Kelet a nyugat mélyén - jellemzi a Ruhr-vidéki helyzetet a kölni Gazdaságkutató Intézet arra utalva, hogy a Ruhr-vidék lett Nyugat-Németország problémás régiója. Egy 2011-es jelentés szerint az egykori NDK-hoz tartozó, jobb sorsra érdemes települések után a Ruhr-vidéken fenyegeti leginkább az embereket az elszegényedés -  míg ez a tendencia keleten, ha nem is tűnik el, de legalább stagnál, bizonyos Ruhr-vidéki városokban egyre erősödik.

2005-ben a dortmundi lakosság 18,6 százalékát fenyegette elszegényedés, mára ez 23 százalékra nőtt. Nem sokkal jobb a helyzet Duisburgban sem. Nem csoda tehát, hogy a német közérzetet mérő felmérésben a Ruhr-vidékiek a legkevésbé boldogak az országban. De hogyan lett a német ipar bölcsőjéből a német problémák gyűjtőhelye?

Már az acélban sem lehet bízni

A Ruhr-vidékre utazva azt várná a látogató, hogy még mindig jómódú ipari városokat talál, talán kissé kevésbé füstölgő gyárkéményekkel, a város szívében néhány üdítően zöld, telepített parkkal. Takaros kerteket, jólétről tanúskodó házakat még mindig látni. De a kék overallos gyári munkások tömegei eltűntek, az egykori kohókból sem füst áramlik, hanem jó esetben a turistaforgalom.

A „Ruhrpott” néhány évtizede Németország pezsgő ipari vidéke volt, de a hatvanas évek óta kezdődött strukturális átalakulás egyre tovább tart, és csak nem akar befejeződni. Észak-Rajna Vesztfália tartományban idén májusban 8 százalékos volt a munkanélküliség (összehasonlításképpen a jelenlegi országos arány 6,7 százalék), de az egyes ipari központok számadatai ennél sokkal aggasztóbbak: Duisburgban 13,5, Gelsenkirchenben 12,9, Dortmundban 12,7 százalékos a munkanélküliség.  A régi iparágak, amire ez a régió épített, lassan megszűnnek, kérdéses viszont, hogy mi tudná gazdaságilag is átvenni a helyét az acélgyártásnak és a szénkitermelésnek.

Ipar a bozótban: kilátás az esseni Zeche Zollverein tetejéről

hvg.hu

 A ma ThyssenKrupp néven ismert konszern 220 éve nyújt megélhetést az ittélőknek - ma már azonban csak 48 000 embert foglalkoztat a Ruhr-vidéken és örül, ha a negyedéves jelentéseiben pozitív üzleti eredményről adhat számot.

A valamikor acélgyártásra szakosodott vállalat hanyatlása a hatvanas években kezdődött, amikor sorra zárták be a bányaüzemeket (drasztikusan esett a kőszén ára a nemzetközi piacon, a német kitermelés költségeit viszont nem lehetett egy bizonyos határon túl csökkenteni). Az utolsó németországi acélgyártó üzemét 2002-ben szüntette meg. A ThyssenKrupp az alacsony termelési költségek reményében vásárolt Rio de Janeiró-i és alabamai acélüzemét is el akarja adni legkésőbb 2013-ig.

Ma a vállalat bevételeinek csak ötöde származik acélgyártásból. A döntő hányad építőipari anyagok, ipari és magáncélra gyártott felvonórendszerek, valamint szélerőművekhez szükséges alkatrészek és berendezések előállításából és értékesítéséből folyik be. A vállalat közmegítélése sem túl kedvező: nem véletlen, hogy a ThyssenKrupp egyre több olyan projektet és rendezvényt szponzorál, mely a konszernt vonzó, innovatív és emberközeli vállalatként állítja be.

A probléma az, hogy a strukturális átalakulás kedvezményezettjei, a kis- és középvállalatok távolról sem vesznek fel annyi munkaerőt, mint egykoron a termelő ipar. 1980 és 2002 között csupán a bányászatban egymillió főt bocsátottak el, és ebből csak 300 ezren találtak újra munkahelyet a szolgáltatóipar területén. (A jelenség kicsit hasonlít a magyar ipar átalakulására a rendszerváltás után – csak nálunk eközben egymillió munkahely veszett el.)

Kreatív, de nem fenntartható 

Elég ellátogatni a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa (EKF)-projekt helyszíneire, hogy a léptékváltást érzékelni tudjuk. (Essen Péccsel és Isztanbullal közösen 2010-ben lehetett Európa Kulturális Fővárosa: a város a döntéshozókat is megosztva a címet kiterjesztette a teljes régióra (Ruhr2010), ezzel is megpróbálva jobb arculatot teremteni a Ruhr-vidéknek.) Az egykori bánya- és acélgyárak épületeiben ma múzeum, kulturális központ és irodaépület működik. Az eredmény építészetileg csodálatra méltó, de már a kialakításuk is rengeteg pénzt emésztett fel. Azt pedig a legtartalmasabb múzeum vagy legizgalmasabb színházi épület sem tudja elleplezni, hogy ezek az épületek egykor munkások ezreinek a közreműködésével nap mint nap profitot termeltek, a helyükön vaskos állami támogatásból felépült intézmények pedig soha nem fognak közpénzek nélkül fennmaradni, nemhogy saját bevételt termelni.

A döntéshozók mégis abban reménykednek, a szürke ipari városok kulturális megújulása idevonzza a kreatív ipart: a meglévő, kutatóközpontokként is működő egyetemek design szakokat indítanak, a kiüresedett gyárépületek megnyílnak a film, média- és reklámipar előtt. Kevesen látják be, hogy a kreatív ipar már megtalálta helyét Berlinben, Kölnben, Hamburgban és Düsseldorfban. Gelsenkirchen polgármestere, a szociáldemokrata Frank Baranowski a kevesek egyik, aki szerint, „a kreatív ipart nem lehet belekényszeríteni a régióba”. Ez egy speciális iparág, ami oda költözik, ahol jól érzi magát.

A gelsenkircheni Zeche Nordstern: a kőbánya 1982-ben zárt be, ilyen gyárirodák nyíltak

hvg.hu

Baranowski inkább abban hisz, hogy az agglomeráció városainak az utolsó bányaüzemek bezárásával egyenként lenne érdemes szakosodniuk bizonyos iparágakra. (Egy uniós döntés alapján az utolsót 2018-ban állítják le). Dortmundba például több IT-cég költözött, mivel az itteni főiskoláknak a programozás az erőssége. Essenben, ahol a Ruhr-vidék közigazgatási szervei koncentrálódnak, a szolgálatótipart lenne érdemes felfuttatni, Gelsenkirchen pedig az idősek egészségügyi ellátásában látja az egyik lehetőséget (Sok idősotthon működik, a babyboomer-nemzedék már nyugdíjas korú.)

A probléma ebben az esetben is a projektötletek fenntarthatóságával van. Bottropban például 2,5 millió eurós állami támogatást kapott az az Innovation City, melynek célja, hogy a 116 ezres település egyik ipari negyedét a legújabb építőanyagokból és leginnovatívabb technológiákkal világviszonylatban is egyedülálló módon energiahatékony városrésszé építsék át. A bottropi lakosoknak azonban csak töredéke tudná akár banki hitelből is megfinanszírozni az 50-70 000 eurós átalakítást. Hasonló módon hiányzik az üzleti fenntarthatóság a RUHR.2010 EKF-projektből: míg 2010-ben 10,5 millió látogatója volt, ma már nem tolonganak a turisták az átalakított kohók előtt, a német művészeti szcéna nagy zarándokhelyeit is máshol kell keresni.

A bánya- és acélipar megszűnése mellett Ruhr-vidéknek azokkal a kihívásokkal is meg kell küzdenie, mely Németországnak, sőt nagyrészt egész Európának problémát okoz: a társadalom elöregedése és a jelenlegi gyenge konjunktúra. Kérdés, hogy az új iparágak, mint az energiatermelés, a kreatív és a szolgáltató szektor képesek lesznek-e a jövőben eltartani a településeket. Vagyis helyettesíthetik-e a trendérzékeny iparágak a nagy méretekben és tömegtermelésben gondolkodó termelő ágazatot.