„Huszonegy barnamedvével indultunk, most közel negyven állatunk van. Igaz, ötöt kölcsönadtunk, egy pedig szombaton elpusztult. Huszonhat farkas (és hat farkaskölyök), két rénszarvas, néhány gólya és őz is él itt” – meséli Kuli Bálint, a veresegyházi Medveotthon igazgatója, miközben körbejárjuk a három és fél hektáros kifutót, ahol a fenyőerdő közelében tavat és 12 mesterséges barlangot is kialakítottak a medvék számára, amelyek hét-nyolc „hibernációt” kerülő egyed kivételével ezekbe húzódnak vissza téli álmot aludni.

Az „otthon” valójában menedék a méltatlanul tartott, magánszemélyektől elkobzott, esetleg hazai vagy külföldi vadasparkok elajándékozásra ítélt ursusai és farkasai számára. Az egyik medvét például Ukrajnából hozták, gazdája medvetáncoltatásból tett szert némi jövedelemre. „Ez az egyetlen állat, amely nem képes beilleszkedni fajtársai közé, sosem vesz részt a játékban” – meséli az igazgató, miközben lecövekelünk a tekintélyes méretű példánnyal szemben. Szerencsére köztünk van a drótkerítés meg a villanypásztor. Mintha megérezné, hogy róla beszélünk – vagy megunja, hogy bámuljuk –, az egykori mutatványos bundás feláll és elcammog. Közelben tanyázó fajtársa nem zavartatja magát, élvezettel bontogatja a mancsai között tartott – ránézésre nyúlnak tűnő –, már nem élő kisemlőst.

Miért éppen Veresegyházon él ez a kolónia? – merül föl a kérdés. A parkot valójában az első huszonegy, Gödöllő környékéről kimentett lakó számára hozták létre. A Mafilmnek forgatott játékfilmekhez rengeteg vadállatot tartott itt egy férfi: medvéken kívül vaddisznót, farkast, tigrist is, ám ellátásukról és elhelyezésükről – amelyet ma már szigorúan szabályoznak –, nem tudott gondoskodni. Az Állatvédelmi Világegyesület (WSPA) és a helyi önkormányzat felkarolta az ügyet, így jött létre a több mint öthektáros, közművesített telken a mai létesítmény, amely 1998-ben nyitotta meg kapuit. Két évvel később véget ért a medvék egyeduralma: átadták a farkasok kifutóját, majd szép sorban megérkezett a többi állat is.

A medvekifutó kerítésére kihelyezett tábla tanúsága szerint egy medve ellátása naponta 4500 forintba kerül. A gondozók két-három naponta traktorral viszik be nekik a táplálékot, amely–- ahogy az otthon vezetője fogalmaz – a kisállattenyésztők „technológiai selejtjéből”, vagyis nyúltelepek, baromfitelepek nevelés közben elhullott, majd hűtőkamrában tárolt egyedeiből, vágóhidakról származó, emberi fogyasztásra nem alkalmas nyesedékekből, cukrászatok, pékségek által küldött péksüteményekből, valamint zöldségekből és gyümölcsökből áll. A medvék táplálékigénye évszakonként változik, téli álmukból felébredve több élelmet vesznek magukhoz, hogy pótolják a leadott kilókat. Ilyenkor – etetésenként – 800-1000 kiló takarmány is elfogy, míg máskor, például tavasszal, a párzási időszakban ennek a fele is elég. Az itt élő medvéket ugyan ivartalanították, vagyis szaporulattól nem kell tartani, néhány pár mégis megtartja a párzási ceremóniát. A kerítés mellett rá is bukkanunk egy nőstényre, amely látványosan – mancsaival hadonászik, miközben úgy fest, mintha ülne – kínálgatja magát. Ezúttal hiába.

Mi a teendőnk, ha találkozunk egy medvével?

Ne fussunk el, még akkor sem, ha erőnk és lélekjelenlétünk engedné. A medve úgyis gyorsabb nálunk: rövid távon 40-50 km/órára is fel tud gyorsulni. Ne feküdjünk le a földre, a „tettessük halottnak magunkat, és a medve nem fog bántani” – tanács ugyanis kétesélyes. Ha hátra érkezünk, kevés az esélyünk a túlélésre, mivel a medve a lágy részeket keresi, éles karmaival pillanatok alatt felbontja áldozata hasát, hogy kiszedje belső szerveit. Ha hasra fekszünk és a támadás a hátunkra irányul, van rá esélyünk, hogy mély vágásokkal ugyan, de megússzuk a találkozást. „Az a leghatásosabb módszer, ha elhitetjük a medvével, hogy nagyobbak vagyunk nála” – mondja Kuli Bálint. Ez ugyancsak nehéz feladat, ha a támadó két lábra ágaskodik, ám segíthet, ha felkapunk egy ágat, és szélesebb karmozdulatokkal – mintha repülést imitálnánk – nagyobbnak, erősebbnek mutatjuk magunkat. Vészhelyzetben egy próbálkozást megér. A medve alapvetően kerüli az embert, nem támad, csak ha megijesztik, vagy ha valaki túl közel merészkedik a bocsaihoz. Nem véletlen, hogy a túrázóknak azt tanácsolják, hogy csapjanak nagy zajt, ha medvék által lakott területen haladnak át. Így a bundások – mivel hallásuk jobb az emberénél – már messziről kiszúrhatják a betolakodókat.

Négy alkalmazott és egy éjjeliőr látja el a teendőket a parkban. Néhányan korábban is állatkertben dolgoztak, de akadnak vadgazda szakmérnökök is. Kuli Bálint Szegeden szerzett főiskolai végzettséget, majd a vendéglátóiparban dolgozott, mint mondja, egy időben bárokat is működtetett. Veresegyházon eredetileg egy horgásztó üzemeltetésére pályázott, ám a lehetőség meghiúsult. Jött helyette a medveotthon. Elvégzett egy szakirányú képzést és immáron tíz éve irányítja vállalkozását.

Igazi haszonállatok: jótékonykodás és üzlet

„Takarmányra alig kell költeni, csak az agancsos állatok ellátmányára, mert a medvék és farkasok táplálékát ingyen kapjuk. Ez egyébként havonta 10-12 millió forintba kerülne. A fenntartási költségek jó része a karbantartásra, a bérekre, az állatorvosi költségekre megy el” – sorolja, hangsúlyozva, hogy mindez a veresegyházi önkormányzat költségvetéséből valósul meg, mivel a létesítményt az tartja fenn. „Ha ügyesek vagyunk, nem járunk rosszul” – feleli a kérdésre, miszerint nyereségessé lehet-e tenni egy állatotthont. Mivel a tavalyi statisztika szerint a parknak több mint 170 ezer látogatója volt 2009-ben, a kérdés valójában felesleges. (Azt azért hozzá kell tennünk, hogy a belépő felnőtteknek is csak 300 forintba kerül, tehát mai viszonylatban egyáltalán nem vészes.)

„Hat-hét évig én voltam Abony bolondja, a helyiek sajnáltak, mondván, szerencsétlen ember, mihez fog kezdeni, nem lesz pénze még ennivalóra sem” – mesél Tóth Tibor, az abonyi Magántulajdonú Állat- és Szabadidőpark megálmodója és létrehozója a kezdetekről. A férfi, akinek grafikusi végzettsége van, 1992-ben vágott bele, hogy megvalósítsa élete nagy álmát: egy állatkertet csúcsragadozókkal. 1997-ben jutott el odáig, hogy a szakhatóságokkal és a helyiekkel folytatott hosszas huzavona után sikerült bekerítenie és megtisztítania a kiszemelt területet: egy elhanyagolt, addig szemétlerakóként funkcionáló erdőt.

Eleinte csak néhány jószág jutott a kifutókba: egy szürkemarha, egy amerikai vadszamár, két kecske, néhány liba, kacsa, egy majom, majd lassan „tollasodni” kezdtek. Ma már 35 féle állat, összesen 300 egyed lakik a parkban, ebből 60 nagytestű – oroszlán, strucc, emu, víziló, ló, szürkemarha. „Sokan mondták az elején, amikor még alig volt néhány állatunk, hogy biztos nem ezt akartam, nem erre vágytam. Tényleg nem. Én medvéket akartam, pumát, tigrist, de aztán rájöttem, hogy pénz nélkül ez nem működik” – beszél a tervekről és a valóságról a tulajdonos.

Megéri magánparkot működtetni?

Tíz év kellett hozzá, hogy a vállalkozás megtérüljön, újabb két év, hogy nyereséges legyen. Tóth Tibor – mint mondja – ekkor jutott el odáig, hogy felszámolja a többi vállalkozását, és csak erre az egyre koncentráljon. Állami támogatás híján a legfőbb bevételi forrás a jegyeladásokból származik. „Ha a 60 ezres látogatói számot beszorozzuk, összejön évi 38-40 millió forint. A parkot 20-25 millióból fenn lehet tartani”– mondja, amikor szóba kerül, vajon mekkora nyereséget termel egy magántulajdonban lévő állatpark. „A költségek tetemes részét a több száz mázsa szemes takarmány, a téli fűtés – gáz híján fával – viszi el. Meg persze az állatorvosi költségek és a kilenc dolgozó bére” – mondja. Mindezek ellenére meg lehet élni ebből, ha az ember erre teszi fel az életét, türelmes és segítőkész családja van és persze kitartása. Meg egy jó koncepciója. Abonyban ilyen az állatkertben született kisoroszlánok simogatása. Ottjártunkkor, szeptemberben – bár hétköznap délelőtt volt – szinte taposták egymást az emberek, hogy megnézhessék, megsimogathassák a gondozók által tartott és körbehordott pár hónapos oroszlánokat. A három újonc azonban fél óra elteltével – érthető okokból – már nem viselte olyan jól az érdeklődést, tapogatást. Az állatsimogatás, a testi kontaktus jól bevált recept – különösen, ha ritka, különleges állatokról van szó –, nem véletlen, hogy egyre több önkormányzati fenntartású állatkert is él ezzel a lehetőséggel, hogy becsalogassa a látogatókat.

Milyen nehézségekkel kell megbirkózniuk a magánállatkertre vágyóknak?

 A megfelelő terület kiválasztása és megvétele sarkalatos kérdés. (Városon kívüli, mégis jól megközelíthető helyet érdemes belőni.) Ezután jön a neheze: meg kell győzni a helyieket és a környék lakóit, hogy a létesítményből nem származik káruk. „Kezdetben sok feljelentés érkezett, elsősorban az oroszlánok miatt, noha még meg sem érkeztek. Féltek az emberek, hogy az állatok majd elszabadulnak. Mióta az oroszlánok itt vannak, miattuk nem jelentettek fel” – viccelődik az igazgató. A terület kialakítása: a kifutók, ellátóegységek kiépítése, majd az állatok beszerzése is időigényes, és persze költséges. Mint megtudtuk, egy tigrispár körülbelül 5 ezer euróba kerül. A gepárd ennél jóval drágább: 4-15 ezer euró egy példány, míg egy oroszlánhoz már 100 ezer forintért hozzá lehet jutni. Mielőtt azonban bárki beleélné magát, hogy vesz egy nagymacskát – mert a kertjében elfér –, érdemes utánanézni a lehetőségeknek, a vadállattartást ugyanis szigorú feltételekhez kötik. Nem véletlen, hogy a jószágokat értékesítő külföldi állatkertek, vadasparkok szeretnek hiteles forrásból meggyőződni arról, hogy az egyedek megfelelő helyre kerülnek: általában ajánlást kérnek a befogadó létesítményről az adott ország kompetens szervezetétől. „A következő lépés egy tigris pár beszerzése”– mesél az állomány tervezett bővítéséről Tóth Tibor. Az új kifutó már el is készült, már csak a lakók hiányoznak.

 László Éva Lilla