A magyar politikai kultúra sajátossága, hogy a választásokat követően a kormánypártok értetlenül fogadják vereségüket. Pedig a kormányok sorsszerű leváltása mögött egyebek mellett szerepet játszhat a modern politikai rendszerek kevés törvényszerűségeinek egyike: a parlamenti váltógazdaság.

„Hazája kifosztója, vallási üldöző, törvénytelen pusztító, a szabadság árulója, amely eladná országát a pápaságnak és a zsarnokságnak.” Nyugalom, a hvg-hu-nak nem valamelyik mai magyar szocialista politikus ellenlábasait minősítő bírálatára sikerült rálelni. Csupán a Robinson Crusoe és Moll Flanders alakját halhatatlanná tevő – akkor éppen a whigeket pártoló – Daniel Defoe (1660–1731) háromszáz éves politikai röpiratának a torykat gyalázó passzusát idézzük.

A modern párt- és a parlamentáris rendszerek előzményeit a 18. század eleji Angliában találhatjuk meg. 1694-től törvény írja elő a parlament rendszeres újraválasztását (a ciklus eleinte három-, majd hétéves), ekkortól válik rendszeressé a választók bizalmának elnyeréséért pártszínekben folytatott csatározás. A cenzúra is elhal, létrejön a szabad politikai sajtó, és a választójogosultak száma is nagy lesz, minden ötödik férfi voksolhat. Száz évvel később már joggal beszélhetünk a whigekről és a torykról, mint a 19. századot meghatározó liberális és konzervatív pártok előzményeiről. 1832, a Reform Bill elfogadása utáni években véglegesen befejeződik a brit politikai élet átalakulása, és máig olajozottan működnek a pártgépezetek. Kialakul a westminsteri modell, a politikai váltógazdaság.

Kontler László, a kérdés szakértője tíz éve írott cikkében ennek jelentőségét abban látta, hogy megszilárdult az a gyakorlat, hogy egyszerre két miniszteri csapat van az országban, az egyik hivatalban, a másik ugrásra készen, „árnyékkormányban”, hogy a parlamenti erőviszonyok megváltozása esetén átvegye a kormányrudat.

Defoe kortársa, a francia Montesqieu (1689–1755) volt az első, aki már a 18. század elején észrevette és értelmezte a forradalmi angliai változásokat. Ő az, aki a Törvények szelleméről című művében először leírja a törvényhozó (a parlament) és végrehajtói (a kormány) közti hatalommegosztást, és megállapítja, hogy ez azért jó, mert a társadalmat egy megosztott hatalom képviseli, és így az állampolgárok egymásnak ártani csak nehezen tudnak. Mint ahogy a megosztott hatalom sem képes polgárait elnyomni. Ezt a „hatalmi impotenciát” nevezi Montesqieu szabadságnak.

Montesqieu báró és Defoe idejében a kormányfőt a király nevezte ki, míg a parlamentet a választók választották, így az elkülönülés a két hatalmi ág között nyilvánvalóbb volt, mint most, amikor a kormányfő parlamenti többséggel rendelkező párt vezetője. A törvényhozói és végrehajtó hatalom egy kézbe kerülése mégsem jár együtt zsarnoksággal, sőt a „kabinetkormányok” megjelenésével a szabadság tovább erősödött. Mert – amint ezt Pierre Manent politikai filozófus, Montesqieu mai rajongója megállapítja – a régi elkülönülés helyére újabb lépett, immár a kormánypárt és az ellenzék között.

„Az ellenzék, alkotmányos értelemben persze, nem osztja meg hatalmat a kormánytöbbséggel, de bármelyik pillanatban, legkésőbb a soron következő választáson visszatérhet a hatalomba, s ez a kilátás jelentős mérséklő hatást gyakorol a kormányra ” – véli Manent Politikai filozófia felnőtteknek című könyvében.

Ettől még persze a kormányon lévők még álmodozhatnak a ciklus túléléséről, és sok mindent elkövetnek azért, hogy hatalmon maradjanak. (Például jól kormányoznak.) És valóban számos példát láthatunk arra erős demokráciákban, hogy a társadalom újra bizalmat szavaz a kormányon lévőknek. Ehhez azonban a hatékony politizálás mellett megrázkódtatások nélküli tartós prosperitásra, kifinomult politikai kultúrára és stabil politikai táborokra van szükség.

A parlamenti váltógazdaság csak megszorításokkal hasonlítható a fizikai törvényekhez: a kormányok bukása bizonyosan bekövetkezik, csak az nem biztos, hogy mikor. A második világháború diadalmas lezárásában kulcsszerepet játszó Winston Churchill a saját bőrén érezhette ezt 1945 nyarán. A választások kellemetlen kilátásairól így ír: „Csakhamar megszűnik a nagy eseményeknek az a nyomása, amely (…) ellen lélekben küzdve tartani tudtam a repülősebességemet, és most lezuhanok. Nem adatik meg nekem a lehetőség, hogy kivegyem részemet a világ jövőjének alakításából.” A személyes népszerűsége tetőpontján lévő Churchillt és pártját a szürke Attlee vezette Munkáspárt nagyon megverte.

Magyarországon eddig egy parlamenti ciklusra voltak hitelesítve a kormányok. Az Orbán Viktor vezette kabinet is hiába látszott egész a választásokig biztos győztesnek, és hiába jövendölték az „Orbán-korszak” eljövetelét, a parlamenti váltógazdaság a Fideszt sem kímélte.

Az is igaz azonban, hogy a demokratikus választott kormányok közül, ha lehet ilyet egyáltalán mondani (lásd „kicsit vemhes”), számszakilag a legkisebb arányú vereséget szenvedte. Az MDF-re 1994-ben a négy évvel korábbiaknak csak a fele szavazott, 1998-ban az MSZP megőrizte szavazóit, de az SZDSZ csak harmada annyi voksot kapott, mint 1994-ben. Míg 2002-ben a Fidesz (az MDF-fel és más politikai alakulatokkal kiegészülve) megduplázta szavazatait, persze, mint tudjuk, az MSZP is.

Hagyományos demokráciákban a szavazatok 10–15 százalékpontos elmozdulása „földrengésszerű” kormánybuktatásokhoz vezet. A demokratikus magyar parlamenti választások másfél évtizedes története a politikai táborok folyamatos megszilárdulásaként is értelmezhető. Egyre kisebb a „dezertáló választók” aránya, így a verseny egyre szorosabb lehetne.

A rendszerváltás idején konszenzus volt abban, hogy a parlamenti váltógazdaság a demokrácia nagy vívmánya. Magyarországon 1990 előtt ugyanis parlamentáris választásokon még sohasem váltottak le kormányt. A 2002-es kampányban a Fidesz-vezetők már arról beszéltek, hogy a rendszerváltás akkor zárulna le végérvényesen és diadalmasan, ha a kormányon lévők még négy évet kapnának, hogy terveiket („álmaikat”) megvalósíthassák. A mostani kormány teljesítményét és népszerűtlenségét látva erre még legalább másfél ciklust kell várni. A Fidesz most ezt aligha bánja.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Meghalt a legismertebb orosz jogvédő

Meghalt a legismertebb orosz jogvédő

Hó, eső, áradások: rendkívüli állapot az USA déli részén

Hó, eső, áradások: rendkívüli állapot az USA déli részén

TASZ: Álságosan akadályozza a kormány a tüntetést

TASZ: Álságosan akadályozza a kormány a tüntetést

Egyetlen női rab van Magyarországon, aki élete végéig börtönben marad: a gyerekgyilkos anya

Egyetlen női rab van Magyarországon, aki élete végéig börtönben marad: a gyerekgyilkos anya

Szakértők: nincs intézményes válság Franciaországban

Szakértők: nincs intézményes válság Franciaországban

A CEU Bécsbe költözik, de Navracsics szerint még maradhatnak

A CEU Bécsbe költözik, de Navracsics szerint még maradhatnak