Sok évet töltöttem az MSZP különböző vezetői funkcióiban. A fél életem azzal telt, hogy különböző értéktörekvések, érdekcsoportok, személyek között valamilyen kompromisszumot összehozzak, amelyben mindenki megtalálja a maga helyét, és senki sem borít asztalt. Ebben voltam jó, valószínűleg éppen ez emelt a különböző posztokba, hiszen kormányozni nemigen lehet boruló pártháttérrel. Most mégis azt hiszem, részem van benne, hogy ez a mentalitás akkor is az MSZP sajátja maradt, amikor már kontraproduktívvá vált. Sokszínű, nagy néppártokban magyarázható az a működésmód, amely mindenek fölé helyezi a belső viszonyok szimmetriáját, hiszen ezek társadalmi viszonyokat képeznek le. Egy bizonyos méreten alul az irodai alkuk mögül már eltűnik a vágyott társadalmi kompromisszum, a folyamat könnyen silányulhat személyi egyezkedéssé. Egy kongresszuson azt találtam mondani, „bonszaj-párt” lettünk. Sokféle okból – amelyekben megint csak van felelősségem – alaposan lecsökkent a méretünk, mégis a nagy, ágas-bogas fák modelljét mutatjuk, kicsinyített változatban

Most azonban drámai pillanathoz érkeztünk. A működési mód – ahogy egész jövőnk – élet-halál kérdésévé vált. Az ellenzéki közvélemény éppen most ítéli meg, szüksége van-e ránk. Ezen sírdogálhatnék magamban is, de többről, az egész ellenzékről, így az országról van szó. Hogy ezen a térfélen komoly átrendeződés történt, az nem is vitás. Sajnos az sem, hogy noha Orbán sem érte el igazi célját, érdemben nem javított, ugyanakkor a NER-rel szembenálló erők együttesen egy tizedszázalékkal sem növekedtek. Éppen a hvg.hu-n mutatta ki Hont András, hogy ezen belül a már kormányviselt baloldal összteljesítménye is változatlan, ahogy az újabb szerveződések együtteséé is. Sokan sokféleképpen magyarázzák, ami történt. Én a legfontosabbnak azt látom, hogy miután az ellenzék nem tudta életben tartani a december-januári ellenállási mozgalmat, a sokadjára csalódott választók új szereposztást, az adott kínálatból végre új főszereplőket akartak látni. Ezt találták meg az új embert színpadra állító DK-ban és az egészében új Momentumban.

Azonban éppen a változások mértéke mutatta meg, hogy a viszonyok cseppfolyósak, még az érinthetetlennek vélt szavazói törzsgárda, a mag is olvadékony. Ha némi olyan korrekció, visszarendeződés történik, mint 2014-ben az EP-választások után, az korábban nem változtatott volna az ellenzék összteljesítményén. Csakhogy az MSZP olyan kritikus határhoz érkezett, hogy rossz forgatókönyvek esetén már nem tudná felszívni, visszaszerezni azokat, akik tőle másokhoz pártoltak, de később onnan is mozdulnának. Most az ellenzéki mozgások egészükben nullszaldósak voltak. De rossz esetben válhatnak negatív végeredményűvé is, ha a pártok közlekedő edényeiben egy ponton csőtörés állna be, ahol az ide-oda mozgó választói bázis eltünedezhet. Ezért nemcsak nekem nem mindegy, mi történik, lesz-e csőtörés a szocialistáknál.

A távolabbi megoldás – aminek híve lennék – az egész ellenzéki pártstruktúra gondolati és szervezeti újrarendezése, mert a mostaniból választásról választásra csak ugyanaz (a kormányerők győzelme) jön ki. Ez már messze meghaladja az MSZP problémáját. De ez arrébb van, ha van egyáltalán. Addig az MSZP-nek nemcsak magával és híveivel szemben, hanem közérdekből is az a kutyakötelessége, hogy életképességét bizonyítsa és erről meggyőző jeleket adjon. Annál rosszabb jelzés nincs, mintha azt sugalljuk, fogalmunk sincs a saját állapotunkról. Ha a vereség utáni első hír az, hogy ismét olyan személyi megoldásokat, kompromisszumokat keresünk, amelyek az irodában jól működnek, de kifelé kiábrándítóak, az a lehető legrosszabb. Ez most nem újabb próba („majd legközelebb jobban sikerül, csak ez vagy az inkább a másik ajtón jöjjön be, ezt az asztalt meg toljuk arrébb”), ez előadás. A közönség ott ül a teremben. Még. A produkció róluk és nekik szól, nem magunknak.

Nekik jár pár emberi mondat arról: igen, tudjuk. Tudjuk, hogy nagy bajba kerültünk, hogy élet-halál harcot vívunk minden grammnyi bizalomért, annak bizonyításáért – ami decemberben egyszer már sikerült –, hogy nem részei, hanem ellenfelei vagyunk a kurzusnak. Hogy nem felejtettünk el valódi terepen politizálni. A politikának lehet olykor hasznos eszköze, de semmiképpen nem az a végcélja, hogy egyre kisebb asztalok mellett egymással majd jól megegyezünk, hogy senki ne sérüljön. Késő: már sérültünk. Az idő fogy. Közben egy választmányi ülés, amelynek minden döntése jelképes erővel kifelé szól. Nem a következő tisztújítás elődöntőiről, nem magunkról, hanem kifelé. (És nem, nem azt akarom sugallni, hogy akkor feltétlenül a méltatlan helyzetbe került kitűnő Jávor Bencét kellene Brüsszelbe küldeni, mert az keltene igazán rokonszenvet. Pedig tényleg keltene. Csak sajnos mérlegelni kell azt is, hogy a magyar baloldal – és nemcsak az MSZP – életben tartásához kell a kapcsolódás a nemzetközi szociáldemokrata véráramhoz, kell a képviselet az EP nagy szocialista frakciójában, amelyet a Zöldek mégoly szimpatikus frakciója nem pótolhat. Aligha kockáztatható, hogy a két legnagyobb befolyású és létszámú európai képviselőcsoport egyikében se legyen magyar delegált. Márpedig a Fideszt a Néppártból kirúgják vagy kilép, a döntését még fontolgató DK pedig jó eséllyel választhatja a Liberálisok frakcióját a baloldali helyett.)

De így vagy úgy, a mostani döntéseink hatása, a személyieké és a tartalmiaké is, túllép irodáink falain. Az a perdöntő, ingerelik vagy békítik-e a választót, hatásukra sűrűsödik vagy ritkul a levegő és a bizalom körülöttünk. Már nem veszthetünk többet egyikből sem.

A szerző a Magyar Szocialista Párt volt elnöke, 1994 és 2014 között országgyűlési képviselő