Veszteségeink ajándékaira gondolva eszünkbe juthatnak azok az esetek, amikor valami rossz történik velünk, ami nagyon elszomorít, de utóbb kiderül, hogy mégis kedvezően alakult a szituáció, mert a változás helyet teremtett valami új, sokkal jobb dolognak.
Ilyen például, amikor elveszítjük a megbecsült állásunkat, majd kis idő múlva egy lényegesen jobb munkahelyen találjuk magunkat. Veszteséggel járó ajándék az is, ami egy barátommal történt: amikor törött lábbal hetekig szobafogságra kényszerült, végre befejezte a félbehagyott doktoriját. Egy civakodó exházaspár kislányuk könnyű kerékpárbalesete után békült meg, feladták ellenséges hadállásaikat és felelősségteljes szülőkké váltak. Az ilyen esetekre mondjuk, hogy minden rosszban van valami jó.
Érnek azonban ezeknél súlyosabb tragédiák is, amikor csak kemény lelki küzdelem árán tudunk eljutni a megbékéléshez. Ez a küzdelem sokszor azt eredményezi, hogy nem csupán a korábbi egyensúlyi állapotunkat nyerjük vissza, hanem meghaladjuk előző önmagunkat. A krízisek, traumák transzformáló hatásáról szólnak évszázadok óta népi bölcsességek, a különböző vallások, ez minden nagy gondolkodó, filozófus, író egyik központi témája, míg végül a terület két jeles kutatója bevezette a jelenségre a poszttraumás növekedés (PTN) kifejezést.
A trauma fogalmára tágabban tekintve ide sorolható bármilyen, az egyén életét súlyosan érintő életválság is, egy szeretett személy halála, szakítás, válás, szembenézés egy súlyos vagy gyógyíthatatlan betegséggel, megrokkanás, de ilyen a vetélés, a szüléskor bekövetkező csecsemőhalál vagy egy sérült gyermek világrajövetele is. A növekedés nem a trauma közvetlen következményeképpen jön létre, hanem az azt követő lelki küzdelem, kognitív feldolgozás és mély érzelmi részvétel által.
Nem mindenki részesül a növekedés áldásában. Megrekedhetünk valamely traumában, az életünk drámaian rosszra fordulhat, nem csupán lelki értelemben, de számos fizikai megbetegedés formájában is, és sajnos akár halállal is végződhet. Ugyanakkor léteznek olyan lelkileg erős személyek, akik rugalmas ellenálló képességük birtokában viszonylag hamar képesek egy-egy krízishelyzet utáni visszarendeződésre.
Úgy volt jó, ahogy történt
Szeretnénk az életünket biztonságban tudni. Vágyunk rá, hogy ne veszítsük el a munkánkat, otthonunkat, egészségünket, és a családtagjainkkal se történjen semmi baj. Ugyanakkor, ha már eleget éltünk és tapasztaltunk, visszatekintve megtörténhet, hogy tisztán körvonalazódik számunkra, valójában mennyire gazdagítottak bennünket a veszteségeink.
Időről időre rácsodálkozhatunk megrendítő tragédiákat átélt emberekre, akik állítják, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt. Amikor Polcz Alaine élete utolsó hónapjaiban áttekintette az életét, elmondta, hogy mint egy térképen, kirajzolódik, mi miért történt, honnan hová jutott, milyen tapasztalatokkal, bölcsüléssel gazdagodott az elszenvedett veszteségei következtében. Meggyőződéssel állította, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt, hiszen mindez a fejlődését szolgálta és a hivatása kibontakozása felé terelte. Aki olvasta az Asszony a fronton című önéletrajzi könyvét, hitetlenkedve fogadhatja ezt a kijelentést, hiszen fiatal lányként a fronton ki volt szolgáltatva az orosz katonák brutalitásának, és más kegyetlen helyzeteknek.
Singer Magdolna
Író, újságíró, gyásztanácsadó, mentálhigiénés szakember, a gyászolókat segítő Napfogyatkozás Egyesület elnökségi tagja, a gyász egyik hazai szakértője. Gyászcsoportvezetőket képez, valamint egyénileg segít azoknak, akiket veszteség ért. Eddig húsz könyve jelent meg, valamennyi az emberi élet során bekövetkező elkerülhetetlen veszteségeket járja körül. A HVG Könyveknél megjelent kötetei: Asszonyok álmában síró babák; Ki vigasztalja meg a gyerekeket?; Érző férfiak; Szextörténetek; Gyászkísérés, Élethazugságok.
Veszteségek ajándéka című kötetemben is találunk példákat kemény megpróbáltatásokra. Például a veseátültetés kockázatait viselő beszélgetőtársam nem egyszerűen megmásíthatatlan tényként fogadja el a betegségét, és fedezi fel annak az életére gyakorolt pozitív hatásait, hanem kifejezetten szerencsésnek érzi magát, hogy ilyen sorsfordító ajándékot kapott, ami a lelki fejlődése mellett egy szenvedélyesen szeretett új hivatást is hozott számára.
Az Asszonyok álmában síró babák című könyvem egyik szereplője a vőlegénye nyomására megvált a magzatától. Hosszan tartó, keserves utat járt be, amíg eljutott az önmagának való megbocsátásig, és úgy tud tekinteni a fájdalmas eseményre, mint egy beavatásra.
„Nem volt más választásom, el kellett fogadnom, magamhoz kellett ölelnem ezt a mocsoktól szennyes idegent: önnönmagamat. Ezzel az elfogadással megértettem és elfogadtam minden bűnös embert, a kisstílű tolvajt éppúgy, mint a parancsot gyáván teljesítő katonát, vagy az engesztelhetetlen haragjában ölő gyilkost. A bűnt nem ölelem magamhoz, de az elbukó embert kész vagyok felemelni: igen, ez itt a bűnöd, de te nem vagy azonos vele. (…) Az átélt traumát feldolgoztam, utólag úgy tekintek e drámai eseményre, mint egy beavatásra. Asszonyként élő kislányból hirtelen érett nővé váltam. A kétségek labirintusában bolyongva mélyült az önismeretem és növekedett a felelősségvállalásom, de a legnagyobb fejlődést abban látom, hogy megváltozott a halálhoz és a bűnhöz való viszonyom.”
Ha már megtörtént, elfogadom az ajándékát
Másoknál két szálon fut a történet. Egy tragikus veszteség után az érzelmek sokszínűségében megfér egymás mellett a szomorúság és a hiány, valamint az értékek megtalálásának öröme. Ezek aránya az időtényező és a feldolgozás fokának függvénye.
Andrea sorsa különösen tragikus. Kislányként elvesztette imádott édesapját, aki a szeme láttára lobbant lángra a szerelőműhelyében, fiatal felnőttként pedig azt kellett elviselnie, hogy előbb édesanyja, később a húga vetett véget önkezével az életének. Szerettei hiánya ma is sajog a lelkében, ugyanakkor a Ki vigasztalja meg a gyerekeket? című könyvemben így összegzi azt, ahová eljutott: „A trauma értékké transzformálódott bennem, feldolgozhatatlannak hitt veszteségeim gyógyító forrássá váltak, olyan áldássá, amelyből másoknak is bőven jut. A fájdalomból erő lett.”
Sokan felteszik a kérdést, látva akár a saját, akár a család hihetetlen gazdagodását a veszteség által, vajon ha lehetőségük lenne választani, mit tennének? Egy kábítószerfüggő fiatal édesanyja fogalmazta meg egyszer, hogy a fiuk megmentése érdekében tett erőfeszítéseik következtében olyan önismerethez jutottak a férjével együtt, amiről álmodni sem mertek. Egy szenvedélybeteg hozzátartozói csoportba járnak, ahol rájöttek, hogy nem a gyermeküket kell megváltoztatniuk, hanem önmagukat. Óriási utat jártak be az elmúlt két évben. Bár a gyerekük még mindig nincs teljes biztonságban, ugyanakkor nehéz lenne lemondaniuk erről a hatalmas fejlődésről.
Értelemkeresés, jelentéstulajdonítás
A súlyos veszteségek elszenvedői próbálnak értelmet találni a történtekben, hiszen az értelmetlenség kétségbeesést szül és akadálya lehet a felépülésnek. A témát kutató szerzők többnyire egyetértenek abban, hogy a jelentéstulajdonítás és előnytalálás a veszteségek után szerepet játszik az alkalmazkodásban, és végső soron a poszttraumás növekedésben is. A jelentéstulajdonítás további célja a megrendült bizalom helyreállítása; a világ kiszámítható, igazságos és biztonságos voltába vetett hit visszanyerése.
Egy segítő hivatású anya keresett fel nyolc évvel a kisfia halála után. Elmondta, hogy az első két-három év után felfedezte, mennyivel empatikusabb, megértőbb és elfogadóbb a terápiás munkája során. Örül, hogy humánusabb emberré vált, hálás a kisfiának, hiszen ezt neki köszönheti. Ennek ellenére habozás nélkül lemondana ezekről az értékekről, ha visszakaphatná a gyermekét. Minthogy azonban ez lehetetlen, úgy véli, minél inkább elfogadja a fia ajándékát, annál inkább értelmet talál a halálában.
Pozitív változás a trauma nyomában
A poszttraumás növekedés első kutatási eredményei óta számtalan publikáció jelent meg, ezek leggyakrabban a következő pozitív változásokat említik: az élet fokozottabb megbecsülése és a prioritásokban bekövetkező változások; melegebb, nagyobb intimitással jellemezhető kapcsolatok átélése; a személyes erő fokozott érzete a sérülékenység egyidejű átélésével; új lehetőségek és életpályák felfedezése a személy életében, valamint spirituális fejlődés.
Mitől függ, hogy sikerül-e ezeket megkapnunk? A növekedés kulcstényezője a megküzdés, a kognitív feldolgozás. Jelentőségük van a személyiségjellemzőknek is. A növekedést előmozdító tulajdonságok közé tartozik az extraverzió, az élményekre való nyitottság és az optimizmus. Fontos szerepe van a társas támogatásnak; kap-e a személy elfogadást, megértést, empátiát, ami lehetővé teszi az önfeltárást, és az élettörténet átépítését.
Azt tapasztalom a gyászolókkal való munkám során, hogy nagy jelentősége van annak, hogy meghozzák-e azt a döntést, hogy fel akarnak épülni, és vállalnak-e ebben akármilyen csekély arányban is felelősséget. Tisztelik-e, értékelik-e a saját életüket annyira, hogy megadják maguknak a békés élet lehetőségét, képesek-e saját fájdalmuk fátylán túl megpillantani az őket szerető, értük aggódó embereket. Megpróbálnak-e értük is talpra állni, hogy ne maradjanak elérhetetlenek szenvedésük börtönébe falazva. Természetesen a döntéstől még hosszú út vezet a felépülésig, de közülük kerülnek ki azok, akik felismerik a szenvedésük által megkapott lelki fejlődést.
A fenti írás Singer Magdolna Veszteségek ajándéka című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.
