Az évnek ez az időszaka sokak számára eleve a számvetésé és a tervezésé, Matthew McConaughey unortodox memoárja pedig úgy illik a január eleji hangulathoz, mint az álmok egy üres jegyzetfüzethez: beleélhetjük magunkat úgy is, hogy tudjuk, csak álmok. A színész öt évtized egymásra rakódott tapasztalataival – amit ilyenkor már illik bölcsességnek nevezni – nézett vissza a saját életére, és írt belőle egy olykor coelhói magasságokat és mélységeket ostromló, máskor vicces és szórakoztató, néhol pedig még akár hasznosítható ötletekkel és tanácsokkal teli, forgatókönyvnek is beillő memoárt. (Talán nem véletlenül tűnik formabontó életrajz mellett forgatókönyvnek is McConaughey Zöldlámpája: ha a filmeseknek van egy kis eszük, a saját főszereplésével játszatják el vele az életét. Instant kasszasiker lenne.)

Egy színésztől alapjáraton azért általában azt várjuk, hogy mások szövegét adja vissza, de McConaughey a saját szöveg gyártásában is egész jó. Állítása szerint az elején még próbálkozott szellemíróval, de végül mégis inkább maga vette kezébe a dolgokat, és kifejezetten olvasmányos tartalmat sikerült előállítania – még úgy is, hogy a szövegek közé ékelt vers(kezdemény)ek azért egyelőre csak ifjúkori zsengék szintjét ütik meg.

A Zöldlámpa szövege memoárhoz illően a mi volt?, mi lehetett volna?, mi lett? és mi lehet még? kérdések örvényében hömpölyög, és irigylésre méltó memóriával idézi fel az olykor – minek is nevezzük? – hollywoodi fordulatokban bővelkedő életet. Ha egy időre elmenekülnénk egy másik életbe, egy olyan életbe, amely színesebb és szagosabb a valóságnál, Matthew McConaughey széles mosollyal és egy kacsintással felkínálja a lehetőséget.

Az Oscar-díjas színész már akkor értelemmel töltötte meg a karantént, amikor a világnak még fogalma sem volt róla, hogy erre egyszer szüksége lesz. McConaughey memoárja ugyanis egyfajta önkéntes karanténban született, fogta magát, és majdnem két hónapra elvonult a texasi sivatagba 36 évnyi naplóval és feljegyzéssel, fotókkal és az általa olyan nagyra tartott lökhárító-matricákkal, amelyek sokszor tűpontos betekintést engednek az emberek lelkébe. Ezekből a darabokból megpróbálta összerakni az életét, és közben a maga módján következtetéseket levonni.

View this post on Instagram

A post shared by Matthew McConaughey (@officiallymcconaughey)

A könyv címe – Zöldlámpa – az élet legtöbb helyzetére alkalmazható motívumként fut végig a fejezeteken. McConaughey világnézete szerint az élet olyan, mint a forgalom, tanácsos elkerülni a baleseteket, érezni a többi közlekedő ritmusát, és természetesen figyelni a jelzőlámpát: ha zöldre vált, ne felejtsünk el haladni. A jelzőlámpa persze néha sárga vagy piros, de előbb-utóbb úgyis zöldre vált, biztat visszatérően McConaughey. A hasonlat célba juttatásához kénytelen olyan mondatokat leírni, mint hogy

Az élet autópályáján úgy lehet a legjobban közlekedni, ha a megfelelő pillanatban relatívan viszonyulunk az elkerülhetetlenhez.

De ezek a jól hangzó, mégis nehezen megfogható, mindenre és semmire sem ráhúzható mondatok ne térítsenek el senkit a Zöldlámpától, McConaughey ugyanis sztorizásban azért sokkal jobb, mint motivációs ezotériában, és az emberi viszonyok bonyolultságát is képes néhány jól összerakott anekdotán keresztül érzékeltetni.

Ott van például az egyszerre vicces és árulkodó sztori a trófeáról, amelyet a kisfiúknak meghirdetett szépségversenyen nyert nyolcévesen, 1977-ben. Igen, az, hogy Matthew McConaughey a külsejével tegyen nagy hatást a környezetére, elég korán kódolva volt. A Little Mr. Texas trófeájával pózoló kis Matthew-ról készül képet az anyja bekeretezte, és kitette a konyhában a falra, majd minden reggel rámutatott ezzel a felkiáltással: „Odanézzenek, a Kis Mr. Texas verseny győztese 1977-ben.” Már ezekből a jelenetekből is rengeteg mindent ki tudna ásni egy terapeuta, de aztán jön a csavar. McConaughey évtizedekkel később bukkant rá ismét a fotóra, közelebbről megnézve a trófeán jól látszott a felirat: második helyezett.

Mindannyian a saját mítoszaink foglyai vagyunk – mondhatnánk erre a Zöldlámpa stílusában.

A most 51 éves McConaughey nem feltétlenül azért szálazza szét a saját életét, hogy az eddigieknél is kúlabbnak lássa őt a világ – bár kétségtelen, hogy a könyv nemhogy visszavenne, de ráerősít a menőségre –, hanem sokkal inkább azért, mert meggyőződése, hogy a személyes történeteiben fellelhető valami egyetemes igazság, amit tovább érdemes és kell is adni. Innen a sokszor motivációs trénereket is megszégyenítő hangnem. (Aminek a jeleit már a 2014-es Oscar-díjas köszönőbeszédében is fel lehetett fedezni, ahol például a jövőbeni önmagát nevezte a saját hősének.)

De néhány ponton nevezhetjük akár álmoskönyvnek is a Zöldlámpát, azzal a kitétellel, hogy Matthew McConaughey nem az az ember, aki csak úgy álmodik bele a a világba, következmények nélkül. Ő valóra váltja, bármi is az álom – és itt egy végtelenül szabad, mégis a saját elképzelései által rabul ejtett ember képe rajzolódik ki előttünk. A könyvben kétszer is fontos, már-már sorsdöntő szerepet kap egy nedves álom – igen, arról az ébredésről értekezik, amellyel egy erősen szexuális jellegű álom után szembesülhetnek a férfiak. Persze nem McConaugheyről lenne szó, ha nála nem egészen más jellegű jelenetek váltották volna ki ezt az ébredést:

Láttam magam, hogy háton sodródom az Amazonas folyón, anakondák és óriáskígyók tekeredtek rám, körülöttem krokodilok, piráják és édesvízi cápák hemzsegtek. Balra a dombgerincen afrikai bennszülöttek álltak szorosan egymás mellett, ameddig csak elláttam.

Mit csinálna egy hétköznapi ember egy ilyen álom után? Talán csettintene egyet, hogy jó kis kaland volt, de még jobb felébredni belőle. Mit csinált Matthew McConaughey? Követte az álmot, és elutazott először az Amazonashoz, majd Afrikába, ahol hihetetlen kalandokban volt része. (De csak, miután rájött, hogy az Amazonas nem Afrikában van, hanem Dél-Amerikában.) És lebegett háton meztelenül az Amazonason, és „földön kívüli forrásból szerzett kozmológiai tudást” szerzett Maliban, egy dogon faluban. Ezek azok a történetek, amelyeknél elbizonytalanodunk, hogy valóban megtörténtek-e, de McConaughey egész lényével és egész könyvével azt sugározza: az élet egy kaland, bébi, szerelembe kell esni vele.

A Zöldlámpa azonban nemcsak a spirituális, hanem a szakmai útkeresését rögzíti, és McConaughey ezeket a sztorikat is magára szabja: minden jó, mindennek oka van, minden út vezet valahová, csak rá kell lépni. Úgyis mint: zöldlámpa.

Matthew McConaughey is egyike annak a rengeteg színésznek, aki nem is akart színész lenni (ügyvédi pályára készült), aztán 2014-ben mégis ott szorongathatta a kezében az Oscar-szobrot. És mintha az életet is egy nagy filmszerepnek tekintené. A könyv egy adott pontján legalábbis az derül ki, hogy az addig erősen klisés, vicces-romantikus filmszerepeitől is kész volt megválni, csak hogy a filmjei felnőjenek a saját életéhez.

Az életem teljes volt. Vad. Veszélyes. Lényeges. Fontos. Eseménydús. Harsányabban nevettem, hangosabb sírtam, hevesebben szerettem, mélyebben gyűlöltem és többet éreztem magánemberként az életemben, mint a karakterként, akit a filmekben játszottam.

Az természetesen erősen fejlett világi, sőt hollywoodi problémának tűnik, hogy nem jönnek a szerepek, amelyek versenyezni tudnának az életünkkel, mindenesetre nem kevés irigylésre méltó van abban a magabiztosságban, amellyel Matthew McConaughey a saját életét mérlegre teszi, és amellyel kierőszakolja a sorstól, pontosabban a producerektől, hogy ők is megkockáztassák azt a kanyart, amelyet ő a karrierjében be akar venni.

Ahhoz ugyanis, hogy Matthew McConaughey ne játsszon több romantikus vígjátékban, leginkább az kellett, hogy Matthew McConaughey ne akarjon romantikus vígjátékban játszani. Ez konkrétan önkéntes száműzetést jelentett Hollywoodból, sokmillió dolláros szerepek kitartó visszautasítását. Majd miután csaknem két éven át távol tartotta magát a filmipartól és a „félmeztelen tengerparti pasi” szerepektől, elkezdték komolyan venni. Amire ő azt mondja:

Leszarom a pénzt. Az élmény érdekel.

Matthew McConaughey sokszor nagyotmondásnak tűnő őszinteségében van valami zavarbaejtő. A kitárulkozásában felfedezhető egyfajta narcisztikus szégyentelenség, ugyanakkor érezhető ennek a mozivászontól a könyvborítón át a közösségi oldalakig megannyi platformot betöltő jelenlétnek a jószándéka, a kapcsolódási kísérlet az élethez és az emberekhez.

McConaughey történetei a belőle áradó lazaság képét is árnyalják némileg. A Zöldlámpa elolvasása után sem fogjuk kevésbé úgy gondolni, hogy ez az ember tényleg az élet császára, de legalább már tudni fogjuk, hogy az ide vezető úton volt nem kevés bukkanó, ha úgy tetszik, piros lámpa. McConaughey úgynevezett sztársága ugyanis nem kevés erőfeszítésbe került. A zöldlámpáknál viszont nagyon is tudja, hogy ölelje magához az életet.