Aki ötvenéves korában kényszerül munkahelyváltásra, több fronton is küzdelemre számíthat. Egyrészt fel kell vennie a versenyt a friss diplomásokkal, akik kevésbé tapasztaltak ugyan, és szakmájuk csínját-bínját még nem sajátították el, ám kétségkívül előnyösebb helyzetben vannak: rugalmasabbak, pillanatok alatt alkalmazkodnak a munkaerőpiaci követelményekhez, több idegen nyelven is beszélnek és gyorsan át- illetve továbbképzik magukat, ha elhelyezkedésük ezen múlik. Negyven év felett a legtöbb álláskereső bepánikol, hogy nem tudja majd tartani a lépést a fiatalokkal, a vállalatok az olcsóbb, szakképzett munkaerőt részesítik előnyben. Ha önéletrajzuk megfelelő, akkor is jó esély van arra, hogy az állásinterjún kellemetlen kérdésekkel kell szembesülniük, amelyeket esetleg egy náluk tíz-húsz évvel fiatalabb fejvadász vagy HR-es szegez nekik.

Úgy tervezi, innen megy nyugdíjba?

A kérdést másképp is föltehetik: Hogy képzeli jövőjét a cégnél? Számíthatnak-e rá, hogy öt-tíz év múlva megválik a csapattól? A kérdések, ha nem udvarias kontextusban hangzanak el, arra utalhatnak, hogy a munkavállalónak már csak pár jó éve van, és mások (a főnök, az interjúztató) kegyétől függ, hogy azokat a kiszemelt cégnél töltheti-e. Az a legcélravezetőbb, ha ilyenkor a jelentkező őszintén beszél terveiről. Ha abban bízik, hogy nyugdíjazásáig már nem kell állást változtatnia, érdemes elmondani, hogy hosszú távra tervez, ahogy azt is, ha a megpályázott pozíciót csak átmeneti megoldásnak tekinti, amíg nem talál megfelelőbbet (ez utóbbival kevesen hozakodnak elő a felvételi beszélgetésen, érthető okokból).

Milyen bérigényei vannak?

Ha egy negyven-ötven éves munkavállalót állasinterjúra hívnak, biztosan számíthat a fizetési igényét firtató kérdésre. Ilyenkor az a legegyszerűbb, ha megmondja, mennyit keresett előző munkahelyén, ott milyen pozíciót töltött be, hány év munkaviszony áll a háta mögött. Ha a megpályázott pozíció kedvezőbb előző állásánál, kérhet többet. Előfordulhat, hogy leendő munkaköre eltér az addigitól, ebben az esetben érdemes még az interjú előtt utánanézni, hogy szakképzettségével, sokéves (más területen szerzett) tapasztalattal a háta mögött reálisan mennyit kérhet munkájáért. Hogy ezt megkapja-e, és egyáltalán övé lesz-e a megpályázott állás, már a munkaadón múlik.

Lelkes, energikus és elhivatott ahhoz, hogy betöltse a meghirdetett munkakört? Nem érzi magát idősnek ahhoz, hogy túlórázzon?

Míg a fiatal munkavállalókról eleve feltétekezik, hogy buzog bennük az energia és lelkesen vetik bele magukat a feladatok tengerébe, addig az ötvenéves álláskeresőket gyakran idős, megfáradt dolgozóként könyvelik el, akik reggel felveszik a munkát, a munkaidő lejárta után egy perccel kilépnek az ajtón, és nem szívesen túlóráznak. Hogy a fiatal munkavállalók gyakran pontatlanok, nem motiválja őket semmi, és előfordul, hogy csak a jó kereset reményében helyezkednek el egy cégnél, arról már kevesebb szó esik. A középkorú álláskeresők a fenti kérdésekre csak igenlő választ adhatnak. Ha fel akarják venni a versenyt a fiatalokkal, biztosítani kell leendő főnöküket arról, hogy lelkesek, túlóráznak, ha kell, és pontosan érkeznek a munkahelyükre.

Nem érzi úgy, hogy túlképzett?

Húsz éves szakmai tapasztalattal a háta mögött kevés álláskereső vállalkozik arra, hogy pályakezdőknek meghirdetett állásra jelentkezzen. Az állásinterjún mindenképpen szembesülniük kell azzal, hogy a felvételiztető megkérdezi, elégedett lenne-e a kezdő fizetéssel (ha ők eredetileg pályakezdőt kerestek, de hajlandók a kompromisszumra), és vállalja-e, hogy beilleszkedik egy fiatalos, ám kevéssé tapasztalt csapatba. A túlképzettség nem lehet hátrány, ha a középkorú munkavállaló mindenáron el akar helyezkedni, meg kell győznie erről leendő főnökét is.