Szabó M. István
Szabó M. István
Tetszett a cikk?

Noha tavaly egyetlen varázsütésre elmúlt az olcsó olasz importborok miatt évek óta tartó termelői és piacvédelmi frász, az eredetileg a napokban hatályukat vesztő regulák érvényességét mégis meghosszabbították. Okokat és összefüggéseket kerestünk.

Pofonegyszerűnek látszó rendeletmódosítást adott ki a földművelésügyi miniszter július végén az „olasz borimport” ügyében. Jól lehet, a jogszabály címe kacifántos (mivel az egyes földrajzi jelzés nélküli borászati termékek nyomon követhetőségének javításához kapcsolódó ellenőrzésről és fizetendő ellenőrzési díjról szóló piacszervezési intézkedésének kiterjesztéséről szól), valójában csak egy korábbi rendeletbe írt évszám felülírását takarja.

Az viszont, hogy a rendelet hatályának lejárta 2016-ról 2017-re módosult, nemcsak a legolcsóbb borok piacát figyelő hatósági mozgás fenntartását biztosítja, és nem csak egyfajta hatósági perselyként gyűjti a pénzt az ellenőrzésekre, hanem arra is utal, hogy az ügyben még tartó brüsszeli vizsgálódás ellenére Fazekas Sándor erősnek érzi a kormány pozícióit. Az egykarakteres módosítás mögötti nagy kép felvázolásához vissza kell lépnünk párat az időben.

Fazekas Sándor a Harsányi Sópincében 2015. október 3-án.
©

Nem jön ki a matek

Az „olasz importborcirkusz” 2011-től eszkalálódott Magyarországon. Ekkor nőtt meg ugrásszerűen az olcsó, élelmiszer-ipari szempontból vélhetőleg mindvégig kifogásolhatatlan, de szakmailag (és pláne a magyar borágazat érdekeinek szempontjából) mégiscsak kifogásolhatónak gondolt, olasz tucatbor nálunk fellelhető mennyisége. Az ugrás nagyságát szemlélteti, hogy míg a 2,5 millió hektoliteres éves magyar fogyasztói piacon 2010-ben az olasz import 150 ezer hektoliteres szint alatt maradt, 2011-ben súrolta a 600 ezer hektós szintet és a következő két évben sem esett le 400 ezer hektó alá.

Az, hogy mindebből csak 2013-ban lett botrány, valójában csak az időjáráson múlt.

A 2010-es hazai szüret mennyiségét tekintve katasztrofálisan gyengének volt minősíthető. Az ennek hatására 2011-ben kiürülő pincéket még a következő év, amúgy normális termésátlagot hozó szüretével sem tudták feltölteni. A földrajzi jelzés nélküli (továbbiakban: fn) import megugrása nem volt feltűnő, mivel a keresleti vákuumra adott piaci reakcióként jelentkezett. És a behozott készletek az áruházláncokban szinte folyamatosan el is fogytak.

Olcsó bornak híg-e a leve?

Amikor górcső alá vették az importborok költségszerkezetét, az gyorsan kiderült, hogy a 0,3 eurós árhoz a hivatalos olasz szőlőfelvásárlási árak és a borászati kölségek beszámításával nem lehet eljutni, de a laborokban nem tudtak kimutatni idegen anyagot, és legfeljebb az volt több mint gyanús, hogy volt olyan borászat, ahol alkoholfok szerint lehetett a megrendelést leadni, két irányba kezdtek burjánzásba az összeesküvés-elméletek. Az egyik szerint az alacsony ár úgy jön ki, hogy a költségek egy részét az olasz kormány (és/vagy tartományi vezetés) valamilyen, nem látható állami támogatás formájában kifizetheti az exportálóknak. A másik szerint az érintett cégek valahogy mégiscsak trükköznek a borukkal. Úgy tudjuk, előbbit az olaszok magas diplomáciai szinten is cáfolták – és talán ennek köszönhető, a magyar megszólalók olyan finom megfogalmazása, minthogy amilyet a tárca illetékes helyettes államtitkára is írt a kérdéseikre adott, semmitmondó válaszlevelében, mely szerint „egy európai uniós tagállam több borászata” volt érintett az ügyben.

A bordoppingolási elméletek közül leginkább az tartotta magát, hogy a bor előállítása során a legnagyobb exportőrnél használhatták a cégen belül működő gyümölcssűrítő egyik melléktermékét, az ún. sejtvizet. Mert ha azt higíthatták bele a borba – szól a kombináció –, az olcsóbbá is teszi a bort, és átmegy az összes vizsgálaton is, mivel szőlőből származik. Az az összeesküvés-elmélet is sokáig tartota magát, hogy valójában nem is olasz, hanem Genovában kirakodott spanyol borok kerülhetett hozzánk – némi olasz közvettéssel. Konkrét bizonyítékkal egyik esetben sem állt elő eddig senki.

Ahhoz, hogy az alsó osztályban 2013-ban kitörjön a pánik, csupán annyi kellett, hogy kiderüljön: az olcsó olasz bor árban veri a magyar szőlőfelvásárlási árakat is. A korábbi felvásárlók nem akarták megvenni a magyar szőlőt, mert az abból készített bort – annak relatíve magas ára miatt – nem tudták volna eladni. A helyzet komolyságát mutatja, hogy az olasz fn borok literenkénti 0,25-0,3 eurós beszerzési árával (ez 80-90 forint) szemben az észak-alföldi szőlőtermesztőknek kínált 80-100 Ft/kg felvásárlási ár állt, miközben az ökölszabály alól, mely szerint 1 liter szőlőborhoz 2 kg szőlő szükséges, az fn szegmensben sincs felmentés.

További feszültségnövelő tényező volt, hogy az importtöbblet abba a piaci kategóriába ömlött be (és szorította ki onnan a magyar alapanyagból készülő borokat), ahol mennyiségi növekedés nincs, a fogyasztók viszonyát az ármozgásokhoz pedig a rugalmatlanság jellemezi: ha egyszer olcsóbb lett, többet később se fizetnének érte.

A gyakorlatilag mindennapi fogyasztási cikként működők fn bor fogyasztóját nem érdekli, hogy a számára amúgy tűrhető áron vett, tűrhetőnek ítélt bor honnan származik, hogy a Duna–Tisza közén mindez akár tízezer szőlőtermelésből élő családot tehet tönkre. Indokolatlan volna azonban csak az olaszokra mutogatni, mivel a dömpingbort nem az olaszok tukmálták a magyar piacra, azt magyar cégek hozták be Magyarországra. Hazai üzleti szereplők voltak, akik nagy forgalmazóként, a meglévő hazai üzletlánci kapcsolataikat kihasználva gyorsan polcra tudták tolni az extraolcsó árut. Ők voltak, akik korábban ugyan szinte kizárólag magyar szőlőt vásároltak, de most azzal pattintották le a hazai termelőket, hogy áruházlánci beszállítóként neki már a „világpiacra kell dolgozniuk, ahol az ár a minden”, és a magyar szőlőtermelőknek, ha maradni akarnak, meg kell tanulniuk hatékonyabban és versenyképesebb áron termelni.

Első blikkre tűnhet úgy is, hogy a borkészítő cégek érvelésében lehet némi igazság, de a képhez az is hozzátartozik, hogy az észak-alföldi, zömében Bács-Kiskun megyei szőlőtermesztőkkel szemben csak néhány olasz borászat, illetve az ezekre szerveződő, zömmel ugyancsak Bács-Kiskun megyei borkészítő vállalkozás állította, hogy ennyire olcsón lehet „valódi bort” készíteni.

A kínálati piac állatorvosi lovának a Koccintós vörösbor számított.

Az 599 forintos áron polcokra kerülő, formailag hibátlan, 2 literes boron a laborok, de még a fogyasztóvédelem sem talált fogást. Azon meg kevesen akadtak fenn a termelőkön (és az általuk egyre inkább zargatott szakmai szervezeteken és politikusokon) kívül, hogy a palackon – amúgy: a jelölési szabályokat betartva – a származási helyet „Made in EU”-ként jelölték. [*Update: Eredetileg a szövegben egy másik bormárka megnevezése szerepelt - tévesen. A hibáért elnézést kérünk! - a szerk.]

Font Sándor, a régió fideszes országgyűlési képviselője - nem mellesleg az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottsága Szőlő-, Bor-, Pálinka albizottságának elnöke - a kérdés kezelésének kormányzati nyomatékán egyértelműsített néhány dolgot, de mielőtt megindult az ellentámadás, már állandó nyomás alá került az Földművelésügyi Minisztérium és a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa (HNT) is, hogy a helyzettel kezdjen valamit. A leginkább kézenfekvő büntetővám bevezetéséről szó sem lehetett (mert az az EU-n belüli termék szabad áramlásának elvébe ütközött volna).

A sok elvetélt ötlet után végül csak 2014 augusztusában beszélt Font arról, hogy készülőben az importborokra szigorúbban fókuszáló rendelet. A végül csak decemberre elkészült jogszabályba azonban sem Olaszország neve, sem az importborok megkülönböztető figyelme nem került be, mert a jogalkotók azt ötlötték ki, hogy a teljes fn kategóriára vessenek ki literenként 30 forint ellenőrzési díjat.

A beszerzési árhoz képest meglehetősen magas sarcon túl, hogy a regulázás kellően elrettentő hatású is legyen, az fn borokra vonatkozó hatósági ellenőrzési határidőt az addigi 15 napról 90 napra nyújtották meg (úgy, hogy az lényegében indoklás nélkül újabb 90 nappal meghosszabbítható lett).

És szerepet kapott néhány olyan magyaros jogalkotási turpisság is,

hogy végképp elvegye a kedvet az olasz fn borok importálásától. Például a rendelet az ellenőrzés idejére hitelesített tárolóedény és mérőátfolyó használatát is előírta, melynek költségét (és még azt a felárat is, ami az adóraktáron belüli elkülönített helyen tárolást előírásszerűen biztosítja) ugyancsak a borkereskedőre hárították. Mindezek idézték elő, hogy látványosan megakadt az addig jól pörgő gépezet.

Olasztalanítás

Noha Font is, Fazekas is eleinte egyértelműen az olasz borokra mutogatott, mire a rendelet megjelent, mindenki messzire kerülte a feltételezett bűnös nevén nevezését. A gyanút, hogy csak az olasz fn borokat ellenőrzik, úgy védték ki, hogy a 30 forint megfizetését – függetlenül a származási helyétől – minden fn borra kivetették. Ötletként előkerült ugyan, hogy a pénzt begyűjtő HNT valamilyen formában visszajuttatna ebből 22-23 forintot a magyar szőlőtermelőkhöz, de ez végül lekerült a napirendről, vélhetően azért, nehogy felmerüljön a tiltott állami támogatás gyanúja.

Alföldi szőlőtermelők tüntetnek Budapesten az olasz nagykövetség előtt a Magyarországra áramló olasz borimport ellen 2015. augusztus 12-én.
©

A HNT ma is csak ül a 30  forintokból összegyűlt több mint 400 millió nagy részén, mert bár jelentkező is, ötlet is lett volna arra, hogy mi mindenre lehetne a pénzt hasznosítani, egy forrásunk szerint „a szaktárcától is, feljebbről is nyugalomra intették az ötletelőket” addig,

„míg az is benne van még a pakliban, hogy ezt a pénzt végül  vissza kell majd fizetni”.

Az ügyben ugyanis vizsgálatot indított Brüsszel. Az olaszok felnyomták Budapestet, leginkább azt sérelmezték, hogy ha ők ráütik az árura a "rendben" pecsétet, akkor mi indokolja a magyar ellenőrzést és a pluszköltségeket. Ennek hatására az EU egy ún. pilot eljárást indított – először is annak kiderítésére, mi is zajlik nálunk valójában.

Azt, hogy nincs probléma a hozzánk kerülő olasz borral, az olasz hatóságok egészen addig igazolták, míg tavaly nyáron, egymás után megbukott három borászat is. A legnagyobbnál, a több magyar importőrnek is szállító Cantine Brusánál bő 350 ezer hektoliteres készletet zároltak. Végül összesen több mint 670 ezer hektoliter bor vált érintetté a jövedéki visszaélés utáni átfogó nyomozásban, és az olasz hatóságok kimondták: a cégek „nem megengedett eljárásokat” használtak. Többet azóta sem tudni az ügyről, ahogyan arról sem, hogy a két kormánynak volt-e az ügyben közös megoldókulcsa. Az mindenesetre árulkodó, hogy az olasz cégek lebukásának hírére Fazekas Sándor úgy zároltatott ötmillió liter, már itt lévő „gyanús” olasz bort és függesztette fel az érintett olasz cégektől származó borok forgalombahozatali engedélyét, hogy ahhoz az olasz kormánynak szava sem volt.

Így, varázsütésre megszűnt a magyar piacot nyomorgató olasz hatás is.

Szépséghiba

Vélhetően soha nem fog kiderülni, hogy volt-e háttéralku a magyar és az olasz kormányok között az ügyben. Arról azonban szintén nem esett még szó idehaza, hogy az olasz importborok előtti akadálypálya építésének volt egy helyben érvényesített, mögöttes szándéka is. Az, hogy a tárca közvetve levezényelte az észak-alföldi borkészítési paletta fehérebbé és ellenőrizhetőbbé tételét. Ennek az a legfőbb bizonyítéka, hogy az fn kategóriás borokat gyártó cégek gyakorlatilag helyből meg tudták ugrani a magasabb szintű minőséget jelző, az ún. oltalom alatt álló földrajzi jelzésű (ofj) borkategória szintjét – ugyanazzal a magyar szőlővel, amellyel korábban csak fn-ig jutottak.

Font Sándor 2005-ben
©

A kormányzati katalizáció úgy működött, hogy bár az ofj borok előállítása drágább és néhány borászati technológiai eljárást az fn-nél alkalmazottnál szigorúbban is vesznek, de az ofj borok után nem kell 30 forintos ellenőrzési díjat fizetni, nincs 90+90 napos állási idő, miközben ofj bort a 30 forinttal drágított fn kategóriával összevethető áron is el lehet készíteni. Ergo: a magyar szőlőtermelőt visszavitték a piacra, az így készült bor pedig komolyabb kontroll alá került, miközben nem feltétlenül lett jobb.

Az eredetileg 2016. július 30-ával hatályon kívül kerülő rendelet érvényben tartása ezzel együtt is arra utal, hogy a minisztériumban továbbra úgy vélhetik: az ügy még nincs lezárva. Az idei terménybecslések idehaza és Olaszországban is (mennyiségben) jó szüretet ígérnek, így a „jobb óvatosnak lenni” elv igazolható. Pláne, hogy a továbbra is befolyó, de a HNT-nek összességében lényegesen kevesebb bevételt jelentő 30 forintokkal – ha a brüsszeli vizsgálat lezárul végre – a szervezet jobban önfinanszírozóvá válhat és kisebb állami költségvetési támogatásra szorulhat.

A "védőintézkedéseknek" azonban van egy szépséghibája. Magyarországra továbbra is jelentős mennyiségű olcsó olasz bor érkezik. Abból továbbra is palackoznak, és ez a bor továbbra is elsősorban a legalsó piaci szegmensbe kerül – csak már nem nálunk. A szabályozás ugyanis lehetővé teszi az ellenőrzési díj visszaigénylését abban az esetben, ha a készterméket végül nem a magyar piacon adják el. Így a magyar borkereskedők egy részének egérutat biztosítanak, hogy megtehesse mindazt, amiért az elmúlt években idehaza közvetve vagy közvetlenül az olaszokat szidták, vagyis hogy olcsó tömegborral árassza el a piacot - csak most a cseheknél, a szlováknál és a románoknál.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!