szerző:
Vándor Éva

Halottak napja körül a szeretteink emlékével és hiányával próbálunk kezdeni valamit – sokan úgy, hogy magukra maradnak a gyászfolyamatban, mert a halált még mindig tabuként kezeljük. De semmivel sem maradunk úgy magunkra, mint a saját halálunkkal.

A nyugati társadalom első szabálya: nem beszélünk a halálról. Nem állítjuk persze, hogy a nyugati társadalom homogén, és azt sem, hogy a halál nem kerül szóba néha: hiszen ma történetesen halottak napja van, egy teljes napot szentelünk tehát annak, hogy felidézzük az emléküket. De a halált alapvetően tabuként kezeljük, zavarba jövünk, hárítunk, félrenézünk. 

Részben talán azért, mert a nyugati társadalmakban élők mindennapjai nagyon is távol állnak attól, amit a transzcendensbe vetett hitnek nevezhetnék, amiből az is következik, hogy a halál tényleg mindennek a vége, márpedig ki akarna ezzel szembesülni. Mások az egészségügy steril paravánjával magyarázzák a távolságtartást: a halál a kórházakba költözött, nem a mi dolgunk, hanem az egészségügyi dolgozók dolga lett. 

Így aztán a saját halálunkkal sem tudunk mit kezdeni. Hogy is gondolhatnánk bele a saját elmúlásunkba? 

Az elmúlt időszakban több olyan könyv is megjelent, amely segít választ adni erre a kérdésre. A válaszra pedig, állítják a könyvek szerzői, leginkább azért van szükségünk, hogy élni tudjunk. Mármint igazán élni. 

Hogy egy, a Facebookon nagy karriert befutó klasszikust idézzünk: 

Charlie Brown: Egy nap mindannyian meghalunk, Snoopy. 

Snoopy: Igaz, de az összes több napon viszont nem. 

Irvin D. Yalom: Szemben a nappal

A halál olyan, mint a nap: nem tudunk szembenézni vele – Francois de La Rochefoucald 26. maximájából indul ki Irvin D. Yalom pszichiáter-író, amikor a klinikai terápiás munkájából és a saját tapasztalataiból kiindulva megpróbálja szétszálazni a kapcsolatunkat a halálhoz. És igen, nagyon szofisztikált, tabusított kapcsolatról van szó, amelynek azonban sokkal nagyobb hatása van a mindennapjainkra, ha úgy tetszik: az életünkre, mint azt a szőnyeg alá söprésből remélnénk. 

©

Az egzisztencialista pszichológia eszközeivel dolgozó Yalom erős meggyőződése, hogy a halálfélelem áll minden szorongás és neurózis hátterében (és nem a szex, köszönjük Freud!), és végül is van benne logika: abból semmi jó nem sülhet ki, ha nem veszünk tudomást a nyilvánvalóról.

Yalom elismeri, hogy nem lehet minden pillanatot a halál teljes tudatában megélni – innen a cím is: ez ugyanolyan lehetetlen, mint belenézni a napba. Azzal viszont szembe kell néznünk, hogy közben az élet iránti vágy és a megsemmisüléstől való félelem ösztönszinten hat – ahogy írja: beépült minden apró sejtünkbe –, és az élet minden mozzanatát befolyásolja. Vagyis, akár foglalkozunk vele, akár nem, a halálfélelem velünk van, és sokszor az irányítást is átveszi a gondolataink és tetteink felett. Mondhatnánk tehát, hogy meg vagyunk lőve.

De Yalom szerint ez a szorongás, amelyet a halállal való szembesülés szül, tulajdonképpen magában hordozza egy jóval intenzívebb és tartalmasabb élet lehetőségét. A halál konkrétan megmenti az embert. Így aztán már csak azért sincs értelme tagadni a mulandóságot, mert az efféle tagadásnak mindig megvan az ára: belső világunk és látókörünk beszűkül, racionalitásunk elhomályosul. Végül beleesünk a teljes önámítás csapdájába – mondja Yalom. Ezzel szembe állítja a lét törvényszerűségének a valódi megértését és elfogadását, ami nemcsak azt eredményeztheti, hogy jobban élvezünk minden pillanatot, hogy jobban értékeljük a puszta létezés örömét, de mélyebben együttérzünk önmagunkkal és embertársainkkal is. Csak semmi ezotéria. A túlvilágban való hit itt nem segít. Irvin D. Yalom szerint ugyanis ez a fajta emberi kapcsolódás a legjobb ellenszere a halálfélelemnek.

David Eagleman: Így múlik el… 40 egyperces a túlvilágról

Kerülhet-e egy neurológusnál bárki is közelebb a halál megértéséhez? David Eagleman amerikai neurológus az élet és a halál kérdésében szerzett szakmai tapasztalatait a szépirodalom eszközeivel szűrte át, hogy negyven provokatív, szemtelen, vicces és elgondolkodtató történeten keresztül mutasson tükröt az emberi önteltségnek, és állítsa a feje tetejére mindazt, amit a túlvilágról gondolunk. Hogy aztán már abban reménykedjünk, hogy nincs is túlvilág.  

A túlvilág a szerzői oldalról nézve kaland, játék és szórakozás, hiszen semmit sem TUDUNK róla, így BÁRMI lehet. Márpedig az, amit a vallások kínáltak eddig a témában, unalmas, érdektelen forgatókönyvek ahhoz képest, amit egy neurológus fantáziája képes kihozni belőle – megtermékenyítve az olvasó fantáziáját is. 

Hogy aztán kiderüljön, hogy az élet, amit élünk, még mindig jobbnak tűnik mindennél, ami a túlvilágon várhat ránk.

©

Mert például mi van akkor, veti fel Eagleman, ha a túlvilágon is élhetjük az életünket, de úgy, hogy az egyes tevékenységeken egy tömbben kell túlesnünk? Így aztán három éven át nem csinálnánk mást, mint nyelnénk. Tizenöt hónapon át elvesztett tárgyakat keresnénk. Hat napig körmöt vágnánk. Minden fájdalmat egyszerre élnénk meg, huszonhét nagyon intenzív percen át. Hét órán át hánynánk. Ötvenkét napon át gondolkodnánk azon, hogy mit vegyünk fel. Pokolian hangzik, nem?

Vagy mi lenne, ha a túlvilágon csak olyan emberekkel lennénk együtt, akiket ismerünk, és esélyünk sem lenne arra, hogy új ismerősöket szerezzünk. Esetleg milyen lenne az a túlvilág, ahol különböző életkorban léteznénk egyszerre, és ahol az idősebb énünk oktatná ki,  vagy épp untatná a fiatalabb énünket?

David Eagleman túlvilág-verzióinak nem sok közük van a vallásos szóróanyagokhoz, amelyek ennek a negyven történetnek a fényében nagyon halvány gondolatkísérleteknek tűnnek. Ami fel is veti a kérdést, hogy ha a túlvilágról van szó, miért is nem hagyjuk elszabadulni a képzelőerőnket, és elégszünk meg a menny és a pokol ígéretével. Másrészről egyáltalán nem biztos, hogy David Eagleman túlvilágaiban megnyugvást találunk, így aztán marad a kézenfekvő megoldás: mire a könyv végére érünk, kénytelenek leszünk az életünk felé fordulni.

Paul Kalanithi: Elillanó lélekzet

Mi van akkor, amikor a halál nemcsak a képzelet játéka, hanem váratlanul azonnali? Paul Kalanithi 36 évesen szembesült azzal, hogy inoperábilis tüdőrákja van. A CT-felvételek minden árulkodó jelét dekódolta, hiszen idegsebész volt – a pályája csúcsán, egy, már akkor elképesztő karrierrel a háta mögött. És a családalapítás hosszú távú terveivel maga előtt. A lánya kilenchónapos volt, amikor ő 37 éves korában meghalt. 

©

Paul Kalanithi felfoghatatlan hirtelenséggel lett orvosból beteg, és ezt kíméletlen önreflexióval dolgozta fel – meg persze a könyvvel, amelyből bestseller lett. A szakterületét annak idején többek között azért választotta, mert az idegsebészek az emberi létezésnek olyan kereszteződéseiben bukkanak fel, ahol a kérdések túlmutatnak az életen és a halálon, és azt feszegetik, hogy milyen életet érdemes élni. Minthogy az agyunk közvetíti és dolgozza fel számunkra azt, amit a világból megtapasztalunk, sok idegsebészeti probléma egyben azzal a problémával is szembesíti az embert (és a hozzátartozóit), hogy mi kell ahhoz, hogy az élet elég értelmes és elviselhető legyen, ahhoz, hogy ne engedjük el. Az elég értelmes és elviselhető élet pedig sokszor milliméterek kérdése a műtőasztalon, Paul Kalanithi így a tökéletesség bűvkörében joggal érezhette magát szuperhősnek. 

Ezt a hősiességet kell elengednie, ahogy a rák egyre jobban magáévá tette a szervezetét. Kalanithi nem akarja érzésteleníteni az olvasót, amikor a rákról és a haláltusáról ír. Ez nem egy szentimentális tapogatózás: amikor 36 évesen az ember azzal szembesül, hogy nagyjából egy éve van hátra, ott nagyon határozottan húzza el a betegség az örökkévalóság illúziójának a függönyét, amellyel egyébként elhomályosítjuk a tisztánlátásunkat. Itt az élet és a halál is a leglényegét mutatja meg: a brutális magányosságot és az elképzelhető lehető legmélyebb emberi kapcsolódást. 

A halállal szembenéző betegként rá kell jönnie arra is, hogy az orvosi becsléseknek és valószínűségeknek – mennyi van hátra? – nem nagyon van értelmük, mert a létezés hitelességét neki magának kell megtalálnia. Kalanithi megoldása? A valószínűségek mérlegelése helyett folytatja az életét: visszamegy dolgozni, és gyereket vállal – ami megkérdőjelezhető döntés egy halálos beteg esetében, de végül is minden gyerekvállalásban ott van egy végső elbúcsúzás fájdalma, érvelnek a feleségével. 

Kalanithi pedig végső soron csak annyit állít az orvosi tudással megtámogatott írói eszközeivel, hogy mindannyian minden nap szembesülünk a saját halandóságunkkal, akár tudomásul vesszük, akár nem. Az igazán fontos kérdés pedig nem az, hogy meddig élünk, hanem hogyan.

Margareta Magnusson: Végső rendrakás svéd módra

©

A meddig élünk? perspektívája ugyanakkor más szögben mutatkozik meg idősebb korban, ami nem feltétlenül könnyíti meg a szembenézést a saját halálunkkal, cserébe viszont sürgetőbbé teszi ennek a szükségességét. Ezt a sürgetést járja körbe a maga kedélyes, józan és bölcs módján Margareta Magnusson a Végső rendrakás svéd módra című könyvében (részletes cikkünk a könyvről itt). A végső itt tényleg végsőt jelent (a könyv angol címében - The Gentle Art of Swedish Death Cleaning, azaz A svéd haláltakarítás kíméletes művészete ez sokkal kíméletlenebbül hangzik), Magnusson ugyanis valóban a halálra készít fel egy kiadós rendrakással, hiszen a halálunkkal a tárgyaink jelentősége is elporlad. De közben végig az életről beszél. Legalábbis arról, hogy az emlékeink helyre rakásával kaphatunk egy esélyt arra is, hogy az életünket helyre rakjuk.

A halál és a lomtalanítás közötti összefüggés pedig szorosabb lehet, mint gondolnánk. A rendrakás ugyanis hozzájárulhat ahhoz, hogy méltósággal búcsúzzunk az élettől és a szeretteinktől, a lehető legkisebb felfordulást magunk mögött.

A lomtalanítás járulékos haszna lehet az is, hogy feladjuk az önáltatást: hogy a halandóságunk kézzelfoghatóvá válik. És előbb-utóbb felismerjük, hogy időre van szükségünk, nem tárgyakra. Mert ahogy ezek a könyvek a maguk tabudöntögető módján újra meg újra elmondják: mind meghalunk.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Vándor Éva Élet+Stílus

Lomtalanítson úgy, mintha a halálra készülne!

Úgy gyűjtjük a lomokat, mintha nem lenne holnap, és nem gondolunk bele abba, hogy egyszer tényleg nem lesz, a felhalmozott tárgyaink pedig itt maradnak a szeretteinkre, akiknek ezzel óriási terhet teszünk a vállára. De miért is nem kezdjük el a rendrakást, amíg élünk? Ismerjék meg a legújabb lomtalanítási trendet, amely csak elsőre morbid, valójában felszabadító.

HVG Extra Pszichológia Pszichológia magazin

A tragédia, amely örökké velünk marad

A nemzeti gyásznapon a január 20-i buszbaleset áldozataira emlékezünk – és emlékeznek a túlélők, sokkosan, a tragédia közelében. Hogyan támogathatja őket környezetük? Mi a szerepe ilyenkor az iskolának? Ferber Eszter és Singer Magdolna gyásztanácsadók írása.

Maffia, tolvaj, lakásmutyi – ezeket a szavakat blokkolta Ferencváros volt fideszes önkormányzata a Facebookon

Maffia, tolvaj, lakásmutyi – ezeket a szavakat blokkolta Ferencváros volt fideszes önkormányzata a Facebookon

Villamos ütközött egy autóval a Döbrentei téren

Villamos ütközött egy autóval a Döbrentei téren

Simonka még törvényt is módosíttatott a saját érdekében

Simonka még törvényt is módosíttatott a saját érdekében

Irán nem viccel, hanem uránt dúsít

Irán nem viccel, hanem uránt dúsít

Közgyűjteményi toplista: Frida Kahlóék lenyomták Picassóékat

Közgyűjteményi toplista: Frida Kahlóék lenyomták Picassóékat

Átláthatatlanságot, korrupciós kockázatot talált az Állami Egészségügyi Ellátó Központnál a számvevőszék

Átláthatatlanságot, korrupciós kockázatot talált az Állami Egészségügyi Ellátó Központnál a számvevőszék