Akárcsak az agresszió, az előítélet is az emberi természet velejárója; a társadalmi viszonyok változásával együtt hol magasba csap, hol alábbhagy, és változik az időben is. A külső megnyilvánulásait a kulturális normák és a diszkriminációellenes törvények visszaszoríthatják, de eltűnni soha nem fog teljesen. Minél jobban megértjük a természetét, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy minimálisra csökkentsük előítéletes hajlamainkat, amelyek nagyon is emberiek.

Mi az előítélet? Hogyan jön létre? Milyen hatással van az emberekre? Mit tehetünk annak érdekében, hogy csökkentsük? A szociálpszichológia már eddig is hasznos válaszokat adott. Hadd kezdjem egy definícióval. A szociálpszichológusok sokféleképpen definiálták az előítéletet, az én meghatározásom szerint azt a negatív hozzáállást nevezzük így, amely egy jól megkülönböztethető csoport minden egyes tagjával szemben fennáll, és kiváltója kizárólag az, ha valaki az adott csoport tagja.

Az előítélet összetett − mint minden attitűd, ez is részben kognitív, részben érzelmi, részben pedig a viselkedésből fakad. Így amikor azt mondjuk, hogy valaki előítéletes a melegekkel szemben, azt jelenti, hogy előítéletes meggyőződéseket, negatív érzéseket táplál velük szemben, és hajlamos elfogultan vagy ellenségesen viselkedni velük.

Az előítélet kognitív összetevője − sztereotípiák

Néhány előítélet nagyrészt kognitív, ezek téves információkból fakadnak; éppen ezért ezeket többnyire könnyen meg lehet változtatni. Tegyük fel, hogy előítéleteink vannak azzal kapcsolatban, hogy Izlandra utazzunk. Miért is? Mert hát az olyan jeges, hideg hely. De ha elmesélem, hogy valójában egy gyönyörű, zöld dombokkal borított sziget, és azért kapta a nevét, mert a szigetre érkező norvég felfedezők nem akarták, hogy az üldözőik kövessék őket, az előítéletünk feltehetően eloszlik. Sajnos a legtöbb előítéletet nem lehet ilyen könnyen megváltoztatni.

Ahogyan a fizikai világot mentálisan kategóriákba rendezzük, ugyanúgy csoportosítjuk az embereket is fontos tulajdonságok szerint. A csecsemők szinte nyomban születésük pillanatától elkezdenek kategóriákat gyártani. Az újszülöttek nem mutatnak preferenciát az egyik vagy másik bőrszínhez tartozó arcok iránt sem, ám ha olyan környezetben élnek, amely „egyszínű”, akkor három hónapos korukra az olyan bőrszínű arcot fogják jobban kedvelni, amelyik megegyezik az övékkel. Ha azonban többször találkoznak két vagy több eltérő bőrszínű emberrel, akkor ez a preferencia nem alakul ki. Tehát nem arra vagyunk programozva, hogy az embereket kizárólag etnikai alapon kategorizáljuk, inkább arról van szó, hogy jobban vonzódunk a hozzánk hasonló emberekhez, és óvakodunk azoktól, akik mások, mint mi.

A társas lények számára az egyik alapvető kategória a mi és az ők. Már fiatal korban képesek vagyunk nem, kor és bőrszín – azaz a vizuálisan könnyen felismerhető jegyek – alapján kategorizálni. Később megtanuljuk megkülönböztetni az etnikai hovatartozást, a szexuális irányultságot, a vallást, a politikai ideológiát és más jelentőségteljes kategóriákat, s ez alapján döntjük el, hogy ki tartozik a mi és ki az ők kategóriába. A kategorizálás nem generál automatikusan előítéleteket, de ez lehet az első lépés.

Miután kategóriákra osztottuk a világot, ezekre gyakran címkéket aggatunk, amelyek összefoglalják a csoport lényegét – ez a sztereotípia. A sztereotípiából az a meggyőződés köszön vissza, hogy egy adott tulajdonság a csoport egészére jellemző, függetlenül a csoport tagjai közötti tényleges eltéréstől. Sztereotípiát alkotni annyit jelent, mint hagyni, hogy ezek a kis képek eluralkodjanak gondolkodásunkon, elvárásokat keltsenek és alakítsák az emberekről és viselkedésükről alkotott narratívákat.

Képzeljük magunk elé azokat a képeket, amelyek megjelennek előttünk, ha meghalljuk a középiskolai pomponlány, az IT-szakértő, a fekete zenész vagy a terrorista kifejezéseket – elég egyszerű feladat, nemde? Mindannyian úgy járkálunk a világban, hogy a fejünkben különböző típusú emberek képeit raktározzuk. Egy adott kultúrán belül ezeket a képeket a társas interakciókon és a médián keresztül osztják meg egymással az emberek. Ezért furcsa lenne, ha az IT-szakemberről alkotott képem nagyon eltérne az olvasóétól: valószínűleg férfi, valószínűleg kocka és feltehetően introvertált.

Pedig ha belegondolunk, tudjuk, hogy vannak férfi pomponlányok, latin-amerikai számítógépes programozók, fekete klasszikus zenészek, és az Egyesült Államokban született és nevelkedett fehér terroristák. De ritkán gondolunk ebbe bele − kognitív zsugoriak vagyunk, akik annak alapján kategorizálnak más embereket, amit normatívnak vagy tipikusnak tartanak. Mivel a világ túl bonyolult ahhoz, hogy túlságosan összetett viszonyrendszert alakítsunk ki mindennel és mindenkivel szemben, ezért elegáns és pontos narratívákat dolgozunk ki a saját csoportunkról és mindazokról a változatokról, amelyek a csoportba tartozó embereknél előfordulnak, miközben más csoportok esetében egyszerű, vázlatos elképzelésekre támaszkodunk.

Sok sztereotípia elég jól megragadja a valóságot, de...

HVG Könyvek

Bármit is mond a bevett bölcsesség, a sztereotípiák gyakran pontosak, és ilyenkor az alkalmazkodást segítő, rövid módszert kínálnak arra, hogy megbirkózzunk a komplexitással. Sőt, ahogy Lee Jussim és munkatársai kimutatták, az a kijelentés, hogy a sztereotípiák pontosak, a szociálpszichológia egyik legerősebben alátámasztott és legmegbízhatóbb megállapítása, annak ellenére, hogy gyakran feltételezik, hogy ezek minden esetben tévútra vezetnek minket. Pedig a dolog nem mond ellent a józan észnek − ha a sztereotípiák következetesen tévútra vittek volna minket, miért maradtak volna fenn a kognitív működés központi elemeként?

Sok sztereotípia elég jól megragadja a valóságot ahhoz, hogy hasznos legyen, segítse az alkalmazkodást, és megóvjon minket a bajtól. Például a világon messze a legtöbb erőszakos cselekményt a fiatal férfiak követik el. Ha tehát késő este egyedül sétálunk egy sötét sikátorban, és lépéseket hallunk magunk mögött, teljesen észszerű, hogy jobban megijedünk, ha a zaj forrása egy fiatal férfi, mint ha egy öregember vagy nő lépteit hallottuk volna. Hasonlóképpen, bizonyos csoportok általában jobban teljesítenek az iskolában, mint mások, és ha etnikai sztereotípiákat használunk arra, hogy megjósoljuk, mely csoportok teljesítenek átlagosan jobban, akkor a jóslatunk általában bejön.

Mindazonáltal az ilyen előrejelzések, hiába pontosak, mégis sajnálatosan hiányosak lesznek, mivel semmit sem árulnak el a megfigyelt különbségek mögött meghúzódó okokról. Amikor az etnikai sztereotípiák azt sugallják, hogy az ázsiai diákok valószínűleg jobban teljesítenek az egyetemi felvételik matematikavizsgáin, mint a spanyol ajkúak, akkor feltehetően igazuk lesz. Ha az ázsiai diákokat csoportban nézzük, akkor valóban magasabb pontszámot érnek el a matematikai teszteken, mint a spanyol ajkúak, a feketék és a fehérek. Ha azonban a sztereotípiánk azt sugallja, hogy ezek a pontszámok az intelligencia vagy a matematikai képességek megváltoztathatatlan, genetikai különbségeiből fakadnak, akkor máris megtéveszt minket.

A sztereotípiák sötét oldala

A kísérletek azt mutatják, hogy amint világos és konkrét információkat szerzünk egy adott személyről, minden további nélkül lemondunk arról, hogy a sztereotípiákat használjuk útmutatóként ahhoz, hogy a szóban forgó személy milyen. Amint megtudjuk, hogy kínai barátunk gyűlöli a matematikát, és nem is jó benne, már nem lesz szükségünk a „matematikában jó” sztereotípiára, amikor rá gondolunk. Az embereket végül is az motiválja, hogy megértsék a másikat, és amikor szembekerülnek egy „kategóriával”, és tudni szeretnék, hogy milyen interakcióra számíthatnak, akkor az adott személyre jellemző információk gyakran értékesebbek, mint a sztereotípiák.

Azokban az esetekben, amikor keveset tudunk egy személyről, a csoportjára vonatkozó sztereotípia befolyásolhatja azt, hogy milyen ítéletet és értékelést alakítunk ki a jelleméről vagy a viselkedéséről, de ha ez a sztereotípia a csoporthoz tartozó személy esetében éppen pontatlan, az mindkét fél számára félreértéseket szül és gondokat okoz. Ez az oka annak, hogy általában bármennyire pontosak és hasznosak is a sztereotípiák, a szociálpszichológusok mégis inkább a sztereotípiák sötét oldalának szentelnek nagyobb figyelmet, azoknak az eseteknek, amikor a sztereotípiák eltorzítják a valóságot, amikor a diszkrimináció igazolására használják őket, amikor konfliktusokat generálnak vagy előítéleteket szítanak, például amikor az egyik etnikai csoport egy másikat „lustának” vagy erőszakosnak” tart.

A fenti cikk Elliot és Joshua Aronson A társas lény című könyvének szerkesztett részlete.

Miért gondoljuk, hogy kevésbé vagyunk elfogultak, mint mások? Hogyan válhat egy becsületes ember korrupttá? Miért keresünk bűnbakokat? A szociálpszichológia alapművének tekintett könyv bővített kiadása – amelyet Elliot Aronson a fiával írt – összefoglaló a társadalom-lélektan legizgalmasabb jelenségeiről. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.