Függőnek lenni Magyarországon még mindig tabu, Szabó Győző pedig mérhetetlenül bátor dolgot tett, amikor 2012-ben úgy döntött, hogy kiadja majdnem tíz évig tartó drogkarrierjének, majd leállásának történetét. Ismert sztori, hogy a fordulóponthoz maga Herendi Gábor filmrendező (sőt, a Katona József Színház akkori igazgatója, Zsámbéki Gábor) is nagyban hozzájárult, hiszen megtalálta magának Szabót a Valami Amerika egyik főszerepére,

ám csak később csapta arcon a valóság, és jött rá, hogy leendő színésze nagyon komoly heroinfüggőséggel küzd.

Felhívta hát Szabó kezelőorvosát, az akkor már ismert, de híresnek még nem mondható Csernus Imrét, hogy lát-e esélyt arra, hogy nagyjából másfél hónap alatt, a forgatás kezdetéig leszedjék Szabó Győzőt a kábítószerről. Látott, leszedték – a folytatásra pedig már mindenki emlékszik: a Valami Amerika óriási siker lett, Szabó Győző és Csernus Imre azóta is barátok.

Adta tehát magát, hogy ha valaha is film készül a Toxikomából, azt Herendi Gábor rendezi majd meg, ahogy adhatta volna magát az is, hogy Szabó eljátssza magát a vásznon, de szerencsére ezt az ötletet – ha fel is merült – elvetették, a színész "csak" executive producerként segítette a forgatást. Felkérték a helyére Molnár Áront, Csernus szerepére Bányai Kelemen Barnát, a stáb pedig alámerült velük az ezredforduló környéki zajos, sötét budapesti éjszakákban.

Vertigo Média / Toxikoma / Gordon Eszter

A regényben felvillanó rácsúszás, izzasztó tripek, majd a függőséggel való küzdelem emlékképei helyett a rendező már csak a mélyrepülésre koncentrál, így Szabó Győző és Csernus Imre rehabos párharcát állította a középpontba: ott vesszük fel a fonalat, amikor Szabó frontemberként épp egy színpadon üvöltözve nyal fel egy bélyeget, majd szalad el egy retkes klotyóra, hogy gyakorlott mozdulatokkal toljon be a vénájába egy szép adag heroint. A napjait a drogtanyák, egy tévéstúdió és a színház között cikázva tölti, utóbbi helyen keserű dühvel veszik tudomásul, hogy néha azt sem tudja, milyen darabban játszik.

A Toxikomában semmi nincs a Valami Amerika könnyedségéből vagy a Kincsem eleganciájából. Hálistennek. Nincs itt semmi szépség, nemesség vagy boldogság, a halálba vezető út vérző karú mámora bűzlik a vászonról. Herendi, Szatmári Péter operatőr és Pater Sparrow látványtervező világa ugyan önkéntelenül is eszünkbe juttatja a Trainspottingot vagy a Rekviem egy álomért című filmet, de működik: a feszes ritmusokra vágott lövések, a tripekben szálldogáló, helyüket kereső csempék és utcai graffitik, és a veszélyes szörnyként feltekeredő Lágymányosi híd egy pillanat alatt rántja magával a nézőt az ész nélküli rohanásba.

Ez a rohanás (vagy a kiugrási kísérlet) pedig sokszor járhat vállalhatatlan állapotokkal, hogy a mindent elborító hányást, a vért, a szart már ne is említsük: a könyv attól működött, hogy Szabó ezeket nem hallgatta el, és Herendi sem kívánta szépíteni a nyilvánvalót.

Vertigo Média / Toxikoma / Gordon Eszter

A Csernushoz forduló, toronymagas egóval rendelkező, rendkívül pökhendi színész első körben közli, hogy köszi, ő majd kezeli, amit kell, csak a gyógyszert kérné a leszokáshoz. Meg is kapja a naltrexont, ami blokkolja az ópiátreceptorokat, de Csernus felhívja a figyelmét: csak akkor igya ki az üvegcsét, ha egy ideje már nem cuccozott, különben baj lesz. Szabó tökéletesen flegma arccal gyűri be a fiola tartalmát, hogy az egykori Lipótból kifelé menet egy bokorban hányja és fossa össze magát egyszerre. Csernus meg teljes nyugalommal nézi: egyrészt nem először lát ilyet, másrészt meg tudja, hogy a felépüléshez alázatra és felelősségvállalásra van szükség, amitől a főhős egyelőre nagyon messze van.

Itt kezdődik kettejük harca, és sajnos innentől lassul le rettenetesen a Toxikoma, mert meglepő módon az ő folyamatos összecsapásuk a legérdektelenebb szál a sztoriban. Félreértés ne essék, Csernus iszonyúan izgalmas figura, az ő vívódása, hárítása és konfrontatív módszere egy idő után sokkal, de sokkal érdekesebb lesz, mint Szabó életútja, olyannyira, hogy megérdemelne egy külön filmet is: az alkotók nem emelik őt piedesztálra, sőt egy csomó kérdőjelet rajzolnak köré, mégis ő lesz a film legmélyebb és legszerethetőbb karaktere. Bárány Márton és Gergely Dorka forgatókönyvírók viszont mintha kicsit sokat akartak volna markolni, és ezért keveset fogtak: Szabóból és Csernusból is mutattak valamennyit, de egyikből sem eleget ahhoz, hogy a Toxikoma oda üssön, ahol a legjobban fájhatott volna.

Ennek a történetnek az apropóján ugyanis rengeteget lehetett volna mesélni valódi szembenézésről, számvetésről, cserbenhagyásról (Szabó volt felesége és lánya itt inkább papírvékonyságú figurák, mint függő apával küzdő családtagok), arról, hogy min kattan át valakinek az agya arra, hogy most tényleg fel akarjon épülni, hogy milyen identitást alakít ki azután, hogy befejezte a szerhasználatot, és adott esetben (a legtöbb esetben) hogyan, milyen körülmények között esik vissza, majd kezdi újra az elejéről a folyamatot.

Vertigo Média / Toxikoma / Gordon Eszter

Ezekről a kérdésekről egyáltalán nem, vagy nem beszél eleget a Toxikoma. Mivel a könyvnek csak az egyik szeletét dolgozták fel, Szabó szinte az utolsó percig a hárító, önfelmentő státuszban ragad, Herendi pedig nem pszichologizál, nem csupaszít le teljesen senkit, helyette beletuszkol a két narcisztikus karakter amúgy sem egyszerű viszonyába még egy fiktív szerelmi szálat is, több ütős szex- és néhány akciójelenetet.

Persze, közönségfilm lévén szükség van ezekre, de amíg Szabó könyve abba is enged belesni minket, hogy mi történik a főszereplő fejében, honnan indul, hová tart, és mit csinál, amikor éppen felépülőben van, de a kapucnijában talál egy fél pakett heroint, addig a filmből a valódi munka ábrázolása, a rehab igazi tétje már fájóan hiányzik. Nem a színészeken múlt: Molnár Áron külsőre és gesztusaiban sem hasonlít Szabó Győzőre, de a féktelenségét és a nyughatatlanságát megragadva tökéletesen teremti meg a figurát. Bányai Kelemen Barnát viszont a jóisten is arra teremtette, hogy egyszer Csernus Imrét játssza, minden pillantása, mozdulata és szava a pszichiáteré, de mindig patikamérlegen mérve, egyetlen percre sem fordítva át paródiába az alakítást.

A fiktív szerelmi szál hozzá visz közelebb minket, és kissé erőltetett ugyan, de Török-Illyés Orsolya olyan megrázóan hozza a felépülő függőből lett főnővért, Sodró Eliza pedig a terápia egyik résztvevőjét, hogy már csak az ő alakításuk miatt is érdemes beülni a Toxikomára. Meg persze azért, mert a kihagyott lehetőségei ellenére is nagyon jó és fontos élmény Herendi új alkotása, az eddigi filmjei közül valószínűleg a legkiemelkedőbb, az pedig – bár nem dolga, hogy így legyen, – már csak a hab lenne a tortán, ha a premierje apropóján sok-sok beszélgetés indulna a témáról, vagy egyetlen függő fejébe is beférkőzne a gondolat, hogy bármilyen mélyen van is az ember, mindig van út visszafelé.

A Toxikoma már a mozikban.