Amikor 1985-ben megláttam Gothár Péter Idő van című filmjében, tizenévesen, az akkori hazai underground zene elkötelezett híveként zavarba jöttem: hogy kerül ide egy popénekesnő? Kevéssé árnyalt ízlésem majdnem megakadályozott abban, hogy észrevegyem, egy remek alakítást látok és egy olyan hangot hallok, amely koránt sem pop. Cserháti Zsuzsa gyönyörű volt, csillogóan szép a szürke, slampos, savanyú '80-as években, és hangja nyilvánvalóvá tette, nem való ide.
El is tűnt egy évtizedre a "vendéglátózásba", beleveszett az éjszakába. 1996-os, kései újrafelfedezése majdnem tényleg elkésett lett, s valljuk be, a hirtelen hatalmas sikert hozó, (a hazai átlag színvonalat jócskán meghaladó) dalok igazából csak azt mutathatták meg, hogy "dögös", Tina Turnert leköröző rock-, rhythm and blues énekesnő is tud lenni. Újra felsejlett, hogy mi lehetett volna itt: egy igazi nagy pálya, egy magyar Aretha Franklin.
Az az előadó, aki nem ír dalokat, mindig kiszolgáltatott lesz a szerzőinek. Ha írnak neki, ha telibe találják a dalok, akkor halad a pályáján, ha nem, akkor marad az egyszerű szórakoztatóipari szakmunka. Azt is lehet méltósággal csinálni, de mégis. A szerzők viszont - egy ilyen kis piacon - az eladhatóság szempontjainak foglyai. A kör itt zárul be; a jazz, a soul és a rock határvidékéről indult és perifériára került énekesnőink közül Bontovits Katiról, Postássy Juliról, de talán Kovács Katiról sem fog ilyen körülmények között soha kiderülni, mit tudnának igazán. Sőt, Szulák Andreáról sem.
Nem vevő rájuk a hazai könnyűzenei- és médiaközeg, illetve csak azt engedi be, ami belőlük aprópénzre váltható. (Már ha éppen nem tekinti őket nemlétezőnek.) A hanggal és bizonyításvággyal megáldott tehetség ma, Magyarországon vesztes pozícióba kerül. A nőkre pedig különösen igaz, hogy az életkori és divatszempontokat messze a zene elé helyező popiparban szinte esélytelenek. A média felől többnyire piszkos ajánlatok érkeznek: vezess vetélkedőt, tátogj slágeregyvelegekben. A jazz-színtér felhajtóereje nem elég erős, a műfaji átmeneteket kezelni képtelen hazai popipar pedig fiatal haknikirálynőkre vadászik. Ha a választás a VV-Villa, az áruházi road-show és a Szuperbuli, akkor tényleg jobb nem lenni sehol?
El is tűnt egy évtizedre a "vendéglátózásba", beleveszett az éjszakába. 1996-os, kései újrafelfedezése majdnem tényleg elkésett lett, s valljuk be, a hirtelen hatalmas sikert hozó, (a hazai átlag színvonalat jócskán meghaladó) dalok igazából csak azt mutathatták meg, hogy "dögös", Tina Turnert leköröző rock-, rhythm and blues énekesnő is tud lenni. Újra felsejlett, hogy mi lehetett volna itt: egy igazi nagy pálya, egy magyar Aretha Franklin.
Az az előadó, aki nem ír dalokat, mindig kiszolgáltatott lesz a szerzőinek. Ha írnak neki, ha telibe találják a dalok, akkor halad a pályáján, ha nem, akkor marad az egyszerű szórakoztatóipari szakmunka. Azt is lehet méltósággal csinálni, de mégis. A szerzők viszont - egy ilyen kis piacon - az eladhatóság szempontjainak foglyai. A kör itt zárul be; a jazz, a soul és a rock határvidékéről indult és perifériára került énekesnőink közül Bontovits Katiról, Postássy Juliról, de talán Kovács Katiról sem fog ilyen körülmények között soha kiderülni, mit tudnának igazán. Sőt, Szulák Andreáról sem.
Nem vevő rájuk a hazai könnyűzenei- és médiaközeg, illetve csak azt engedi be, ami belőlük aprópénzre váltható. (Már ha éppen nem tekinti őket nemlétezőnek.) A hanggal és bizonyításvággyal megáldott tehetség ma, Magyarországon vesztes pozícióba kerül. A nőkre pedig különösen igaz, hogy az életkori és divatszempontokat messze a zene elé helyező popiparban szinte esélytelenek. A média felől többnyire piszkos ajánlatok érkeznek: vezess vetélkedőt, tátogj slágeregyvelegekben. A jazz-színtér felhajtóereje nem elég erős, a műfaji átmeneteket kezelni képtelen hazai popipar pedig fiatal haknikirálynőkre vadászik. Ha a választás a VV-Villa, az áruházi road-show és a Szuperbuli, akkor tényleg jobb nem lenni sehol?
