Benkő Melinda építész-urbanista: Éreztetni kéne a lakótelepeken, hogy nem állt meg az idő a 60-as években
Nagyon nehéz a paneles lakótelepek egységes fejleszthetőségéről beszélni a privatizáció után – állítja Benkő Melinda, a BME Urbanisztika Tanszék habilitált egyetemi docense (2012 és 2019 között vezetője). A piac ezeket a területeket elhagyta, és máshol valósítja meg megaberuházásait, hasonlóan embertelen léptékű lakóházakat vagy más funkciójú épületeket. A város élhetőségén dolgozni ettől még lehet, de legjobb, ha a megörökölt városrészeinknél kezdjük. Panelházakról és lakótelepekről szóló cikksorozatunkban, a Telepszemlében ezúttal a panelek és a várostervezés kérdésével foglalkozunk.
hvg.hu: Mi volt a legfontosabb különbség a nyugati és a keleti tömeglakhatási programok között?
Benkő Melinda: A II. világháború után mindenhol központi kérdéssé vált a tömeges lakásépítés, a megoldások közti különbségek az államok politikai, gazdasági berendezkedéseivel hozhatók összefüggésbe. Az államszocialista országokban a 40-es évek végétől központi tervezés és kivitelezés kezdődött, a részfeladatokra specializálódott vállalatok jöttek létre. Ezzel szemben Nyugat-Európában ez a kezdetektől részben piaci alapon is működött, és ugyan többnyire volt állami támogatás a háttérben, sokkal vegyesebb lett a szereplőgárda, ebből kifolyólag pedig az épületek maguk is.
Például Franciaországban 400 különböző technológiai megoldást alkalmaztak a lakótelepek építésénél, szemben mondjuk a nálunk bevezetett néhány nagypanel-típussal.
Jugoszláviában decentralizált városfejlesztési és lakáspolitikát vezettek be, így sokkal nagyobb önállóságot kaptok a helyi tervezők és kivitelezők, éppen ezért itt nem köszönnek vissza azok a szovjet panelek, amelyek Lengyelországtól Magyarországig, Ukrajnától Szlovákiáig egyébként szinte megegyeznek.
hvg.hu: Hogyan illeszkedtek be Magyarországon a lakótelepek a városképbe? Miért oda épültek, ahova?
B. M.: A modern építészetben az úgynevezett illeszkedés nem volt kérdés. Emellett a törlés és helyettesítés logikája – ami azóta is tovább él – működött: a régi rossz bontandó, és a helyén valami új és jó lesz. A lakótelep-építés első fázisa mindig a helyszínkijelölés volt, Budapest általános rendezési tervei pedig pontosan meghatározták az erre alkalmas fejlesztési területeket. Ezen persze sokat segített, hogy minden föld felett az állam rendelkezett, tehát gyakorlatilag bárhova lehetett rajzolni. Van egy 1970-es dokumentumfilm, az a címe, hogy Budapest tegnap, ma és holnap, ami tökéletesen bemutatja, hogyan épült a belváros köré a panelzóna.
hvg.hu: Milyen problémák vetődtek fel már akkoriban, amikor ezek az építkezések elkezdődtek?
B. M.: Az első kritikák a társadalmi oldal felől érkeztek: Szelényi Iván és Konrád György már a 60-as évek végén arról írt, hogy
a lakótelepek egyformasága új típusú szociális problémákat generálnak
egy hagyományos, vegyes városhoz képest. Illetve maguk a tervezők is egyre több kérdést vetettek fel, ennek következtében a második 15 éves lakásfejlesztési időszak (1975–90) elejére elkészült egy új panelkatalógus, kicsit változtak a méretek, alakultak a külső felületek, az épületek elrendezései.
hvg.hu: De pont ez az egyenlőség volt az ideológiai célja a rendszernek, nem?
B. M.: Az úgynevezett mass housingnak mindenhol az volt a célja, hogy nagy tömegeknek gyorsan biztosítson viszonylag olcsó, hasonló, jó minőségű modern életkörülményeket. A mi közegünkben nem volt osztálytársadalom, így evidens, hogy a munkásosztály minden tagja ugyanazt kapta, 1971-ig ráadásul „ajándékba” az államtól, majd alacsony bérleti díjért. Ez a fajta kiegyenlítés biztosan az első pillanattól a fizikai környezetben is érezhetővé vált.
hvg.hu: Várostervezési szempontból milyen volt az ideális város 50-60 évvel ezelőtt, és ez miben változott mára?
B. M.: A keleti blokk országaiban normaalapú tervezés működött: a fejlesztendő lakásszám az „átlagos” család, két felnőtt, két gyerek számára meghatározta a terület egyéb igényeit: zöldterület nagyságát, alapfokú ellátási intézmények – bölcsődék, óvodák, iskolák, orvosi rendelők – férőhelyeit stb. Ha úgy nézzük, a mai világban is ez a trend uralkodik, továbbra is a számok, adatok alakítják a fejlesztések többségét. A lakótelepek városok voltak a városokban, a funkciói tudatosan, a modern tervezési elvek szerint térben tagolódtak: a lakóépületben csak laktak, a szolgáltatások a központban, az oktatási intézmények egymás mellett, a lakótömbök belső részein voltak. A mai urbanisztikai elvek többségének, mint például a 15 perces, autómentes, gyalogos- és családbarát, zöld város mind megfelelnek.
Az államszocializmus idején ráadásul a földterület értéke és az értékesítésből származó profit kérdése kimaradt az egész folyamatból, így a paneles lakótelepek beépítése, az épületek és szabad terek aránya hihetetlenül kedvező egy kortárs lakófejlesztéshez képest.
A paneltelkek beépítése 20 százalék körüli – szemben a ma minimális 50-nel, vagy Budapest történeti belvárosára jellemző 70-80-nal.
Ezt a különbséget valamennyire kompenzálta az épületek magassága, így lett általános a 10-11 szintes, a humánus léptéket túlhaladó panelház.
hvg.hu: És hogyan változott az élhető lakhatás definíciója?
B. M.: A 60-70-es években a modern komfortot – központi fűtés, hideg és meleg víz, szennyvízelvezetés – mindenkinek megadta a panelház. Mai fejjel nehéz elképzelni, hogy ez akkor mit jelenthetett a beköltözők többségének. A tömeges lakásépítés akkor alapszükségleteket elégített ki, ma a komfort legtöbb esetben más jellegű téma, és például a sokat emlegetett okosotthonok nem a tömegekhez szólnak.
hvg.hu: Hogyan befolyásolta a piac megjelenése a panel jövőjét?
B. M.: A privatizáció után Magyarországon úgy alakult, hogy a lakásokból társasházak lettek, az épületekhez csak az úgynevezett úszótelek (a ház alatti terület) tartozik és az épületek körüli, közti szabad terek közterületek maradtak.
Az egységesnek tervezett telep szétszakadt, innentől pedig nagyon nehéz rendszerszerű város- és panelfejlesztésről beszélni.
A lakóházak magántulajdonban vannak, a lakóközösség feladata annak fenntartása vagy fejlesztése. A lakóközösségen, a rendelkezésre álló önerőn múlik mire pályázik, milyen hazai vagy uniós forrásokhoz fér hozzá. Nem a lakótelep, hanem az egyes házak változnak.
Azonban a programok többsége az energetikai korszerűsítésre és a külső megjelenésre fókuszál, ezért a földszinti zónák, a közös terek, lépcsőházak, folyosók, tetőteraszok, tárolók gyakran még felújított épületekben is nagyon szomorú képet tükröznek. A lakótelepek középületeinek és közterületeinek fejlesztése a tulajdonos városok nagy feladata. Ezek alakítása sokat emel egy-egy lakótelep környezeti minőségén, élhetőségén.
hvg.hu: Nyugaton azért vannak példái a lakótelep-rehabilitációnak?
B. M.: Igen, csak ezek nem adaptálhatóak az egykori keleti blokk országaiban. Ahol az egész terület minőségi átalakuláson megy keresztül, ott a háttérben egy tulajdonos (állam, város, lakószövetkezet) áll, aki nem egy épületet, hanem a házak és szabad terek alkotta teljes területet, a lakótelepet próbálja fejleszteni. Bontás, visszabontás, átépítés, kiegészítés – számos drasztikus példa van az építészeti megoldások között.
hvg.hu: Mit mond ma az urbanista és építész szakma, hogyan lehet fenntartható városokat építeni?
B. M.: Budapesten a 90-es évek közepén határozták meg a beépíthetőség fő mutatóit, idealista módon csak egy maximumot megadva, és reménykedve, hogy ezt majd észszerű és élhetőségre törekvő beruházások az adott hely és program adottságainak megfelelően használják. Nem így történik: a fejlesztők többsége a telek maximális beépítésre törekszik, hiszen tulajdonának értéke az eladható négyzetméterekkel mérhető.
A mostani fejlesztések teljesen más jellegű problémákat hoznak majd 50 év múlva, mint a panelek.
Ehhez kapcsolódik egy másik gond: a léptékvesztés. Legyen szó középületről, lakófejlesztésről, bevásárlóközpontról: szinte kizárólag nagy-, illetve megaberuházások futnak. Ezek szerintem tragikusak, az élhető város ellen mennek, sokkal élesebben, mint egy lakótelep. A humánus lépték nem szempont, nincs megfelelő méretű zöldfelület, a technológiának kiszolgáltatott minden, ráadásul egy-egy ilyen, egyébként sikeresnek tartott projekt valójában számos másik, máshol fejlesztendő területtől veszi el a változás lehetőségét. Ráadásul ki gondol most az esteleges későbbi fenntartási, működtetési, megújítási nehézségekre.
Egy másik fontos téma, hogy egy város nem azonos a történeti központjával, természeti értékeivel. Természetesen ezek a beazonosítható, identitásképző és hordozó részei, de a városhasználók nagy többségének hétköznapjai másról szólnak, ezért fókuszálnak ezekre a döntéshozók is.
Hihetetlenül fontos lenne többet foglalkozni a „perifériákkal”, az alcentrumokkal, az átmeneti és külső zónák alakításával, és ott is éreztetni, hogy nem állt meg az idő a 60-as években.
hvg.hu: Akkor hogyan tehető élhetőbbé Budapest a piaci helyzetet megkerülve?
B. M.: Az élhető Budapest kérdéskör évtizedek óta változatlan. Milyen legyen a Duna-part? Hogyan csökkentsük az autóforgalmat? Milyenek a jó lakóterületek? – közel 30 éve vagyok ezen a területen, és mindig ezeket tárgyaljuk, tervezzük, függetlenül a politikától.
Én abban hiszek, hogy nem szélsőséges megoldások kellenek, és a városalakulás folyamatai a lényegesek. Térben és időben gondolkozzunk. Bármit építünk valahova, annak hatása van a kisebb vagy tágabb környezetére, illetve a holnapra vagy a későbbi jövőre. Más a hatása egy négylakásos társasháznak vagy egy gigaplázának. Más a város egy novemberi szerda délelőtt vagy egy júliusi szombat délután. Sokkal jobban figyelnünk kellene a természet, az embertől az univerzumig terjedő egyszerű igényeire.
hvg.hu: A Főváros kezdeményezései – mikromobilitás, járműmegosztás, kerékpáros-fejlesztések – jó irányba mutatnak?
B. M.: Igen, bár szerintem először a szemléletváltásba, oktatásba kellene fektessünk, egészen kicsi kortól. Ebben nagyon le vagyunk maradva: ha egy gyerek úgy szocializálódik, hogy autóval viszik mindenhova, akkor 25 évesen is ezt akarja és fogja csinálni, és a saját gyerekét is így neveli majd. Nem tanulnak meg a gyerekek csak úgy sétálni, cél nélkül nézelődni, felfedezni mindazt, amit egy ilyen különleges város kínál.
A városfejlesztés és tervezés egy folyamat, a politika viszont produktumorientált, ezért a kettő ritkán metszi jól egymást.
A szemléletváltás, a hosszú távú, de a változó körülményekre reagálni képes folyamatok előtérbe helyezése lenne fontos. Tudatosítsuk magunkban, hogy az élhető és szerethető nagyvárosi élet előnyei lemondásokkal járnak, és az a jó, ha minél több ember számára kialakulhat egy számukra kedvező egyensúly. Ebben a lakótelepek jövője is fontos szerepet kaphat.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Erő Zoltán főépítész: Itt az ideje, hogy a panel ne legyen szitokszó
Hiába kezdődnek az lakáshirdetések büszkén azzal, hogy „nem panel”, az ingatlanpiacnak megbízható szereplői a lakótelepi panelházak, és az elmúlt években kiderült: a környezet javításával és az energetikai beruházásokkal nemhogy a lakótelepek megszüntetésére nem érdemes gondolni, de a mai ingatlanbefektetők és a 15 perces várost álmodók is sokat tanulhatnak a szocialista építészetből. A panelházakról szóló cikksorozatunk, a Telepszemle első részében Erő Zoltánnal, Budapest főépítészével beszélgettünk.
Indul a Telepszemle, a hvg.hu panelházakról szóló cikksorozata
Hogyan lehet csökkenteni a panelházak energiaszükségletét? Mennyit ér ma egy panel? Lehet modernizálni a lakótelepeket? Miért szeretjük, és miért utáljuk a panelépítészetet? És hogyan emlékszünk rá a filmekből, sorozatokból? Ezeknek a kérdéseknek járunk utána új sorozatunkban, a Telepszemlében.
