Hol van egy igazán jó rasszista kazah őrült, amikor szükség lenne rá?
Sacha Baron Cohen újra eljátszotta a kazah nép szégyenét, Boratot, nem titkoltan azért, hogy az új filmjével befolyásolja az amerikai elnökválasztást. De vajon elég ehhez az, hogy kamuból felajánlotta Borat 15 éves lányát Trump ügyvédjének?
Donald Trump szerint egy mocsadék vagyok. Ő viszont puszta létével fenyegetést jelent a demokráciára. Ezért hoztam ki a Boratot a választás előtt.
Ezt posztolta Sacha Baron Cohen a napokban a Twitterre, miután az Amazonon megjelent a legendás 2006-os áldokumentumfilm, a Borat második része, hivatalosan „Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára” címmel. Az első részben a színész – aki úgy nevezi meg saját magát: „professzionális csaló, pont mint Donald Trump” – még csak általában az amerikai népből csinált komplett hülyét, miközben primitív körülmények és erkölcsök közt élő, rasszista, antiszemita, nőgyűlölő kazah tévériporternek adja ki magát. Most viszont a napi politikába szeretett volna beavatkozni, és bár a film csúcsjelenetével okozott is némi botrányt, talán kisebb hullámokat sikerült vernie, mint amilyeneket szeretett volna.
Részben pont azért, mert nem ragaszkodott a saját eredeti, már két évtizedes receptjéhez: ahhoz, hogy másnak kiadva magát, ordas baromságokat beszélve mindenki másból is kihozza az ordas baromságokat beszélő seggfejet, akivel csak találkozik. Ennek részben technikai akadálya volt:
Sacha Baron Cohent mára már a fél világ felismeri.
Az első részben Boratként bejárta Amerikát, hogy feleségül vegye – azaz egy zsákban elrabolja – Pamela Andersont, és aztán még több más kamu identitással is csőbe húzott pár amerikait: Ali G-ként még Donald Trumppal is készített anno álinterjút, a Who is America? című sorozata miatt pedig volt képviselő, aki lemondani kényszerült, mivel ízeset niggerezett és buzizott Baron Cohen kamerái előtt.
Vélhetően ezért kerül most nagyobb hangsúly a fikciós cselekményszálra (mondjuk jó kérdés, mit jelent ebben a kontextusban a fikciós, illetve mit nem jelent): a mostani film jelentős része Borat és filmbeli lányának kapcsolatáról szól. A sztori szerint Borat az első filmmel nevetségessé tette Kazahsztánt, ezért azóta munkatáborban sínylődik, de most visszaküldik Amerikába, hogy átadja a kazah nép ajándékát Mike Pence-nek, Donald Trump alelnökének (Trumpnak nem lehet, mivel az első részben Borat sajnos pont a Trump Tower sövénye mellett végezte el a nagydolgát), és ezzel helyreállítsa hazája megbecsülését. De titokban Borat lánya, a 15 éves Tutar is vele tart Amerikába, így új terv születik: a lány lesz az ajándék, hiszen Trump köreiről tudni lehet, micsoda tapizós nőcsábászok a tagjai. Már azok, akik épp nem ülnek börtönben, és letartóztatásban sincsenek. („Amikor jó barátjával, Jeffrey Epsteinnel mulattak, Trumpék biztos sokat beszéltek arról, mekkora mocsadék is vagyok én” – reagált egy interjúban is Baron Cohen az elnök megjegyzésére.)
De ennek a fikciónál is fikciósabb cselekményszálnak valami fura hibrid az eredménye. A Boratnak – és a Brünónak meg a többi hasonló kamudokumentumfilmnek – épp az volt a hatásmechanizmusa, hogy pontosan tudjuk: amit látunk, gyakorlatilag egy nagyszabású Kész Átverés-show, és a film készítője is tudja, hogy mi tudjuk, csak a többi szereplő nem. (Például az első részben szereplő autóbolti eladó, aki minden megrökönyödés nélkül válaszol a főszereplő kérdéseire arról, hány cigányt tud elgázolni egy Hummerrel, és milyen sebességgel kell hajtania ahhoz, hogy biztosan eredményes legyen a támadás. Ami 11 évvel Charlottesville előtt még máshogy hangzott, bár már akkor se túl jól.) Az a számos jelenet viszont, amelyben Borat barlanglakó primitívségű apaként a tulajdonaként tekint a lányra, a lány viszont amerikai tartózkodása hatására szép lassan emancipálódik, épp ezért nagyon furcsa: két ember, akik a többi jelenetben kikacsintanak ránk, hogy ők csak megjátsszák magukat, és persze, hogy nem valós semmi, amit mondanak, ilyenkor hirtelen mégis klasszikus, kikacsintás nélküli filmes módszerekkel akarnak elmondani egy – egyébként sablonos és kiszámítható – történetet. És a kikacsintás meg a komolyság nem működik együtt.
Ezek a részek csak olyankor értelmezhetőek igazán, ha bekerül a képbe egy harmadik fél, például egy be nem avatott civil, akit bébiszitterkedéssel bíznak meg, és aki megdöbbenve látja, hogy a fura keleti csávó nyakörvvel, pórázon, nehezékkel a lábán nyújtja át a lányát, és kutyatálba ad neki jutalomfalatot. Mondjuk nagy tétje ezeknek a jeleneteknek sincs, hiszen ezek sem árulkodnak semmiről, nem tartanak görbe tükröt senkinek, nem rántják le a leplet senki gondolkodásáról, egyszerűen csak viccesek. (Sőt, mivel csodálatosan melegszívű bébiszittert választottak, ezek a részek inkább megindítóak, ahogy az idős nő legjobb tudása szerint, türelmesen és megértően próbál a lány lelkére beszélni, hogy ne fogadja el ezt a bánásmódot.)
Persze, ahogy az a Trumpról szóló nyilatkozatokból is kiderül, nem is ez a film legfontosabb része – ezért is problémás, hogy hossza miatt rátelepszik az egészre. Valószínűleg sokkal feszesebb és élesebb lehetett volna a Borat utólagos mozifilm, ha megmarad annak, aminek úgyis szánták: politikai szatírának. Ehelyett pont azok a részek azok, amelyek érthetetlenül kurták.
Az egyik ilyen, alig pár perces részben Borat felhúz egy ijesztően élethű Trump-jelmezt és -álarcot, a vállára dobja a lányát, majd besétál Mike Pence egyik kampánygyűlésére, hogy átnyújtsa az „ajándékot” az alelnöknek, míg a biztonságiak, sajnos még az átadás-átvétel előtt, kivezetik. De hogy juthatott be egy futóbolond az ország második emberének gyűlésére? Hogy folytatódott ez után az eset? Mindez már nem derül ki a filmből. Vagy ott a már említett csúcsjelenet, amikor Tutar szélsőjobbos riporternek kiadva magát interjút készít Rudy Giulianival, Trump ügyvédjével, New York expolgármesterével, miközben Borat női szexruhában és neccalsónadrágban a kamerák környékén ügyködik. És ez hogy jött össze? Hogy kerültek a szereplők ebbe a helyzetbe? Senkinek nem tűnt fel? A körülmények talán árulkodóbbak lennének a megvalósult jeleneteknél, de azokról nincs szó.
Pedig egy későbbi interjúból kiderült, milyen abszurd helyzeteket szült a forgatás. Például hogy Baron Cohen lebukott, amikor „Country Steve”-nek öltözve a vígan vele együtt éneklő szélsőjobbos közönség előtt előad egy nótát arról, hogy a kamu vírusban hívő újságírókat „szaúdi módra” fel kéne darabolni. De még véletlenül sem arról van szó, hogy a náciknak túl durva lett volna a dal, és ez gyanús lett volna nekik, a legkevésbé sem. Hanem arról, hogy mivel a közönség tagjai korábban megzavartak egy Black Lives Matter-tüntetést, bosszúból a BLM-aktivisták meg akarták zavarni az ő tüntetésüket, de valamelyikük felismerte Baron Cohent, aki végül az ő röhögésük miatt bukott le, és emiatt kergették meg az amúgy golyóálló mellényt viselő színészt a fegyveres jobbosok. Ennél 2020-asabb sztorit kitalálni se lehetne – mégse került be a filmbe, csak utólag vetítették le a jelenetet egy interjú részeként (a lenti videóban 6:55 után). Talán mert Baron Cohen túlságosan is ragaszkodott ahhoz, hogy A-ból B-be eljutó sztorival rendelkező filmet forgasson, még akkor is, ha az sokkal kevésbé ütős, mint az egy fokkal dokumentumfilmesebb megoldás, amelyben elférnek a körülmények is.
De a legnagyobb baj mégiscsak az a filmmel, hogy nem tud elég botrányos lenni.
A Pence-gyűlésben tényleg nincs több a már leírt egy-két percnél, így a nagy durranás a Giuliani-interjú lett volna, amelyről már a film megjelenése előtt elterjedt az az olvasat, hogy
Trump ügyvédje a hálószobába viszi a magát tizenöt évesnek kiadó riporterlányt, és ott a gatyájában turkál, a pedofil állatja.
Csakhogy ennek a mondatnak gyakorlatilag egy szava sem igaz. A jelenetben valójában az történik, hogy Giuliani a hálószobába hívja a magát riporternek kiadó nőt, a valójában a 25 éves bolgár színésznőt, Maria Bakalovát, aki amúgy semmilyen módon nem utal arra, hogy ne lenne nagykorú, és nem is tűnik gyereknek, a hálóban pedig, miután lecsatolják róla a mikrofont, Giuliani visszatűri az ingét a nadrágjába. Tény, hogy Giuliani sem erkölcsösen, sem etikusan, sem tisztességesen nem viselkedik, amikor előbb kifejti, hogy a koronavírust a kínaiak fejlesztették ki laborokban, hogy elterjesszék a világon, majd pedig az első adandó alkalommal szobára menne a csinos, fiatal riporterrel, de azért ennél a három tulajdonságnál ma már súlyosabbat kellene mutatni a Trump környezetében megfordult bármelyik erős emberről, hogy akár csak a szemöldökünket is felvonjuk.
Jó, persze nyilván az egész film iszonyúan vicces, mármint a szónak a tragikus és beteges értelmében, csak épp a legjobb poénok tényleg egy erősebben sikerült átverőshow közönségkacagtató jelenetei – de ezek az ég adta világon semmibe nem avatkoznak bele, legfeljebb a rekeszizmunk állapotába: ezen a téren pont jók egy izomlázra. De a film legsúlyosabb állításai aligha elegendőek ahhoz, hogy bárhogyan is befolyásolják az amerikai elnökválasztást, akármennyire is ez Sacha Baron Cohen nem titkolt szándéka: aki nem tudta, hogy a vécére is gépfegyverrel a vállukon kijáró szélsőjobbosok örömmel énekelnének pár sör után az ellenségeik feldarabolásáról, meg hogy vannak összeesküvés-hívő amerikaiak, akik csont nélkül beveszik a legsötétebb elmebajt, az tényleg egy csirkeólban élt rácsok mögött 2006 óta, mint Borat lánya a filmben. Lehet mondani, hogy
nem lennék most Trump helyében,
sok értelemben igaz is lenne. De hogy nem a Borat 2. miatt, az biztos.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
