A Lánchíd körülbelül 13-szor annyiba került, mint amennyiből a híddal egy időben épülő Nemzeti Múzeumnak kellett kijönnie. Ehhez fogható beruházás sem műszaki, sem anyagi szempontból nem volt addig a Birodalomban: a folyam Regensburg feletti, keskeny szakaszát leszámítva ez volt az első állandó Duna-híd, az akkori világ legnagyobb lánchídja és második legnagyobb függőhídja – egy meglehetősen szegény országban. A mai kifejezéssel „ppp-konstrukcióban” épülő mű fő befektetője, a bankár Sina György mellé egyharmad részben betársult két konkurense, a bécsi Salomon Rothschild és a pesti Wodianer Móric is.

Sina a megalakuló Lánchíd Rt. képviseletében 1838-ban kötötte meg a szerződést a magyar Országgyűlés nevében eljáró Habsburg József nádorral arról, hogy a társaság a saját pénzéből felépíti a hidat, 87 évig működteti, majd ingyen átadja az államnak. A nyereséget a híd használatáért szedendő díjból remélték, és ezért is volt fontos, hogy – ellentétben a régi hajóhíddal, amelyen nemesek, egyháziak, katonák, városi tisztviselők, orvosok, diákok és menyegzői menetek ingyen mehettek át – az új hídon mindenki fizessen. Így vált a Lánchíd a közteherviselés felé vezető út egyik állomásaként is Széchenyi egyik szimbolikus vállalkozásává, jóllehet a hídpénz valójában nem közadó volt, hanem egy (magán)szolgáltatás ára.

A vállalkozás kezdetben ingatag lábakon állt. Az 1841 augusztusától kibocsátott részvények 60 százaléka nem kelt el, ezek árát Sina maga állta. Még maga Széchenyi is megpendítette a meglepett Sinának, hogy mégsem fogja megvenni a beígért 150 ezer forint értékű részvényt (az összes 3 százalékát), mert, mint naplójából tudható, attól félt, hogy elbukná. A problémák egyik oka a megváltásokkal és vámokkal kapcsolatos tárgyalások nehézkessége volt. Először is kárpótolni kellett Pestet és Budát, lévén hogy a két város a híd miatt elesett az addigi hajóhídon átkelők hídvámjától, valamint a hajósok által a folyami utat elzáró régi híd alkalmankénti megnyitásáért fizetett összegtől. Ennél is több gondot okozott az állam kárpótlása, mivel az építkezés igénybe vette azokat a budai parti területeket, melyeken a hadsereg raktárépületei álltak. A hadsereg packázásainak feltételezések szerint nem anyagi okai voltak: a bécsi kormány egyszerűen el akarta szabotálni az építkezést, elkerülendő a presztízsveszteséget, amit egy óriási magánhíd felépítése jelent egy keleti „tartományban” (miközben még Bécsnek sem volt állandó átkelője). Mindezt anélkül, hogy nyíltan vállalták volna az álláspontjukat, mivel azzal Széchenyi pártjára állították volna a terv konzervatív és Bécs-gyűlölő ellenlábasait is.

A megváltások, a rendkívüli anyag- és munkaköltségek miatt (lásd Hídszámtan című összeállításunkat) Sina 1856-os halála előtt még 2,7 millió forint veszteséget könyvelhetett el. A kiadások 1870-re a térültek meg, ám még ebben az évben az apjától eltérően kevéssé anyagias Sina Simon és társai a hídrészvényeket (és ezzel a hidat) 2,3 millió forintért eladták a magyar államnak. Tévedtek tehát az ellendrukkerek, akiknek egyik csoportja azt állította, hogy a híd megépíthetetlenül drága, a másik pedig azt, hogy méltánytalan extraprofithoz fognak jutni a kapzsi építtetők.