Az élsportolóvá nevelésnek sokáig szerves része volt a szóbeli vagy akár fizikai erőszak. A rendszeres verések időszaka már elmúlt, de a megalázás, a büntetés a magyar sportélet része maradt. Összeállításunkban megszólal Faludi Viktória sportpszichológus, továbbá sportolók, szülők, edzők, kutatók.
„BÁRMELYIKÜNKBŐL LEHET AGRESSZOR”
HVG: A londoni olimpiai győzelem után Szilágyi Áron kardvívó nyilvánosan mondott önnek köszönetet. Bizonyára vannak tapasztalatai: mennyire elterjedt az erőszak az élsportban?
Faludi Viktória: A sportot kísérő fizikai és lelki erőszak általános jelenség, éspedig nem csak az uszodákban, és nem is csupán Magyarországon. Az edzői pálya is azok közé tartozik, amelyek vonzzák azokat, akik valamiféle hatalmat akarnak gyakorolni, ezért itt is előfordulhatnak személyiségtorzulások. A sikerekhez nem lenne szükség erőszakra, de a sportban rengeteg az adrenalin, az erőlködés és a testi kapcsolat, s ezek felszabadítják az agressziót. Leginkább ott, ahol a testtel dolgoznak – például az uszodákban, ahol egy szál alsónadrágban vannak a gyerekek –, a sportoló néha olyan helyzetbe kerül, amikor a saját teste feletti kontroll átadódik az edzőnek, és ez óhatatlanul kellemetlen szituációkat teremt. A frusztráció érzése pedig gyakran vezet agresszióhoz.
Nagyon sok sportolóm, és köztük rengeteg gyerekem van. Látom, hogy egy-egy megjegyzéssel is milyen folyamatok indíthatóak el. Például a tornászlányoknál egy-egy elejtett mondat arról, hogy milyen kövér vagy, le kellene fogynod. Ezzel elindul valami – ezért érkeznek hozzám azok a 10-11 éves kislányok, akik már nem akarnak enni vagy vadul diétáznak. Ilyeneket nem szabad mondani. Ezek mögött a mondatok mögött általában nem bántó szándék áll, nagyon sok jó tapasztalatom van arról, hogy amikor beszélek az edzőkkel, végül azt mondják, nem is gondolták volna, hogy ez lehet a szavaik következménye. De a gyerekek egymás között is sok mindenre képesek, a csapatsportokban már az öltözőben is tudnak a fiúk kiközösíteni, beszólni és bántani. Amikor van egy fölé- és alárendeltekből álló csoport, ott kitermelődik egy-egy erőszaktevő, és egy ilyen rendszerben bármelyikünkből lehet agresszor. Ez persze nem felmentés, csak magyarázat. Át kellene nézni azokat a szempontokat, amelyek alapján az egyesületek és szövetségek működnek, a megfelelő vezetőképzéssel pedig meg lehetne előzni az erőszakot.
HVG: Mennyire súlyosak a következmények?
F. V.: Az enyhébb az, hogy a gyerek nem szívesen jár edzésre. Egyre több ilyen eset kerül napvilágra, és nem tudni, ki miért hagyta abba a sportot. Sokszor nem az történt, hogy telítődött a sporttal, hanem hogy erőszakosak voltak az edzők vagy a csapattársak. Ilyen esetek persze az iskolában is előfordulnak. Szerintem a felnőttek, a tanárok és az edzők a felelősek, akik nem tudják megoldani ezeket a válságokat. Úgy kell csoportokat formálni, hogy ilyen helyzetek ne alakuljanak ki. Több kézikönyv szól arról, hogyan lehet visszaszorítani az erőszakot, és miképpen lehet olyan közösséget létrehozni, amelynek tagjai segítik egymást. Erőszak mindig lesz, azt valahogy le kell vezetni, de az agresszióra nem szabad agresszióval válaszolni, ez ugyanis nem vezethet jóra.
HVG: Akkor a fő gond az, hogy felkészületlenek az edzők?
F. V.: Igen, de nemcsak az edzők, hanem mi valamennyien, felnőttek. Mind pedagógiailag, mind pszichológiailag képzetlenek vagyunk, és hiányos az önismeretünk. Nagyon jó volna, ha lennének képzések arról, hogy miképpen működik egy csoport, milyen nagy hatalom és felelősség csoportot vezetni, és milyen nagy hatása van egy embernek a másikra. Ezen a téren még csak gyerekcipőben járunk, de vannak jó kezdeményezések, amelyek kifejezetten arra fókuszálnak, hogy empatikus és pozitív hozzáállású embereket neveljünk, akikből később jó vezetők lesznek. De az is fontos, hogy az edzések világa is része a magyar oktatásnak, amely nem a tudást keresi, hanem állandó hibakereső üzemmódban működik. Sarkítva: a jó teljesítmény természetes, dicséret nem jár, ellenben a hibáért büntetnek, és ritkán jutalmazzák az önálló gondolkodást. A gyerekek úgy szocializálódnak, hogy csak ritkán kapnak jó szót. Az élsportban ez még inkább kiéleződik: a sportoló az életét és vérét adja, mégsem jön pozitív visszajelzés. A poroszos iskolai neveléssel az a baj, hogy a pozitív hozzáállás helyett az állandó elkerülésre nevel, ennek pedig jól látható következményei vannak: élen járunk a depresszióban és a szorongások elfojtásában. Az utcán, az iskolákban és a sportpályákon is letapogatható az általános rossz közérzet, a kiabálás, a káromkodás, a mosolytalanság.
HVG: Mit tehet a szülő, ha kiderül, hogy valamilyen módon bántalmazzák a gyerekét?
F. V.: Mindig mindenről beszélni kell, de a sport is egy határterület: ha elviszed az edzésre, akkor elvben teljes mértékben biztosnak kell lenni abban, hogy ott jó helyen van a gyerek. Át kell adni a felelősséget, és ugyanúgy meg kell bízni az edzőben, mint a gyerekben. Az iskolában sem ülünk bent, mert az is a gyerek területe. Amikor viszont kiderül, hogy valami rossz történik, akkor azonnal kell a visszajelzés, mert csak így maradhat fenn a bizalom. Oda kell menni az edzőhöz, persze nem úgy, hogy leszidjuk őt, inkább közösen kell keresni vele a megoldást.
HVG: De úgy tűnik, hogy az erőszak hatékony...
F. V.: A pszichológiai kutatások erre a kérdésre is fókuszálnak. Igen, az autoriter hozzáállás jó eredményt hoz, de csak egy ideig, mert az így kezelt sportolók nagyon gyorsan kiégnek. Nem beszélve arról, hogy a motiváció ilyenkor az, hogy valamiért, például a büntetés elkerülése érdekében, teljesítünk. Mindannyian ismerünk olyan sportolókat, akik már a pálya közelébe sem mennek, annyira telítődtek. Ennek hátterében sokszor az erőszak áll. A kooperatív vezetés a leghatékonyabb, akkor vannak lelki egyensúlyban a gyerekek. A teljesítmény akkor lehet maximális, ha jól érzem magam. Ha a sikert nyomásgyakorlással vagy zsarolással érik el, akkor lehet, hogy néha bejönnek a dolgok, mert annyira félek, de utána össze fogok omlani, és sokáig tart a regeneráció. Lelki egyensúly nélkül nincs tartós eredmény. Persze vannak olyan személyiségű sportolók, akik ezt jobban bírják, de a nagy átlag menekül ettől. (Németh András)
CÁROK ÉS JOBBÁGYOK AZ USZODÁBAN
„Az emberi teljesítőképesség határán kellett még jobb eredményt előhívni magunkból. Akkoriban az edzők úgy gondolták, hogy egy pofonnal vagy egy seggessel átsegítenek a holtponton. És ez működött, nem is csak a mi sportágunkban” – mondta a HVG-nek az 1988-as szöuli olimpiai bajnok mellúszó, Szabó „Joe” József. Szerinte „a kis nemzet, nagy sportsiker” az embertelen, erőszakos edzésmódszerekkel is összefüggött.
A Kiss László-ügy (az 55 évvel ezelőtt elkövetett nemi erőszak napvilágra kerülése, ami az úszókapitány lemondásához vezetett) újra rávilágított az élsporthoz kapcsolódó erőszak „történeti hagyományára”, amely a rendszerváltással sem szakadt meg teljesen. Emlékezetes, három évvel ezelőtt Szepesi Nikolett Én, a szexmániás című botránykönyve tényszerűen számolt be arról, hogy a Kőbánya SC-ben (a volt Bp. Spartacus, Kiss László műhelye) a magát Cárnak hívó Turi György edző még a 2000-es években is milyen pszichikai és fizikai terrorban tartotta tanítványait, az egyesületi masszőr, Bacsa István („Kicsi bácsi”) pedig miképp molesztálta őket szexuálisan. „A Cár hajtott minket, mint egy hajcsár, nem voltam csúcsformában, nem tudtam teljesíteni a szintidőt. Valósággal őrjöngött. Azt ordibálta nekem: Ha nem csinálod meg a szintet, kitépem a méhedet.” Amikor pedig az úszólányok panaszkodtak a rajtuk kéjelgő Kicsi bácsira, Turi Szepesi emlékei szerint annyit mondott: „Hagyjátok már az állandó siránkozást, nem tudok mit csinálni, varrjátok be a pinátokat!” (Kiss Lászlóról ellenben mint nagyon jó pedagógusról ír, akinek mindenkihez volt egy-két jó szava.)
Turi volt az egyetlen a negatív szereplők közül, aki saját nevén jelent meg a könyvben. A Magyar Úszó Szövetség (MÚSZ) első reakciója pedig kísértetiesen hasonló volt a Kiss-ügy kezeléséhez: a tanítványok Turit védő nyílt levéllel jelentkeztek (feltűnő, hogy Egerszegi Krisztina, Kovács Ágnes vagy Risztov Éva neve nem volt köztük), míg most az edzők álltak ki „önként” Kiss mellett. A Szepesi-könyv uszodai erőszakkal kapcsolatos állításainak kivizsgálása elhalt, és most sem tűnik úgy, hogy a fiatalok védelme érdekében a MÚSZ-ban vagy akár az olimpiai bizottságban megfontolnák a sportban továbbra is tetten érhető testi és lelki erőszak átfogó feltárását.
Az élsport, főleg a Kádár-korban, rengeteg kivételezettséggel járt a fiatalok számára is: menő melegítő és sportcipő, könnyített iskolába járás, utazás Nyugatra, határon túli edzőtáborok (ahol szovjet, keletnémet vagy román sportolókkal együtt edzve kiderült, hogy a fenyítéses nevelés szempontjából is születhettek volna rosszabb helyre). A szülők is elnézőbbek voltak, hiszen az erőszak a társadalom számos területén a mindennapok része volt, így az uszodában is kevésbé buktak ki rajta. „Elég volt bemenni az iskolába, ahol ugyanúgy megkaptad a kokit, a körmöst meg a nyaklevest, ha rosszul viselkedtél” – mondja Szabó. Ő úgy emlékszik, hogy amikor 1980-ban átkerült a Komjádiba, a legkisebbek nem kaptak verést, az egy korosztállyal idősebb Wladárék már igen, de például az olyan érett úszó, mint Vermes Albán, megint nem. „Csak azt verte Széchy Tamás, akiben látott lehetőséget” – mondja Szabó. Verést főleg akkor „érdemeltek”, amikor nem volt meg a szintidő, probléma volt a testsúllyal, vagy ha fegyelmetlenek voltak: késtek, lazáztak. De hogy például mi a szintidő, azt Széchy határozta meg, és csak olyan szintidők voltak, amiket lehetetlen volt megcsinálni.
A csúcsteljesítmény az élsportban fájdalommal jár. A sportoló arra készül az edzéseken, hogy a verseny közben akár többször is mennyire fog fájni – ezt a mindennapokban be kellett gyakorolni, hozzá kellett szokni (lásd Rúgás, ütés, békaügetés című írásunkat). Ha a versenyző nem hajszolta bele magát, megkapta az edzőjétől.
Bár Széchyről manapság sokaknak az ugrik be, hogy az erőszakot az edzői repertoár részéve tette (legendás fenyítőeszköze egy székláb volt, amit Juliskának hívott), talán nincs még egy tréner, akinek a sokoldalúságát, elméleti és gyakorlati felkészültségét olyan sokan méltatták volna, mint az övét. Az úszásban eleve ritka, hogy valaki annyira innovatív, hogy három-négy úszógeneráción keresztül (Hargitay–Wladár–Darnyi–Czene) képes a topon maradni, és szakmai öröksége, módszerei visszaköszönnek szinte valamennyi magyar úszócsapat munkájában, beleértve a Kiss–Turi-műhelyt is.
Széles Sándor, az olimpiai bajnok Gyurta Dániel edzője – szintén Széchy-tanítvány – szerint az örökséget két részre kell bontani. A pedagógiai részt, mondja, maga is megszenvedte, az erőszakot pedig teljesen elutasítja. Ő a kooperatív munkában bízik, amikor a versenyző magától eljut oda, hogy saját meggyőződéséből nem csal vagy lazsál el hosszakat, akárcsak Verrasztó Zoltán, a Jövő SC vezetője, akivel annak idején kiépítették a magyar úszósport második legjelentősebb bázisát. Az a rendszerváltás előtti időkre jellemző állapot, hogy a tehetségek előbb-utóbb Széchyhez vagy Kisshez és Turihoz kerültek, megszűnt. A nevelőrendszer decentralizálódott, az uszodák zárt világa megnyílt, a műhelyek között is nőtt az átjárhatóság. A társadalmi elutasítás növekedése mellett ez is szerepet játszik abban, hogy csökkent az erőszak.
Az, hogy Gyurta „verés nélkül” lett olimpiai bajnok, bebizonyította, hogy a kooperatív módszer eredményesebb tud lenni a tekintélyuralmi, erőszakos uszodai rezsimeknél. Megindult a vándorlás az úszóteamek között, a sportolók új impulzusokat kerestek, Turi Györgytől például sorra igazoltak el a versenyzők, igaz, Risztov Éva visszatért hozzá.A rengeteg munka elvégzésére a dicsőségen és a népszerűségen túl ma leginkább pénzzel lehet motiválni. A magyar sportfinanszírozás bőkezű: az úszás kiemelt sportág, a felkészülésre a pénzeket az állam és a szponzorok biztosítják, az olimpiai éremszerzés pedig nagyon komoly anyagi premizálással jár, amiért megéri küzdeni. A Kádár-rendszer a Rákosi-időszak nyomain az élsportot kiemelt státusban tartotta. A győzelmekben egyszerre látta viszont a társadalmi berendezkedés sikerét és a nemzet nagyságát.
Az Orbán-rendszer a sportkultuszával, infrastuktúra-fejlesztésekkel, világversenyek rendezésével és az olimpiai jelentkezéssel ismét erre a hagyományra erősít rá. Még inkább a régi sporteszmény határozza meg az eredmények értékelésével kapcsolatos közgondolkodást. A fizikai fenyítés gyakorlata lassan kikopik, szerepét az eredményességben átveszi az orvosilag, sportinformatikailag, sportpszichológiailag megtámogatott high-tech felkészülés. A rendszerben azért periférikusan benne maradt az erőszak (elsősorban a verbális), ami összefügg az edzők szocializációjával és hiányos pedagógiai felkészültségével, és a magyar sporthagyományok tabui miatt erről ma is kevés szó esik. (Bogár Zsolt és Simon Andrea)
RÚGÁS, ÜTÉS, BÉKAÜGETÉS
„Az sokkal jobban fáj, ha bokafogás után a csapattársak vernek rám egyenként a papucsukkal, mint ha az edzőtől kapnék egy ütést vagy WC-lehúzó lánccal egy csapást” – mondja egy valamikori nagy reményű vízilabdázó. „Ha bekerülsz a csapatba, egy falka tagja leszel, s már rád is farkastörvények érvényesek” – magyarázza a sajátos viszonyokat. A vízilabda durva, fiús sport – bár azt mondják, a lányok a keményebbek a medencében –, ami jót tesz a testnek és állítólag a léleknek is, azzal együtt, hogy az agresszió is hozzátartozik. A bekerülés feletti öröm még a beavatás kellemetlen emlékeit is elhomályosítja: az azóta egyébként olimpiai bajnokká lett csapattársak megkergették a margitszigeti sportuszoda körül, aztán jól elverték az újoncot. „Olyan volt, mint egykor a katonaság, mindenkinek járt” – magyarázza.
A verésnél súlyosabb megítélés alá esik a megalázás. Ennek enyhébb formája, ha valakinek népes közönség előtt békaügetésben kell körbeugrálnia a medencét, vagy egy téli edzőtáborban azt mondja az edző egy fiúnak, hogy üsse meg egy erősebb társát. Az is előfordult, hogy „egy 10 kilométeres túra után kellett visszafutnom a táborba valamiért” – meséli egy vízilabdás.
„Ami víz alatt van, az nincs is” – ebben ma sincs változás, még mindig az edzések része a víz alatt rúgási, ütési technika tökéletesítése. „Az edzők persze kiabálnak, és olykor káromkodnak is, de alacsonyabb hangerőn nem is lehetne egyszerre húsz, a vízben lévő gyereket mozgatni” – véli egy édesanya, akinek lánya és fia is vízilabdázik. Mint mondja, négy évébe telt, mire ő is megszokta a hangnemet. A kívülálló számára irracionálisnak, jogvédő szemmel emberfelettinek tűnő elvárások és edzésmunka viszont magától értetődőek, annak ugyanis, aki olimpiai bajnok akar lenni, „egyszerűen bele kell döglenie”.
„Ettől a szartól, amit ma műveltetek?” – kérdezett vissza egy edző, amikor egy hétéves kis focista feltette a kezét arra a felszólításra, hogy: „Jelentkezzen, aki elfáradt!” Ez az eset néhány éves, de szinte kizárt, hogy az akkor megalázott gyerekekkel – ha azóta nem hagyták abba a focit – ne történt volna hasonló. A futballban a HVG által megkérdezett szülők és a gyerekekkel foglalkozó sportpszichológus szerint is szinte mindennapos a lelki nyomásgyakorlás az edzők vagy a játékostársak részéről. Előfordult olyan eset is, hogy a kiskamasz focista azért váltott csapatot, mert társai a származása miatt vegzálták, miközben az edző és a klub vezetősége ezt tétlenül nézte. Az, hogy egy edző veréssel próbáljon jobb teljesítményre sarkallni egy gyerek focistát, most sem jellemző, és korábban sem volt az. Olyan viszont előfordul, hogy a dühét vezeti le az erőszakkal. A HVG-nek több forrásból is beszámoltak arról, hogy az egyik kisvárosi klub vezetője – aki akkor az MLSZ-ben is funkcióban volt – egyszer pofon vágta, majd egy másik esetben mellbe rúgta saját csapatának egy-egy ifikorú játékosát. A történteknek annyi következménye lett, hogy mindkét bántalmazott focista elhagyta a klubot, amiben a jó kapcsolatokkal rendelkező vezető még segített is – ezzel pedig megúszta a feljelentést.
„Egyszer nagyon elrontottam egy dupla szaltót, és a nyakamra érkeztem. Erre odaszaladt az edzőm, és a nádpálcájával a hátamra csapott” – mesél ma is élénken élő emlékéről egy tornászlány. De nem a harag miatt emlékszik, ma sem lát semmi rosszat abban, hogy az edzője így reagálta le az életveszélyes helyzetet, és csak utána beszélték meg, hogy mit rontott el. A nádpálca minden rossz mozdulat vagy gyakorlat után lesújtott. „Először még nem, de ha ötödször is szóltak, hogy rossz a nyújtás, akkor már kaptunk” – meséli. Büntetés járt azért is, ha valaki hízott; például futni kellett, 10 dekánként egy kört. A büntetés azonban még évtizedek múltán sem rossz emlék: „egy életre megtanultuk, mi a fegyelem és a kitartás”. A tornában, aerobikban korábban megszokott volt, hogy a nyújtó edzéseken, amikor a lányok spárgában ültek, úgy, hogy a lábuk a medencéjüknél magasabban volt, a fiatalok hátára ült az edző, és úgy nyomta le őket akkor is, amikor a tanítvány már zokogott a fájdalomtól.
Egyes sportágakban speciális bántalmazási formák alakultak ki. A cselgáncsban – mint a vízilabdában is – állandó volt a körömellenőrzés. Egyes edzők nem is ollóval leckéztettek, hanem egyszerűen visszatörték a fiatal versenyzők túlnőtt körmeit.
UNICEF-jelentés: sokkoló adatok |
Miközben a sport elsősorban örömforrás, a gyermekek kétharmada érzelmi, egyharmada fizikai vagy szexuális erőszakkal is szembesül a sportolás során – ez derült ki az UNICEF Magyar Bizottságának Gyermekek tapasztalatai a sportban című, 2014-ben készült online kutatásából. A súlyos megállapítások nem előzmény nélküliek. Magyarországon két évvel korábban hozták nyilvánosságra a gyermekjogok érvénysüléséért küzdő szervezet nemzetközi jelentését, amelyből kiderül, hogy nemcsak a veszély óriási, hanem a tudáshiány is. Nem segíti a tisztánlátást, hogy az erőszak a felnőtt sportolók körében is tabutéma, a gyerekek azonban védtelenebbek. „Gyakran megfelelési kényszer alatt állnak, szeretnének eleget tenni a szülők és az edzők elvárásainak is” – sorolja a problémákat Lux Ágnes, az UNICEF Magyar Bizottságának gyermekjogi igazgatója. A leggyakrabban pszichológiai lealacsonyításnak vagy lelki megalázásnak vannak kitéve a gyerekek a testalkatuk vagy teljesítményük miatt. Gyakori még az indokolatlan nyomásgyakorlás a kiemelkedő eredmény érdekében, a kikényszerített, kötelező szex, a káros vagy szexuálisan megalázó beavatás, az olyan táplálkozás vagy fogyókúra elvárása, amely anorexiához vezet, valamint a fizikai büntetés, a verés, illetve a pihenőidő és a törődés megtagadása is. Alapvető probléma, hogy az igazán tehetséges gyerekeket felnőttként kezelik, noha nem azok, így különleges védelemre szorulnak – hangsúlyozzák az UNICEF-nél. A gyerekek egyébként nem is a siker és a küzdelem kedvéért, sokkal inkább a mozgás öröme, a barátokkal való együttlét és a kikapcsolódás miatt kezdenek el sportolni. A megkérdezett 900 gyerek 63 százaléka alapvetően pozitívnak értékelte gyermekkori sportélményeit, és elégedett volt azzal a figyelemmel, amit akkoriban az edzőjétől kapott. Mégis: a megkérdezettek 73 százaléka szenvedett el érzelmi bántalmazást, 39 százaléka fizikai erőszakot, 31 százaléka szexuális zaklatást és 15 százaléka beavatási szertartást. Kiderült az is, hogy igen szoros a kapcsolat az egyes bántalmazási formák között. Az érzelmileg bántalmazott gyermekek aránya 96 százalékos volt a fizikailag bántalmazottak között, és 95 százalékos a szexuális zaklatást elszenvedők körében. |
Egyelőre nem világos, milyen ellencsapásra lehet képes Irán, ugyanakkor Donald Trump táborában is többen úgy látják, hogy Amerikának nem lett volna szabad belekeverednie ebbe a háborúba.
Erről ír a világsajtó.
A nemzetközileg elismert kutató 91 éves volt.
Többféle nézetben is rá lehet nézni az éppen közlekedő vonatokra.
Érdemes lesz minél gyakrabban hidratálni és kerülni a tűző napot a déli órákban.
