Hol van egy igazán jó rasszista kazah őrült, amikor szükség lenne rá?

Donald Trump szerint egy mocsadék vagyok. Ő viszont puszta létével fenyegetést jelent a demokráciára. Ezért hoztam ki a Boratot a választás előtt.

Ezt posztolta Sacha Baron Cohen a napokban a Twitterre, miután az Amazonon megjelent a legendás 2006-os áldokumentumfilm, a Borat második része, hivatalosan „Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára” címmel. Az első részben a színész – aki úgy nevezi meg saját magát: „professzionális csaló, pont mint Donald Trump” – még csak általában az amerikai népből csinált komplett hülyét, miközben primitív körülmények és erkölcsök közt élő, rasszista, antiszemita, nőgyűlölő kazah tévériporternek adja ki magát. Most viszont a napi politikába szeretett volna beavatkozni, és bár a film csúcsjelenetével okozott is némi botrányt, talán kisebb hullámokat sikerült vernie, mint amilyeneket szeretett volna.

IMDb

Részben pont azért, mert nem ragaszkodott a saját eredeti, már két évtizedes receptjéhez: ahhoz, hogy másnak kiadva magát, ordas baromságokat beszélve mindenki másból is kihozza az ordas baromságokat beszélő seggfejet, akivel csak találkozik. Ennek részben technikai akadálya volt:

Sacha Baron Cohent mára már a fél világ felismeri.

Az első részben Boratként bejárta Amerikát, hogy feleségül vegye – azaz egy zsákban elrabolja – Pamela Andersont, és aztán még több más kamu identitással is csőbe húzott pár amerikait: Ali G-ként még Donald Trumppal is készített anno álinterjút, a Who is America? című sorozata miatt pedig volt képviselő, aki lemondani kényszerült, mivel ízeset niggerezett és buzizott Baron Cohen kamerái előtt.

Vélhetően ezért kerül most nagyobb hangsúly a fikciós cselekményszálra (mondjuk jó kérdés, mit jelent ebben a kontextusban a fikciós, illetve mit nem jelent): a mostani film jelentős része Borat és filmbeli lányának kapcsolatáról szól. A sztori szerint Borat az első filmmel nevetségessé tette Kazahsztánt, ezért azóta munkatáborban sínylődik, de most visszaküldik Amerikába, hogy átadja a kazah nép ajándékát Mike Pence-nek, Donald Trump alelnökének (Trumpnak nem lehet, mivel az első részben Borat sajnos pont a Trump Tower sövénye mellett végezte el a nagydolgát), és ezzel helyreállítsa hazája megbecsülését. De titokban Borat lánya, a 15 éves Tutar is vele tart Amerikába, így új terv születik: a lány lesz az ajándék, hiszen Trump köreiről tudni lehet, micsoda tapizós nőcsábászok a tagjai. Már azok, akik épp nem ülnek börtönben, és letartóztatásban sincsenek. („Amikor jó barátjával, Jeffrey Epsteinnel mulattak, Trumpék biztos sokat beszéltek arról, mekkora mocsadék is vagyok én” – reagált egy interjúban is Baron Cohen az elnök megjegyzésére.)

IMDb

De ennek a fikciónál is fikciósabb cselekményszálnak valami fura hibrid az eredménye. A Boratnak – és a Brünónak meg a többi hasonló kamudokumentumfilmnek – épp az volt a hatásmechanizmusa, hogy pontosan tudjuk: amit látunk, gyakorlatilag egy nagyszabású Kész Átverés-show, és a film készítője is tudja, hogy mi tudjuk, csak a többi szereplő nem. (Például az első részben szereplő autóbolti eladó, aki minden megrökönyödés nélkül válaszol a főszereplő kérdéseire arról, hány cigányt tud elgázolni egy Hummerrel, és milyen sebességgel kell hajtania ahhoz, hogy biztosan eredményes legyen a támadás. Ami 11 évvel Charlottesville előtt még máshogy hangzott, bár már akkor se túl jól.) Az a számos jelenet viszont, amelyben Borat barlanglakó primitívségű apaként a tulajdonaként tekint a lányra, a lány viszont amerikai tartózkodása hatására szép lassan emancipálódik, épp ezért nagyon furcsa: két ember, akik a többi jelenetben kikacsintanak ránk, hogy ők csak megjátsszák magukat, és persze, hogy nem valós semmi, amit mondanak, ilyenkor hirtelen mégis klasszikus, kikacsintás nélküli filmes módszerekkel akarnak elmondani egy – egyébként sablonos és kiszámítható – történetet. És a kikacsintás meg a komolyság nem működik együtt.

Ezek a részek csak olyankor értelmezhetőek igazán, ha bekerül a képbe egy harmadik fél, például egy be nem avatott civil, akit bébiszitterkedéssel bíznak meg, és aki megdöbbenve látja, hogy a fura keleti csávó nyakörvvel, pórázon, nehezékkel a lábán nyújtja át a lányát, és kutyatálba ad neki jutalomfalatot. Mondjuk nagy tétje ezeknek a jeleneteknek sincs, hiszen ezek sem árulkodnak semmiről, nem tartanak görbe tükröt senkinek, nem rántják le a leplet senki gondolkodásáról, egyszerűen csak viccesek. (Sőt, mivel csodálatosan melegszívű bébiszittert választottak, ezek a részek inkább megindítóak, ahogy az idős nő legjobb tudása szerint, türelmesen és megértően próbál a lány lelkére beszélni, hogy ne fogadja el ezt a bánásmódot.)

Persze, ahogy az a Trumpról szóló nyilatkozatokból is kiderül, nem is ez a film legfontosabb része – ezért is problémás, hogy hossza miatt rátelepszik az egészre. Valószínűleg sokkal feszesebb és élesebb lehetett volna a Borat utólagos mozifilm, ha megmarad annak, aminek úgyis szánták: politikai szatírának. Ehelyett pont azok a részek azok, amelyek érthetetlenül kurták.

IMDb

Az egyik ilyen, alig pár perces részben Borat felhúz egy ijesztően élethű Trump-jelmezt és -álarcot, a vállára dobja a lányát, majd besétál Mike Pence egyik kampánygyűlésére, hogy átnyújtsa az „ajándékot” az alelnöknek, míg a biztonságiak, sajnos még az átadás-átvétel előtt, kivezetik. De hogy juthatott be egy futóbolond az ország második emberének gyűlésére? Hogy folytatódott ez után az eset? Mindez már nem derül ki a filmből. Vagy ott a már említett csúcsjelenet, amikor Tutar szélsőjobbos riporternek kiadva magát interjút készít Rudy Giulianival, Trump ügyvédjével, New York expolgármesterével, miközben Borat női szexruhában és neccalsónadrágban a kamerák környékén ügyködik. És ez hogy jött össze? Hogy kerültek a szereplők ebbe a helyzetbe? Senkinek nem tűnt fel? A körülmények talán árulkodóbbak lennének a megvalósult jeleneteknél, de azokról nincs szó.

Pedig egy későbbi interjúból kiderült, milyen abszurd helyzeteket szült a forgatás. Például hogy Baron Cohen lebukott, amikor „Country Steve”-nek öltözve a vígan vele együtt éneklő szélsőjobbos közönség előtt előad egy nótát arról, hogy a kamu vírusban hívő újságírókat „szaúdi módra” fel kéne darabolni. De még véletlenül sem arról van szó, hogy a náciknak túl durva lett volna a dal, és ez gyanús lett volna nekik, a legkevésbé sem. Hanem arról, hogy mivel a közönség tagjai korábban megzavartak egy Black Lives Matter-tüntetést, bosszúból a BLM-aktivisták meg akarták zavarni az ő tüntetésüket, de valamelyikük felismerte Baron Cohent, aki végül az ő röhögésük miatt bukott le, és emiatt kergették meg az amúgy golyóálló mellényt viselő színészt a fegyveres jobbosok. Ennél 2020-asabb sztorit kitalálni se lehetne – mégse került be a filmbe, csak utólag vetítették le a jelenetet egy interjú részeként (a lenti videóban 6:55 után). Talán mert Baron Cohen túlságosan is ragaszkodott ahhoz, hogy A-ból B-be eljutó sztorival rendelkező filmet forgasson, még akkor is, ha az sokkal kevésbé ütős, mint az egy fokkal dokumentumfilmesebb megoldás, amelyben elférnek a körülmények is.

De a legnagyobb baj mégiscsak az a filmmel, hogy nem tud elég botrányos lenni.

A Pence-gyűlésben tényleg nincs több a már leírt egy-két percnél, így a nagy durranás a Giuliani-interjú lett volna, amelyről már a film megjelenése előtt elterjedt az az olvasat, hogy

Trump ügyvédje a hálószobába viszi a magát tizenöt évesnek kiadó riporterlányt, és ott a gatyájában turkál, a pedofil állatja.

Csakhogy ennek a mondatnak gyakorlatilag egy szava sem igaz. A jelenetben valójában az történik, hogy Giuliani a hálószobába hívja a magát riporternek kiadó nőt, a valójában a 25 éves bolgár színésznőt, Maria Bakalovát, aki amúgy semmilyen módon nem utal arra, hogy ne lenne nagykorú, és nem is tűnik gyereknek, a hálóban pedig, miután lecsatolják róla a mikrofont, Giuliani visszatűri az ingét a nadrágjába. Tény, hogy Giuliani sem erkölcsösen, sem etikusan, sem tisztességesen nem viselkedik, amikor előbb kifejti, hogy a koronavírust a kínaiak fejlesztették ki laborokban, hogy elterjesszék a világon, majd pedig az első adandó alkalommal szobára menne a csinos, fiatal riporterrel, de azért ennél a három tulajdonságnál ma már súlyosabbat kellene mutatni a Trump környezetében megfordult bármelyik erős emberről, hogy akár csak a szemöldökünket is felvonjuk.

IMDb

Jó, persze nyilván az egész film iszonyúan vicces, mármint a szónak a tragikus és beteges értelmében, csak épp a legjobb poénok tényleg egy erősebben sikerült átverőshow közönségkacagtató jelenetei – de ezek az ég adta világon semmibe nem avatkoznak bele, legfeljebb a rekeszizmunk állapotába: ezen a téren pont jók egy izomlázra. De a film legsúlyosabb állításai aligha elegendőek ahhoz, hogy bárhogyan is befolyásolják az amerikai elnökválasztást, akármennyire is ez Sacha Baron Cohen nem titkolt szándéka: aki nem tudta, hogy a vécére is gépfegyverrel a vállukon kijáró szélsőjobbosok örömmel énekelnének pár sör után az ellenségeik feldarabolásáról, meg hogy vannak összeesküvés-hívő amerikaiak, akik csont nélkül beveszik a legsötétebb elmebajt, az tényleg egy csirkeólban élt rácsok mögött 2006 óta, mint Borat lánya a filmben. Lehet mondani, hogy

nem lennék most Trump helyében,

sok értelemben igaz is lenne. De hogy nem a Borat 2. miatt, az biztos.