A legenda szerint Szókratész barátja, Khairephón elment Delphoiba, Apollón istennő jóshelyére, hogy megtudakolja a jósoló papnőtől, Phüthiától, létezik-e olyan ember, aki bölcsebb, mint Szókratész. Amikor azt a választ kapta, hogy egész Athénban nincs nála bölcsebb, Szókratész célként tűzte ki maga elé, hogy feloldja a paradoxont. Hogyan lehetne ő, a maga mélységes tudatlanságában, mindenki közül a legbölcsebb? Beszélt politikusokkal, költőkkel, az elit más tagjaival, és rájött, hogy mindannyian tudást és bölcsességet tettetnek. Szókratész arra jutott, hogy a jósdának igaza van: mindenki mással szemben ő tisztában van a tudatlanságával, ami bölcsességgel ruházza fel.

Vajon képesek vagyunk elfogadni, hogy nem tudunk valamit? Elismerni, hogy nem tudjuk? Tudatosan belátni, és belépni abba a zónába, ahol a hivatkozási keretünk a nemtudás? Amikor a főnökünk azt mondja: „Megnéztem az adatokat, és tudom, hogy ha ezt a lépést megtesszük, az értékesítés növekedni fog”, képesek vagyunk azt felelni: „Ez új piac, nem lehetünk biztosak benne. Próbáljunk meg több mindent!” Vagy amikor megbeszélésen vagyunk, amelyet már nem tudunk követni, hagyjuk-e tovább folyni, és egyezzünk bele a tervezett lépésekbe, vagy képesek vagyunk azt mondani: „Még nem döntöttem. Vizsgáljuk meg alaposabban ezt a kérdést!”

Robert French és Peter Simpson kutatók, Wilfred Bion brit pszichoanalitikust idézve, azt állítják, hogy ha ellen tudunk állni a kísértésnek, hogy a tudatlanság által teremtett űrt ismeretekkel töltsük meg, akkor teret engedünk annak, hogy új ötleteink támadjanak, újfajta gondolatok és meglátások töltsék meg elménket. Ez nem azt jelenti, hogy mindent el kell felejtenünk, vagy tagadnunk kell, amit tudunk, hanem inkább azt, hogy kevésbé erősen kapaszkodjunk a tudásunkba és az elgondolásainkba.

hvgkonyvek.hu

Amikor Francisca Perez spanyol kutató egy gyógyszeripari vállalattól átment egy svájci, kereskedelmi turizmussal foglalkozó céghez, ellenállást tapasztalt a számára természetes, nemtudáson alapuló megközelítéssel szemben: „Az általam alkalmazott tudományos nézőpontból a »nem tudom« azt jelenti: »bízom magamban« (ezt csak az önbizalomhiányos embereknek kell színlelniük), és hogy »bízhattok bennem« (mert pontosan meg fogom mondani, mi az, amit tudok, és mi az, amit nem).” Hamar rájött azonban, hogy az üzleti világban ezek a szavak teljesen mást jelentenek. „Ebben az új környezetben annak kimondása: »nem tudom«, egyenértékű volt azzal, hogy »nem vagyok alkalmas a feladatra«.” Végül alkalmazkodott új környezetéhez, és megtanult egyensúlyt teremteni a nemtudással szembeni belső nyitottsága és a külső, tudás iránti elvárás között.

Az esetleges veszélyek ellenére a nemtudás bevallása segíthet kapcsolatot teremteni a környezetünkkel. A beismeréssel járó sebezhetőség és alázat közelebb hozhat bennünket a munkatársainkhoz, és talán szívesebben keresik ők is a továbblépés módját, az adódó probléma megoldását. Glenn Fernandez, akinek egy nemzetközi tejipari cég vezető értékesítési menedzsereként egy szerkezetátalakítás után hirtelen egy új csoportot kellett vezetnie, így emlékszik vissza egy hasonló helyzetre:

"Nem volt ötletem, hogyan motiváljam ezeket az embereket, akik az üzleti stratégiaváltás miatt a fél állásukat elveszítették. Jól teljesítő team volt, de most mindenki közömbösnek látszott, nem volt bennük hajtóerő, nem volt céljuk. Kemény munka átnavigálni az embereket egy bizonytalan időszakon, ráadásul az a vezető, aki bízott bennem, távozott a cégtől, úgyhogy támogatás nélkül maradtam. Ezen a ponton kattantam be. Teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Egyszerűen fogalmam sem volt róla, mit kezdjek ezzel az új csoporttal. Mintha mocsárban gázoltam volna, és senkitől sem kaptam iránymutatást."

Egy napon Glenn úgy döntött, hogy elviszi a csapatát valahová, ahol meg tudják vitatni a helyzetet. Elutaztak két napra. Glenn arra jutott: beszél a bizonytalanságáról és a tanácstalanságáról. Bevallotta a beosztottainak, hogy nem tudja, hogyan kezelje a helyzetet, és több kérdése van, mint ahányra tudja a választ. Első alkalommal fedte fel a sebezhetőségét egy új közösségnek, és nagyon ideges volt. A szervezetben felülről lefelé irányuló, mikromenedzsment-kultúra uralkodott. Az ő felettesei még soha nem osztották meg vele a bizonytalanságukat. Azt közvetítette feléjük, hogy bízik bennük, tiszteli őket, és megértették. Az érzései feltárása nekik is lehetőséget adott, hogy elmondják, ők mit gondolnak. Mindenki hasonlóan vette a változásokat, a bizonytalanságot, és ez a közös élmény végül összekovácsolta a csapatot.

A „nem tudom” kimondása világos jelzést küld másoknak arról, hogy az adott helyzetben nem a meglévő tudás fog vezérelni bennünket. Megengedi számunkra és mások számára is, hogy másféle utakat keressünk, ismét kezdőkké váljunk. A korlátaink beismerése hihetetlen felszabadító erővel bírhat.

A fenti cikk Steven D’ Souza és Diana Renner Nemtudás című könyvének szerkesztett részlete. Mit tegyünk, ha ráébredünk, hogy elértünk tudásunk határvidékére, és ami azon túl húzódik, az kusza és félelmetes? A Nemtudás című könyvben neves coach szerzők kalauzolják el az olvasót az új élethelyzetben rejlő buktatók és lehetőségek között. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.