A munkát kritizáljuk, ne azt, aki végzi!

Ezt könnyű mondani, de meglepően nehéz megvalósítani. Kiskorunktól fogva találkozunk a személyeskedő kritikával. Türelem és bölcsesség kell ahhoz, hogy el tudjuk különíteni a projektet attól, aki létrehozta, és sajnos túlságosan gyakran előfordul, hogy inkább az egyszerűbb utat, a személyes támadást választjuk.

Ezért aztán tétovázunk, amikor le kell adni egy projektet, vagy mások munkájáról kell véleményt mondanunk – és főleg akkor, amikor több visszajelzésre lenne szükségünk. A visszajelzés kritikának tűnik, a kritika pedig halálos csapásnak.

A visszajelzés valójában ajándék

Ha a visszajelzést sikerül nagylelkű és hasznos kritikává formálnunk, az felbecsülhetetlen. Azok a szervezetek, amelyek tudják, hogyan javíthatnak a munkán anélkül, hogy aláásnák a dolgozók önbecsülését, több értéket teremtenek.

Hagyományos munkahelyi körülmények között a visszajelzés és a kritika fenyegetést jelent. Nem csoda, hogy félünk a főnöktől, a heti ellenőrzéstől vagy a többiek reakciójától egy megbeszélésen. Ha a kritikát csak egy hajszál választja el a kirúgástól, érthető, hogy ösztönösen menekülünk előle.

Kiskorunktól azt sulykolják belénk, hogy kerüljük a visszajelzést. Húzzuk meg magunkat, ha jót akarunk. Pedig azt a visszajelzést, amely igazán számít, a piactól kapjuk. Ha olyasmit állítunk elő, ami tetszik a vásárlóknak, az egy jelzés, hogy folytassuk, amit csinálunk.

Autót vezetni például nem lehet visszajelzés nélkül. Éreznünk kell az utat, látnunk kell a járdaszegélyt, és észre kell vennünk, ha átléptük a záróvonalat. Ugyanez igaz az olyan munkára, amellyel mások számára szeretnénk változást eszközölni. A visszajelzés – amelyet a piac és a munkatársaink adnak – az egyetlen mód a fejlődésre.

De a hasznos visszajelzés nem egyenlő a személyeskedő kritikával. Az elért változás érdekel minket, és nem az, hogy ki végezte el a munkát.

A kritika mindig személyesnek érződik

Világszerte elterjedt hozzáállás, hogy nem akarunk kilógni a sorból, és sokszor emiatt maradunk csendben. „Én nem leszek céltábla senki helyett.” Az ipari kapitalizmusban a rossz teljesítmény a dolgozóhoz kötődik, így ő is rossznak fog számítani. Nagy a kísértés, hogy egy embert csődtömegként könyveljünk el, ahelyett hogy vennénk a fáradságot és elkülönítenénk a munkát a személytől, aki végzi.

Mindenki számít

HVG Könyvek

Ha hasznos és hozzáértő visszajelzés érkezik a munkával kapcsolatban, javíthatunk rajta. Ha viszont érzelmileg erősen kötődünk hozzá és a személyes teljesítőképesség bizonyítékának tekintjük, nehéz megfelelően reagálni a visszajelzésekre, és fejlődni.

Óriási különbség van a „Ha nem vagyok jó benne, minek strapáljam magam?” és a „Tudunk rajta javítani, ha világosan látjuk, milyen kiigazításokra van szükség” szemléletmód között.

A fenti cikk Seth Godin Mindenki számít című könyvének szerkesztett részlete.

A legendás üzleti tanácsadó szerint a választás rajtunk áll. Elviseljük az ipari kapitalizmus csömörét, eldobható eszközként kezeljük az embereket, és vakon száguldunk tovább az MI gerjesztette versenyben? Vagy összefogunk, megbízunk egymásban, és olyan szervezeteket építünk, amelyekben testhez álló munkát végezhetünk a közösség érdekében, és így a lehető legjobb teljesítményt nyújtjuk. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.