Akár hiszik, akár nem, van az a pont, ahol Orbán Viktor és Francis Ford Coppola összeér – és ehhez még csak nem is kell párhuzamosokat követnünk a végtelenbe. Ha mondjuk leülnének egy asztalhoz beszélgetni, azon talán nem vesznének össze, hogy az Egyesült Államok nyilvánvaló és egyértelmű válságtüneteket mutat, vagy ha úgy tetszik, az Amerikai Birodalom válságos helyzetbe, krízisbe került. A továbbiakban és a továbbiakról már jó eséllyel lenne köztük nézeteltérés. Mindenesetre egy biztos: Orbán világrendszerváltásról beszél, Francis Ford Coppola pedig rendezett egy filmet Megalopolisz címmel.

A film trailere:

A film valójában egy réges-régi Coppola-projekt. A rendező már 1977-ben a fejébe vette, hogy készít egy nagy mozgóképes eposzt, melyben a római birodalom bukását és az Egyesült Államok jövőjét állítja párhuzamba oly módon, hogy a történetet a birodalom – a modern világ – központjába, New Yorkba helyezi. A nyolcvanas években kezdte el fejleszteni az ötletet, 1989-re összeállt egy filmterv, Rómában akartak forgatni, aztán az egészet elhalasztották többek közt azért, mert a rendező más filmes terveivel akarta rendbe rakni a korábbi félrecsúszott művei nyomán keletkezett adósságait.

AFP / American Zoetrope – Caesar Film / Collection ChristopheL

A terv 2001-ben megint előkerült, aztán szeptember 11. után ismét elnapolták. És az sem nagyon látszott, hogy bárki is akart volna komoly pénzt rakni ebbe az ötletbe. Coppola végül úgy döntött, maga finanszírozza a Megalopoliszt – részben egy kaliforniai szőlőbirtok tulajdonrészének eladásából csinált pénzt –, és 2019-ben megint nekifutott. Itt aztán a járvány és a lezárások miatt tolódott el a munka, amely végül 2022-ben vette a kezdetét. Az elkészült alkotást aztán az idei Velencei Filmfesztiválon mutatták be.

Coppola a kezdetektől azt tervezte, hogy az időszámításunk előtt 64-ben lezajlott Catilina-féle összeesküvést – széles tablókép: rajta Crassus, Cassius, Cesar, Cato és sokan mások – állítja párhuzamba az Egyesült Államok forrongó politikai belvilágával, minden bizonnyal főként a hetvenes évekbeli Nixon-korszak és a Watergate-botrány hatására. Végül aztán abból sem lett nagyobb baj, hogy majdnem fél évszázadot csúszott a film elkészítése, sőt kifejezetten a kezére játszott, hiszen a jelenkori és a közelmúltbéli Amerika csak úgy dobálja fel a magas labdákat egy efféle koncepciónak.

AFP / American Zoetrope – Caesar Film / Collection ChristopheL

Kalandos és bonyolult evolúciója van tehát ennek a nagyszabású, egyszerre utópikus és disztópikus filmnek, és a koncepciója is, mondjuk így, összetett. A végeredmény azonban nemcsak bonyolult, hanem kifejezetten zagyva. Sőt összességében leginkább zavarba ejtő. Főleg azzal együtt, vagyis éppen amiatt húzzuk fel a szemöldökünket, hogy annak az embernek a filmjéről beszélünk, aki olyan filmeket rendezett, mint a Keresztapa-trilógia vagy az Apokalipszis most.

Megalopoliszban, az Új Rómában, a metaforikus New Yorkban és Egyesült Államokban egy fiatal tudós, Cesar Catilina (akit Adam Driver alakít) a fényes jövőn ügyködik: hipermodern épületeket emelne a régiek helyére, eközben egy titokzatos és csodálatos tulajdonságokkal rendelkező új anyagon, a megalonon dolgozik. Életvitele extravagáns és nagyvilági, szinte lebeg a város fölött, a tudomány és a jövő embereként azonban öncélú, megalomániás és önző – nem nehéz belelátni Elon Musk vagy a többi Szilícium-völgybéli nagymenő figuráját –, ráadásul a lelkét súlyos árny üli meg, egy balesetben elvesztette a feleségét.

Adam Driver

AFP / American Zoetrope – Caesar Film / Collection ChristopheL

Törekvéseiben összeütközésbe kerül a város egymással is harcban álló nagyságaival. Cicero polgármesterrel (Giancarlo Esposito), aki felkérdezi, miért nem a köz javára fordítja a tudományt, miért nem az emberek jólétén dolgozik. A városvezető minden bizonnyal az amerikai demokrata párt tagja lenne, de a filmben nincsen demokrata párt. De Catilina összerúgja a port nagybátyjával, a mágnás és bankár Hamilton Crassusszal (Jon Voight), a Crassus Bank fejével is, akiről csak a hülyének nem Donald Trump jut az eszébe. Ott van továbbá Clodio Pulcher (Shia LeBeouf), Catilina bomlott elméjű, nérói kvalitásokat csillogtató kuzinja, Wow Platinum (Aubrey Plaza) a gátlástalan televíziós személyiség – igen, Coppola a médiát is a kamerája hegyére tűzi –, valamint Julia Cicero (Nathalie Emmanuel), Catilina szerelme. Nem véletlenül Julia ő: a Megalopolisz sokadik értelmezési síkja egy Shakespeare-dráma, Rómeó és Júlia szerelme, a Capuletek és a Montague-k viszálya.

A parádés szereposztást jellemzi, hogy kisebb szerepekben olyan mozihősöket láthatunk a vásznon, mint Dustin Hoffman (ő Nush Barmant, a polgármester problémamegoldó emberét játssza), vagy Laurence Fishburne (Fundi Romane, a történet narrátora vagy mesélője szerepében, és megállapíthatjuk, hogy ő akkor is Morpheus, amikor nem Morpheus).

Ármány és szerelem, szex (és némi parodisztikus szoftpornó), árulás és erőszak keveredik a történetben, miközben a nép dróthálók mögé szorítva áll a házak tövében, vagy az utcán tombol – itt sem tudunk nem gondolni az amerikai történelem elmúlt pár évére, és néhány emblematikus eseményre –, néha azonban a gazdagok kegye szerint kenyérben és cirkuszi játékokban is részesül a sokaság. Utóbbi helyszíne egy retrofuturista amfiteátrum, mi több, maga a híres Colosseum, ahol klasszikus római kocsiverseny szórakoztatja az embereket.

AFP / American Zoetrope – Caesar Film / Collection ChristopheL

Ami a film látványvilágát és vizuális hangulatait illeti, ott legalább akkora a kavalkád. Egyfelől CGI és sci-fi, de abból sajnos a meglepően béna, kifejezetten olcsónak tetsző (pedig bizonyosan nem olcsó) megoldások, másfelől a különös módon megidézett múlt, a régi Róma, harmadrészt valamiféle noir, sötét, disztópikus jelen. Eszünkbe jut – leginkább – a Fritz Lang féle Metropolis, de a Megalopolisz megidézi az Alphaville-t és más klasszikus, jövőbe utazó filmeket is.

A Megalopolisz hosszú film, több mint kétórás, egész pontosan százharmincnyolc perces – rettentően sokat akar markolni, azonban egyszerre nehezen követhető, mindeközben fájdalmasan lassan telik vele az idő. Már maga a felvetés – mely szerint a dekadens, tomboló, bacchanáliákkal és politikai ármánnyal a végzete felé rohanó Róma és az Egyesült Államok párhuzama – is végtelenül közhelyes. No, shit, Francis, mondhatnánk a rendezőnek. De ez a kisebb baj. Ebből még el lehetne indulni, és el is lehetne jutni valahová.

A nagyobb baj a hektikus és szószátyár történetmesélés, valamint a gyenge forgatókönyv. Talán két momentum bizonyul emlékezetesnek. Az egyik egyszerre bravúros filmtechnikai megoldás és izgalmas jelenet: Catilina és Cicero polgármester shakespeare-i drámákat idéző szópárbaja, ami ráadásul egy színház kulisszáit idézi meg a vásznon, a másik pedig a film valódi fordulópontja, melynek bővebb ismertetéstől most eltekintenék, legyen elég az hozzá, hogy ezen a ponton a film egy pillanatra felnő a coppolai nívóhoz.

Courtesy of Lionsgate

A legeslegnagyobb baj azonban máshol van. A Megalopolisz az eddig ismertetetteken túl szájbarágós tanmese, amely majdnem olyan lassan és tagoltan mondja el a nagy megfejtést, amit meg kell értenünk, mint egy valaha volt szocreál mozi. Ez esetben természetesen egészen más eszközökkel. De akkor minek is nevezzem? Utópisztikus realizmusnak? Legyen ez, mármint az elnevezés a kedves olvasó házi feladata. Mindenesetre megtudhatjuk, ha a jó politika békét köt a jó útra tért tudománnyal, akkor minden gyönyörű lesz és csodálatos. Szép új világ. Én mindenesetre kérem vissza a világot és az életet a maga bonyolultságában ábrázolni képes Francis Ford Coppolát.

(Utóirat. A helyzeten még az sem javít, hogy a film vége főcím-dala az idén egyébként új lemezzel visszatérő, nagyszerű The Lonely Planet című 1993-as száma. Ezzel van a legkevesebb baj, csorogjon csak a jogdíj Matt Johnson dalszerző-énekesnek.)