Első rész: 2012

Ez bizony rosszindulatú daganat, nézett rám az orvos. Vagyis rákom van? − kérdeztem vissza, nem mintha nem tudtam volna, mit jelent az általa használt fogalom.

Mikor szembesültem ezzel a betegséggel, negyvenéves voltam, és birtokoltam már annyi életbölcsességet, hogy felismertem, ez a betegség hozhat nekem valami nagyon jót is, egy igazi ajándékot. Feltéve persze, ha túlélem. Ettől kezdve elsősorban az ajándéknak örvendezve vártam a műtétem idejét, és kevésbé elmélkedtem a másik lehetőségen: mi van, ha meghalok?

A krízis ugyanis növekedést is hozhat, le kell merülni a poklok fenekére, hogy a mélységből felküzdve magunkat, megerősödött lélekkel jöjjünk ki. Mindenféle trükkökkel erősítettem magam, de azért ez nagy harc volt. Ugyanakkor öröm is egyszerre, mert valóban kíváncsian vártam a változást.

Valahogy aztán kievickéltem ebből a helyzetből, és végül megkaptam, amire vágytam, méghozzá sokszorosan. Az alapvető változás, ami aztán minden mást is magához vonzott, a kórházban történt. Megszerettem az öregeket. Mindaddig nem szerettem őket, bevallom.

A kórházban a műtét előtt különböző vizsgálatokra kellett menni, ahol sokat várakoztam. Közben olvastam, de nézelődtem is. Láttam az időseket, akik betegen, szomorúan, sokszor gyengén, csüggedten, magukba roskadva ültek. Elöntött irántuk a részvét, az együttérzés és a szeretet. Ez persze nem olyan nagy ügy, megesik az ilyesmi, aztán megyünk tovább. Az ajándék az, hogy bennem örökre megváltozott valami. Elhatároztam, ha meggyógyulok, elmegyek a hospice-ba önkéntesnek.

Nem meglepetés: életben maradtam. Elmentem a hospice-ba, heti pár órás önkéntes munkára. Tulajdonképpen megváltozott az életem. Persze, e lassú folyamat volt, de ma már, tizennyolc év távlatából visszatekintve, elbűvöl az út, amit megtettem, és amit a betegségem és a haldoklók melletti munkám indított el.

Meg kellett tanulnom sok mindent, például lelassulni, félretenni az előítéleteimet, leküzdeni a viszolygásom. Képessé válni arra, hogy ne akarjak mindig dominálni, megtanulni az alázatot. Elfogadni a haldoklók tanításait, megérteni az üzeneteiket.

A hospice-ból még rengeteg minden kibontakozott, ráállított egy olyan útra, amelyen a mai napig örömmel járok, és ami kiteljesedettebb élethez vezetett. Baráti kapcsolatba kerültem Polcz Alaine-nel, akitől életre szóló tanításokat kaptam. Beszélgetéseink során sokszor emlegette, hogy noha nem szívesen élné újra élete kegyetlen megpróbáltatásait, azt vallja, ezek szükségszerűek voltak, állomásai az elkövetkezendő munkáinak, amelyek aztán elvezettek addig, hogy azzá válhatott, amire született.

Gyerekkoromban író szerettem volna lenni, de az élet másfelé vitt. A betegségemről írt naplóm azonban, amit odaadtam a barátaimnak és az orvosoknak, ösztönzésük nyomán megjelent. A tanulásom, a hospice-munkám aztán további írásokat eredményezett, és mára már írónak mondhatom magam. Gyerekkori álmom vált tehát valóra.

A válás hasonlóan nagy tanítás az életemben. Kétszer váltam, egyszer egészen fiatalon, másodszor alig pár éve. Ha egy szóval akarom jellemezni, milyen egy válási krízis, akkor a pokoli szó jut eszembe. Második válásomkor persze már rendelkeztem azzal a tapasztalattal, hogy ebből ki lehet jönni, sőt, egy sokkal lendületesebb, gazdagabb élet következik, ha végre túljutok a szenvedésen.

A szenvedés azonban másodszor is kegyetlenül beütött, és nem volt elég a válási gyász, még azt is látnom kellett, milyen ember vagyok valójában. De ezen is átrágtam magam, és végre eljött a várt változás. Önmagamra találtam. Szinte káprázatosnak mondható az a fejlődés, ami ez után következett, és tart jelenleg is.

Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy mindenkinek fel kellene írni egy rákbetegséget vagy egy válást, mert az meglódítaná az önfejlődés útján. Csupán azt vallom, amit egyik kedvenc tanítóm, Viktor Frankl: Amikor olyan sorssal nézünk szembe, amelyen nem lehet változtatni, az a kihívás ér bennünket, hogy magunkat változtassuk meg.

Második rész: 2024

Fenti önvallomásom óta eltelt tizenkét év. Mi változott azóta? Korábbi vallomásomban nem részleteztem, milyen komoly anyagi nehézségekkel küzdöttem a válás után. Mivel egészen addig a férjemmel közös lapkiadó vállalatunkban tevékenykedtem, nem rendelkeztem önálló egzisztenciával.

A munkám mellett önkéntesen segítettem a gyászoló személyeket, valamint tíz évig vezettem gyászfeldolgozó csoportot a Budapest Hospice Házban. Előadásaimat ingyen, vagy csekély honoráriumért tartottam, az addig megjelent három-négy könyvem szűkebb közönséget elérve kevés jutalékot hozott. A válás után úgy éreztem, a semmibe hullottam.

Ekkoriban Polcz Alaine-t látogattam, aki a végső úton járt már. Látta, hogy lógatom az orrom. Kitárta a karját: Magdi! Most kezdődik az életed! Ötvenöt éves vagyok, viccel? És mennyire igaza lett!

De előtte még jött a gyász, vele a kétségbeesés: mi a fenéből fogok megélni? Hová mehetek ebben a korban? Mihez értek én? Felkerestem egy tanácsadót, segítsen. Átgondoltuk, mi az, ami engem is és másokat is boldoggá tesz. Mi mást választhattam volna, mint a gyászolók segítését, ami a hivatásom. Csakhogy mint gyásztanácsadó, hogyan kérhetnék pénzt a bajba jutott emberektől?

A jövedelmem sokáig siralmasan kevés volt. Mindig azt latolgattam, mennyi bevétel remélhető, abból milyen számlát fizetek ki, és mi lesz azután. Közben újabb csapás ért. A váláskor devizalapú hitelből vásároltam lakást, amelybe a két kisebb gyerekemmel költöztünk. (A két nagyobb már önállóan élt ekkor.) A kilakoltatás réme fenyegetett bennünket.

Aznap, amikor megtudtam, hogy egyetlen részletet sem tudunk már fizetni, összeroskadva ültem a fotelban. Nem kerestem annyit, hogy albérletbe menjünk. A gyerekek még érettségi előtt álltak. Magamat is rettenetesen sajnáltam, miféle öregség vár rám otthontalanul?

Nem szeretek sokáig boldogtalan lenni, úgyhogy fél óránál tovább nem dagonyáztam az önsajnálatban, és váratlan gondolatként átkereteztem az egészet. A várható sok költözés csak akkor nehéz, ha sok a cuccom. Nem lesz sok, csak egy hátizsáknyi. Innentől elkezdtem elajándékozgatni a nélkülözhető dolgokat. Elengedtem a lakást.

Csakhogy ekkor még nem kerestem annyit, hogy képes legyek albérletet fizetni, ha kipenderítenek. Úgyhogy bár flottul elengedtem a saját lakást, attól azonban erősen szorongtam, hogy képes leszek-e kitermelni a bérleti díjat, ha mennünk kell. Vitézül küzdöttem az árral, és sikerült a felszínen maradnom. Gondoskodtam a két kisebb, középiskolás gyerekemről. Építettem a kis vállalkozásomat, segítő beszélgetéseket folytattam gyászolókkal, válást feldolgozó csoportokat tartottam.

Egyre inkább kiteljesedtem a hivatásomban, egyre többször hívtak előadásokat, képzéseket, tréningeket tartani. Önkéntes munkámat már nem a hospice-ban, hanem a gyászolókat segítő Napfogyatkozás Egyesületben végeztem. És persze írtam, nem is keveset. Ötvenöt éves korom után tizenhat könyvem jelent meg.

A lakást végül elárverezték, szerencsére nem azonnal. Úgyhogy mire el kellett hagynunk a süllyedő hajót, már a két kisebb gyerek is keresőképes lett, és én is jól álltam anyagilag. A sors kegyes volt hozzám. Baráti áron bérelhetek lakást a második kerületben. Tökéletes biztonságban élem az életemet. Tökéletes? Ugyan már, nincs ilyen! A biztonság iránti igény az ember alapvető szükséglete, de mindig akad szoronganivaló.

Mire tanítottak az újabb veszteségek? Megtanultam az elengedést, nem ragaszkodom tárgyakhoz, de ha pénzveszteség ér, azon sem sokáig szomorkodom. Elmélyültek a kapcsolataim. Rájöttem, hogy minden helyzetből fel tudok állni, mindig van tovább. Tudatába jöttem a saját erőmnek. Ezek jutnak eszembe, de bizonyára van több nyeresége is a veszteségeimnek, hiszen a növekedés minden hétköznapi dologban megmutatkozik, csak már olyan magától értetődően, hogy fel sem figyelek rá.

A fenti írás Singer Magdolna Veszteségek ajándéka című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.