TGM: Terrorsajtó

Minden lehetségeset elmondtak már arról, hogy vajon helyesen tette-e a számomra politikailag nem nagyon rokonszenves Momentum (vö. írásommal), hogy két vezetője fölkereste az Origo szerkesztőségét, és az ott lezajlott eszmecserét a beszélgetőpartnerei belegyezése nélkül nyilvánosságra hozta. Megnéztem az Origónak a Momentumról a látogatás előtt és után közölt fantáziadús „anyagait”, és elképedtem Fekete-Győr András szelídségén és türelmén.

A gyűlölködés és a leprázás minden „oldalon” általános, az úgynevezett közbeszéd pedig annyira embertelenül durva, hogy lealacsonyító a sajtót (bármilyen magyarországi sajtót) olvasni egyáltalán. Mégis: a magyar állam által közvetlenül vagy közvetve fönntartott vagy jobboldali-szélsőjobboldali oligarchák által államközeli pénzből működtetett médiák (beleértve a miniszterelnök úr családi-baráti körének tulajdonában álló 192 magyarhoni orgánumot, továbbá beleértve az utódállamokbéli magyar nemzetiségi sajtó nagy részét) természetét helyes volna végre megállapítani – hiszen bár ezt sokan pedzik, a lényegre ritkán marad idő.

Az állami és „paraállami” sajtót helytelenül „kormánypárti” sajtónak nevezik, mintha a szerkesztőségek politikai rokonszenveiről lenne itt szó vagy akár a politikai jobboldal által pusztán támogatott sajtó beállítottságáról, amelynek a létezése nemcsak jogos lenne, hanem szükséges is, hiszen minden létező preferenciát ki kell fejezni, és hazánkban több millió ember preferenciái konzervatívak vagy a szó sajátos magyarországi értelmében „nemzetiek”, s nekik épp oly jogos információs, érzületi és orientációs szükségleteik vannak, mint bárki másnak.

De a magyarországi állami sajtó nem sajtó a nyilvánosság szokásos definíciói értelmében: „sajtó” mivoltától nem az állami tulajdonban álló közszolgálati médiák – végső soron érthető – enyhe kormánypárti elfogultsága fosztaná meg (bár például Csehországban, Szlovákiában, Romániában, Szerbiában a közszolgálati rádió a legszabadabb, néhol még a közszolgálati televízió is), amit azért el lehet viselni, nem is a pénznek tőkés országokban elkerülhetetlen és tagadhatatlan befolyása (a tulajdonosokon és a hirdetőkön keresztül), nem is az újságíróknak mint jól körülírható társadalmi csoportnak az uralkodó világnézete(i) és kulturális sajátosságai.

Nem.

A magyarországi állami, „paraállami” és államközeli sajtó (ezen az összes: digitális, elektronikus, nyomtatott, sőt: a közösségi médiákon szerkesztett, terjesztett, javarészt javadalmazott, hivatásos szerzőktől származó tartalmakat értjük) még csak nem is a propaganda (meggyőzés) eszköze, hanem a kormányzásé.

Miközben az államvezetés legmagasabb, döntő, a formális kormány fölötti irodáiban megszüntetik a közigazgatás intézményeit (a tisztiorvosi szolgálattól a műemlékvédelemig és a földmérésig), a kormányzás és igazgatás egyik legfőbb szerve a hivatalos és nem hivatalos jobboldali sajtó lett. A kormány fölötti szuperkormány – amelyet a csöndben fölszámolt megyerendszerrel és minden más közvetítő és félautonóm igazgatási szint kikapcsolásával az államon belül alig korlátoz valami: talán csak egy-két bíró nagynéha – alantasaival és alárendeltjeivel alig kommunikál külön, hiszen virtuálisan az egész lakosságot az alárendeltjének tekinti (ami ugyan egyelőre utópia, de átélt, elhitt utópia): utasításait a hivatalos és nem hivatalos jobboldali-szélsőjobboldali sajtó útján közli.

Ezek az utasítások persze nem formalizáltak, nem jogszabály jellegűek (de gyakran a távolról jogszabálynak tetsző konceptuális tárgyak se azok), hanem azt az állapotot hivatottak előidézni, amelyben az ilyen állam és  szupraállam a külsődlegesen még félig-meddig (és elég sűrűn már csak látszólag) fönnálló alkotmányos-jogállami kötelmek totális megkerülésével működni tud.

Ez pedig a mozgósítottság és a passzivitás elegye.

Az orbáni állam/szupraállam/paraállam nem mozgósít közösségeket (a polgári köröket is leépítették: mozgalomra nincs szükség, még ultralojális orbánista mozgalomra se, mert a spontaneitása zavart kelthet, és fölébreszthet másokat politikai szendergésükből), mert a közösségek (még a leginkább tekintélyelvű, mélykonzervatív, konformista közösségek is) természetük folytán némi autonómiára szoktak törekedni. A közösségeket demobilizálni törekszik.

Elszigetelt egyéneket úgy is lehet „mozgósítani”, hogy közben passzívan – és elszigeteltségükben megmaradva – ülnek a képernyő előtt. Az állami és „paraállami” sajtótól megkapják a politikai magatartási mintákat és a társadalmi vezéreszmék minimumát. A mozgósítottság és a passzivitás elegye akkor éri el az érzületi maximumot, akkor „ér a csúcsra”, amikor a reflexivitás és a racionalitás a mélypontjára „hág”, ezt pedig a negatív mozgósítással érik el.

Azaz mellőzik a POZITÍV eszméket, tartalmakat, és szinte kizárólag NEGATÍV – gyűlölködő, félelemkeltő, nyugtalanító – kliséket-paneleket forgalmaznak valóságos és képzelt ellenfelekről. A démoni (s mint ilyen, nem létező) ellenség elleni elvont – hiszen semmilyen tapasztalatra, konkrétumra, ismeretre nem hivatkozó, illogikus és irracionális – gyűlölet/rettegés az elvont (valódi gyakorlatától képzeletben függetlenített) államnak mint védelmezőnek a megnyugtató képét hívja elő, s ezért az állam voltaképpeni (gazdasági, népjóléti, szabályozási – tilalmazó és előíró) hatalmának a minősége közömbössé válik. Tudom – mondja az állammédiák fogyasztója/áldozata – , hogy a kormány rosszul kormányoz (pazarol, visszaél a hatalmával, hazudik, megfoszt cselekvési lehetőségeinktől, és így tovább), de nem eszerint ítélem meg, hanem annak függvényében, hogy megvéd-e a leszbikus pirézektől.

Márpedig a kormányzó jobboldal megvéd bennünket a dzsihádista, kozmopolita, pedofil hottentottáktól és a határainkon beáramló hipszter-vegán judeofundamentalistáktól, továbbá a Trianon-párti, sivalkodó dzsendermarxistáktól.

Ezen én ugyan gúnyolódhatom, de az állammédiák áldozatainak nem áll más rendelkezésükre a kései kapitalizmus nyomorúságának elemzéseként, mint a démonológia – amivel sikerült létrehozni a digitális posztmodernség és a kora középkor dialektikus szintézisét. Látjuk, hogy a Mindenegyben blog a legnépszerűbb internetes fölület Magyarországon (az 50 legkedveltebb internetes tartalomból 49 onnan származott a legutóbbi fölmérések szerint), holott minden egyes közleménye merő idiotizmus. Nem fake news, hanem fake nothing. (Érdemes rápillantani: hihetetlen.)

Az állammédiákkal kapcsolatban sok a félreértés. Az egyikre igen jellemző, amit Bayer Zsolt-hibának nevez majd el a médiatörténelem. Az ellenzéki sajtó Bayer Zsolt szélsőjobboldali publicista gorombaságaiban véli szemügyre vehetni azt, ami az állammédiákban rossz. Ez tévedés. Bayer Zsolt szerkesztő úr ugyanis teljességgel atipikus jelenség az állammédiákban, ugyanis ő meggyőződéses, a maga módján őszinte, ráadásul irodalmi „teljesítményre” törekvő szerző, ennyiben nem illeszkedik tökéletesen a struktúrához. Hiszen ő a „pusztán” manipulatív liberális sajtóhegemónia, az állítólagos „szabad sajtó” korában mint nonkonformista, szabálytalan, marginális kihívó jelent meg, és – bár „eszméi” megegyeznek az állammédiák (bocsánat, idézek) „beszarató” (elnézést) retorikájának fő motívumaival – célja a meggyőzés, a klasszikus propaganda irányzéka. Bár olykori nyilassága, neonácizmusa stb. parodisztikus: érződik az erőlködés, de azért ő is röhög ezeken végső soron. Becsületesen megpróbál fasisztának lenni, de nem megy neki. Ez sajnálatosan elavult. Bayer izzóan szenvedélyes, a 888.hu jéghideg. Az utóbbi a korszerű, ha a kor Orbán miniszterelnök úr (és Lázár, Rogán miniszter urak, Habony magánszemély úr) kora.

A korszerű posztfasiszta állammédiák mindenekelőtt fenyegetik az olvasóikat, fölhasználóikat, nézőiket, hallgatóikat. NEM KIFEJEZIK, HANEM GYAKOROLJÁK AZ „ILLIBERÁLIS ÁLLAM” ERŐSZAKÁT.

A magyarországi állammédiák szimbolikus erőszaka performatív, tettleges. Nem „segítik” a hatalomgyakorlást – itt a szokásos médiaelemzés alaphibája – , hanem a hatalmat gyakorolják. Nem igaz, hogy a szupraállam paraállami „újságírói” a hatalom gyáva kiszolgálói. Nem. Ők a hatalom legfontosabb funkcionáriusai. Nem szolgák. Urak.

Terrorizálják – miközben megjelenítik, megtestesítik, képviselik – az egyébként is elég represszív közvéleményt. Nem az a veszedelem, hogy az általuk (szándéktalanul, mert nem hevíteni akarnak, hanem hűteni) föltüzelt szerencsétlenek némelyike netalán kupán vág valakit, hanem az, hogy a fölhasználók többségét bántalmazzák jelképesen, különösen a szupraállam szélsőjobboldali híveit – úgy, hogy a fölhasználók ezt fölszabadulásként, a veszély elkerüléseként, a rejtélyes, titkos ellenfél (amely nem más, mint az állami és paraállami terrormédiák által indirekt módon védett kései kapitalizmus) szimbolikus legyőzéseként élik át: saját elnyomatásukat mint szabadságot.

A terrorsajtó az államapparátus egyik legfontosabb része. A terrorsajtó „szabadságát” védeni szánalmas félreértés: a sajtó – s ami ebben még itt-ott a kritikai nyilvánosságra emlékeztet, s ami nem pusztán félelem által kiváltott, fölháborodottnak látszó, de alapjában hisztérikusan rémüldöző rikoltozás és tehetetlen, kesernyés, öndestruktív humor – nem ilyen. A terrorsajtó maga a féldiktatúra államának része, és a többi államrésszel  együtt bukik meg (ha megbukik valaha), épp úgy, mint a formális és informális államvezetés meg a pártállami „cég”, amely csak „Fidesz-közeli”, nem pedig „Fidesz-cég” (Isten őrizz), amely „nem tartott taggyűlést”, s amelyben „nem” a vezér „nyerte a legtöbbet”.

Normális sajtónak nézni ezt a konglomerátumot: ez a tágan értelmezett „ellenzék” súlyos tévedése – akkor is, ha a „normális” sajtóval szemben (egészen más okokból) szkeptikusak vagyunk, még azok is, akik tamáskodva bár, de még írunk beléje. A terrorsajtó az elnyomó állam része, vele együtt kell megdönteni – ha esetleg valakinek kedve szottyan megdönteni az elnyomást és a szolgaságot.

A fenti írás a HVG múlt heti számában megjelent publicisztika bővített változata.