francia nagykövet. Anyám anyanyelve a francia volt, és később sokat jártam Franciaországban, mert az apám oda költözött, de magam sosem éltem ott. Akárhogy is, ha elmegyek Párizsba, amit nagyon szeretek, általában öt napon belül vissza akarok utazni New Yorkba, mert ennyi elég belőle.”

©

Mi is párhuzamosan élünk különféle életeket

A különféle identitások – és ezeknek az instabilitása –, a folyamatos vágyódás valami más iránt, nagyban rányomták a bélyegüket Aciman munkásságára – ismerte el az író. Kifejtette, hogy ez az identitások okozta káosz azonban nemcsak az ő életére jellemző, mert valójában azok is párhuzamosan többféle életet élnek, akiknek a családjában nincs ilyen vallási disszonancia, vagy nem keveredik ennyiféle nemzetiség. Az író szerint ugyanis mindenkinek legalább négyféle identitása van, amelyekkel viszont folyamatosan zsonglőrködünk az életünk során – hol az egyiket vesszük elő, hol a másikat (akárcsak az író regénybeli hősei).

Ez a gondolat amolyan írói hitvallás a részéről, és az író-olvasó találkozón ebből a gondolatmenetből vonta le a nem túl optimista végkövetkeztetését is, miszerint éppen az egymással versengő identitásaink miatt „nem halad a többségünk olyan gyors tempóban az életével, ahogyan kellene”.

Merthogy az élet rövid, az idő gyorsan telik, mi meg nem tudunk úgy élni, ahogy gondoljuk, hogy élni szeretnénk.

Nem gondolom, hogy valaha is beteljesült lehet az életünk, sajnálom

– csapott át egy kis filozofálgatásba az este.

©

Ezt fokozta azzal, hogy szerinte jobb esetben is csak megközelíthetjük az általunk elképzelt ideális életünket, de elérni ezt az állapotot sosem tudjuk teljesen, vagy azért, mert félünk, vagy azért, mert túl sokat akarunk egyszerre, vagy mert talán nem is tudjuk igazán, hogy mit akarunk. A paradoxont abban látja, hogy „bár a legtöbben nem vagyunk boldogok azzal, akik valójában vagyunk”, de mégsem tudunk mit tenni, mert „bele vagyunk ragadva abba, akik vagyunk”.

Ő ebből a csapdahelyzetből egyfajta ideiglenes menekülési útnak véli a művészeteket. A valódi, fennkölt művészet, különösképp a zene, a meg nem élt életünkről, az alkotások, a szerzemények (ha azok valóban jók) a feltételes életünkről („conditional life”) szólnak – fejtegette.

Arról az életről, amely megtörténhetett volna, de végül sosem történt meg. A művészet néha – percekig vagy egy óráig is akár – megadja azt a dimenziót, amelyben azt érezhetjük, hogy »na igen, ez vagyok én, ez az, amiért élek«, de aztán végül újra csak azzá válsz, ami vagy. 

Egy nő és egy férfi szerelmi történetét már milliószor megírták

A szalonfilozofálgatás után derűsebb témák is következtek a Várkert Bazár csordultig megtelt termében (az emberek a lépcsőkön is ültek), Aciman például elárulta, hogy a könyv – és a film – legarcpirítóbb jelenetét (amikor az egyik szereplő egy barackba onanizál), eredetileg nem akarta nyomtatásban látni, de a kiadó ragaszkodott hozzá, hogy a kéziratban szereplő meglehetősen pikáns jelenet is publikálva legyen. Viccesen mentegetőzve hozzátette azt is, hogy ő „nem csinál semmi ilyesmit gyümölcsökkel”.

©

Azt is elmondta, hogy eredetileg egy nehezebb és komplexebb könyvön dolgozott, és kivett néhány nap szabadságot a nyáron, hogy utat adjon az ihletnek. Mikor szabadjára engedte a gondolatait, egy mandulafenyőkkel körbevett olaszországi házat látott a lelki szemei előtt, a cselekmény kiindulási pontja egy idegen érkezése lett.

„Eredetileg egy fiú-lány szerelmi történetet akartam írni, de aztán arra gondoltam, hogy ezt már milliószor megírták. Úgy döntöttem hát, hogy inkább két fiú kapcsolatáról írok. Hirtelen beindult a történet, fogalmam sem volt merre tart, de akartam tudni, hogy mi történhet kettejük között, és egy love sztori kerekedett belőle. Én nem szoktam szexjeleneteket írni, de mindig többet és többet akartam megtudni a két szereplő viszonyáról, így jutottam el a szexuális részekig” – mondta Aciman szinte belepirulva.

Hozzátette, hogy bár nem volt kifejezett célja, hogy a regénnyel bátorítást adjon a hasonló cipőben járó embereknek, hogy szüleik és egymás előtt felvállalják magukat, tud róla, hogy sokaknak segített a könyv a coming outban. A történetből szándékosan hagyta viszont ki a 80-as években játszódó és a homoszexualitás témáját feldolgozó könyvek visszatérő topikját, az AIDS problémáját, mert – mint mondta – szerinte egy melegeket érintő szerelmi történet akkor is megállja a helyét, ha abban nem szerepel semmi gonosz (lásd. a fentebb említett tényezőket: kegyetlen társadalom, elutasító szülők vagy az AIDS).

A film befejezése jobb, mint a könyvé

André Aciman szörnyűnek tartja, amikor a szerző beleszól a filmes adaptáció készülő forgatókönyvébe, úgyhogy ő is próbált ettől elhatárolódni, és csupán egy jelenetnél javasolta udvariasan Luca Guadagnino filmrendezőnek és James Ivory forgatókönyvírónak, hogy talán az adott jelenet nélkül még jobban működne a vásznon a történet. Ki is húzták a jelenetet, és mint később kiderült: pont egy olyat, amelyben Aciman is játszott volna. Megjegyezzük, hogy Guadagnino azért így is tartogatott meglepetést az író számára: a forgatásra kilátogató Acimannal a rendező már a helyszínen tudatta, hogy a szerző mindenképpen szerepelni fog a filmjében. Így Aciman és a film producere együtt alakítják az Elio családjánál megjelenő idős meleg párt.

Az író elmesélte azt is, hogy eleinte kételkedett a film végül tökéletesnek bizonyuló befejezésében. A mozis változat végén – ellentétben a könyvvel – azt látjuk, hogy Elio (Timothée Chalamet) szíve éppen megszakad: zokog a kandalló előtt, miután megtudja, hogy az Amerikába visszautazott Oliver házasságra adta a fejét. Aciman attól tartott, hogy ez túl szentimentális végszó lesz, de pozitívan csalódott.

©

„Elio sír, de közben néha mosolyog, még megértést is tanúsít, de búcsúzik is kettejüktől – nagyon sok érzelem van abban a négy percben a film végén. Teli van bölcsességgel, intelligenciával, tapintattal. Mikor először láttam a filmet Berlinben, azt mondtam a rendezőnek, hogy

a filmed befejezése jobb lett, mint az én könyvem vége.

Ezután a jelenet után következik a stáblista, és én soha nem láttam még olyan filmet, amelyben a stáblista ennyire a dráma része lett volna.“

Megküzdött a folytatással

Végezetül szó volt a regény második részéről is, amelynek kapcsán Aciman humorosan megjegyezte, hogy egy csomó teleírt, majd összegyűrt és eldobott papírlap bánta, mire rájött, hogyan is lehetne folytatni a könyvet. Meg kellett találnia a megfelelő formát ahhoz, hogy elmesélje, mi történt a szétvált szerelmesekkel abban a húsz évben, míg nem találkozhattak. A Találj rám így végül nem a főszereplő, Elio monológjának a lineáris folytatása lett, hanem három, egymástól külön időben és térben zajló történet egymás mellé rendelése.

©

Az ihletet ezúttal egy nő adta, aki a kutyájával egyszer Aciman mellé ült egy Milánóba tartó vonaton, és az apjához igyekezett látogatóba. „Először elhatároztam, hogy róla, erről a nőről fogok írni. Aztán rájöttem, hogy valójában nem róla írok, hanem Elio apjáról, aki ezzel a nővel a vonaton utazik, és aki Rómába igyekszik, hogy találkozzon zongorista fiával. Ez indította el az új könyvet” – mesélte a szerző.

Nem spoilereznénk el az új könyv végét, annyit azonban elárulhatunk, hogy a szokatlan forma ellenére is a teljes regényen átível Elio és Oliver közös története. Elvileg a Találj rámmal be is fejeződne a love sztorijuk, de mivel Aciman csendben megjegyezte a találkozó végén, hogy Elio anyjának figurája azért még mozgatja az írói fantáziáját, nincs kizárva, hogy egyszer még harmadjára is visszatér a két szereplő.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
L. Simon a rendszerváltásról: Orbán hős volt

L. Simon a rendszerváltásról: Orbán hős volt

Két tucat parkolót vett vissza az oroszoktól Terézváros

Két tucat parkolót vett vissza az oroszoktól Terézváros

Sikkasztás miatt ítélték el Kengyel polgármesterét

Sikkasztás miatt ítélték el Kengyel polgármesterét

Öt technológia David Hasselhoff autójából, ami meg is valósult

Öt technológia David Hasselhoff autójából, ami meg is valósult

Amnesty: a Facebook és a Google veszélyt jelentenek a társadalomra

Amnesty: a Facebook és a Google veszélyt jelentenek a társadalomra

Kiderült, melyek a leginkább gyermekbarát települések

Kiderült, melyek a leginkább gyermekbarát települések