„Hazája kifosztója, vallási üldöző, törvénytelen pusztító, a szabadság árulója, amely eladná országát a pápaságnak és a zsarnokságnak.” Nyugalom, a hvg-hu-nak nem valamelyik mai magyar szocialista politikus ellenlábasait minősítő bírálatára sikerült rálelni. Csupán a Robinson Crusoe és Moll Flanders alakját halhatatlanná tevő – akkor éppen a whigeket pártoló – Daniel Defoe (1660–1731) háromszáz éves politikai röpiratának a torykat gyalázó passzusát idézzük.

A modern párt- és a parlamentáris rendszerek előzményeit a 18. század eleji Angliában találhatjuk meg. 1694-től törvény írja elő a parlament rendszeres újraválasztását (a ciklus eleinte három-, majd hétéves), ekkortól válik rendszeressé a választók bizalmának elnyeréséért pártszínekben folytatott csatározás. A cenzúra is elhal, létrejön a szabad politikai sajtó, és a választójogosultak száma is nagy lesz, minden ötödik férfi voksolhat. Száz évvel később már joggal beszélhetünk a whigekről és a torykról, mint a 19. századot meghatározó liberális és konzervatív pártok előzményeiről. 1832, a Reform Bill elfogadása utáni években véglegesen befejeződik a brit politikai élet átalakulása, és máig olajozottan működnek a pártgépezetek. Kialakul a westminsteri modell, a politikai váltógazdaság.

Kontler László, a kérdés szakértője tíz éve írott cikkében ennek jelentőségét abban látta, hogy megszilárdult az a gyakorlat, hogy egyszerre két miniszteri csapat van az országban, az egyik hivatalban, a másik ugrásra készen, „árnyékkormányban”, hogy a parlamenti erőviszonyok megváltozása esetén átvegye a kormányrudat.

Defoe kortársa, a francia Montesqieu (1689–1755) volt az első, aki már a 18. század elején észrevette és értelmezte a forradalmi angliai változásokat. Ő az, aki a Törvények szelleméről című művében először leírja a törvényhozó (a parlament) és végrehajtói (a kormány) közti hatalommegosztást, és megállapítja, hogy ez azért jó, mert a társadalmat egy megosztott hatalom képviseli, és így az állampolgárok egymásnak ártani csak nehezen tudnak. Mint ahogy a megosztott hatalom sem képes polgárait elnyomni. Ezt a „hatalmi impotenciát” nevezi Montesqieu szabadságnak.

Montesqieu báró és Defoe idejében a kormányfőt a király nevezte ki, míg a parlamentet a választók választották, így az elkülönülés a két hatalmi ág között nyilvánvalóbb volt, mint most, amikor a kormányfő parlamenti többséggel rendelkező párt vezetője. A törvényhozói és végrehajtó hatalom egy kézbe kerülése mégsem jár együtt zsarnoksággal, sőt a „kabinetkormányok” megjelenésével a szabadság tovább erősödött. Mert – amint ezt Pierre Manent politikai filozófus, Montesqieu mai rajongója megállapítja – a régi elkülönülés helyére újabb lépett, immár a kormánypárt és az ellenzék között.

„Az ellenzék, alkotmányos értelemben persze, nem osztja meg hatalmat a kormánytöbbséggel, de bármelyik pillanatban, legkésőbb a soron következő választáson visszatérhet a hatalomba, s ez a kilátás jelentős mérséklő hatást gyakorol a kormányra ” – véli Manent Politikai filozófia felnőtteknek című könyvében.

Ettől még persze a kormányon lévők még álmodozhatnak a ciklus túléléséről, és sok mindent elkövetnek azért, hogy hatalmon maradjanak. (Például jól kormányoznak.) És valóban számos példát láthatunk arra erős demokráciákban, hogy a társadalom újra bizalmat szavaz a kormányon lévőknek. Ehhez azonban a hatékony politizálás mellett megrázkódtatások nélküli tartós prosperitásra, kifinomult politikai kultúrára és stabil politikai táborokra van szükség.

A parlamenti váltógazdaság csak megszorításokkal hasonlítható a fizikai törvényekhez: a kormányok bukása bizonyosan bekövetkezik, csak az nem biztos, hogy mikor. A második világháború diadalmas lezárásában kulcsszerepet játszó Winston Churchill a saját bőrén érezhette ezt 1945 nyarán. A választások kellemetlen kilátásairól így ír: „Csakhamar megszűnik a nagy eseményeknek az a nyomása, amely (…) ellen lélekben küzdve tartani tudtam a repülősebességemet, és most lezuhanok. Nem adatik meg nekem a lehetőség, hogy kivegyem részemet a világ jövőjének alakításából.” A személyes népszerűsége tetőpontján lévő Churchillt és pártját a szürke Attlee vezette Munkáspárt nagyon megverte.

Magyarországon eddig egy parlamenti ciklusra voltak hitelesítve a kormányok. Az Orbán Viktor vezette kabinet is hiába látszott egész a választásokig biztos győztesnek, és hiába jövendölték az „Orbán-korszak” eljövetelét, a parlamenti váltógazdaság a Fideszt sem kímélte.

Az is igaz azonban, hogy a demokratikus választott kormányok közül, ha lehet ilyet egyáltalán mondani (lásd „kicsit vemhes”), számszakilag a legkisebb arányú vereséget szenvedte. Az MDF-re 1994-ben a négy évvel korábbiaknak csak a fele szavazott, 1998-ban az MSZP megőrizte szavazóit, de az SZDSZ csak harmada annyi voksot kapott, mint 1994-ben. Míg 2002-ben a Fidesz (az MDF-fel és más politikai alakulatokkal kiegészülve) megduplázta szavazatait, persze, mint tudjuk, az MSZP is.

Hagyományos demokráciákban a szavazatok 10–15 százalékpontos elmozdulása „földrengésszerű” kormánybuktatásokhoz vezet. A demokratikus magyar parlamenti választások másfél évtizedes története a politikai táborok folyamatos megszilárdulásaként is értelmezhető. Egyre kisebb a „dezertáló választók” aránya, így a verseny egyre szorosabb lehetne.

A rendszerváltás idején konszenzus volt abban, hogy a parlamenti váltógazdaság a demokrácia nagy vívmánya. Magyarországon 1990 előtt ugyanis parlamentáris választásokon még sohasem váltottak le kormányt. A 2002-es kampányban a Fidesz-vezetők már arról beszéltek, hogy a rendszerváltás akkor zárulna le végérvényesen és diadalmasan, ha a kormányon lévők még négy évet kapnának, hogy terveiket („álmaikat”) megvalósíthassák. A mostani kormány teljesítményét és népszerűtlenségét látva erre még legalább másfél ciklust kell várni. A Fidesz most ezt aligha bánja.