November 16-án jelenik meg John le Carré új, A mi emberünk című regénye, ami vezető orosz bűnözői körök és a nemzetközi pénz- és bankvilág kapcsolatát mutatja be. A könyv megjelenése kapcsán a hvg.hu - John le Carré ügynökének engedélyével - közli a szerző vallomását a regény születéséről.

„Azt gondolná az ember, hogy pontosan tudja, honnan jönnek a szereplői. Belebotlunk valakibe egy partin, beszélgetünk kicsit, aztán soha többé nem találkozunk az illetővel. De ez a pár perc elég is: azonnal kikapcsolunk. Legalábbis azt hisszük. Véletlenül meghallunk néhány elejtett szót a buszmegállóban, vagy a csemegeüzletben: és érezzük, hogy most találtunk valamit. Valamit egy arckifejezésben, valakinek a járásában, az öltözködésében, a hangjában, abban az elcsípett néhány szóban, megérezzük a fájdalom vagy a boldogság, a rezignáltság vagy a szimpla kudarc valamiféle kisugárzását. Vagy az apaságét. Az anyaságét. A büszkeségét vagy a vereségét. Valami azt suttogja: „Engem kerestél. Itt vagyok, odaadom magam. Játssz velem. Alakíts kedved szerint, és én leszek a te titokzatos idegened.” De lehet, hogy ez a pillanat valójában csak az író elméjében létezik: vadászni indul, éhes, a fülét hegyezi, tágra nyílt szemmel fürkészi a világot, és nincs másra szüksége, csak hogy felbukkanjon a színen a megfelelő áldozat. Mint amikor szükségünk van valakire, hogy bele tudjunk szeretni: és csodák csodája megtaláljuk őt. Az egész egy pillanat. Bingó.

Eltekintve attól, hogy – amint azt az írók jól tudják – a dolgok nem így működnek. Ez csak az ismeretlenbe tett hosszú utazás kezdete, és az egyetlen titokzatos idegen, akire számíthatunk, önmagunk félig-meddig felfogott töredéke, amit valahogy bele kell csempésznünk valaki más tudatába, hogy aztán addig gyúrjuk, nyaggassuk és nyúzzuk, amíg végül – ha szerencsénk van – sikerül elemelkednie a földről, és énünk valamiféle távoli, de hiteles részévé válik. Nem a tükörképünk lesz, hanem személyiségünk egy olyan része, amelyet mélyen eltemettünk valahol magunkban, és amelynek létezéséről talán fogalmunk sem volt, addig a pillanatig, amíg be nem mutatkozott nekünk. Mégis a szükségleteink és a vágyaink, a gyengeségeink és a bizonytalanságaink mind-mind közösek, függetlenül attól, hogy a születésünk körülményei, a származásunk, a társadalmi helyzetünk, a nemünk vagy a korunk tekintetében mennyire különbözünk egymástól.

*

Ha az emlékezet egy szajha, akkor egy idős regényíró emlékezete egy poule de lux. Mindazonáltal a Kém, aki bejött a hidegről esetében, amelyet fél évszázada írtam, mindvégig tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ki is az én titkos idegenem, aki kihúzott engem a csávából. A londoni repülőtér utasvárójának bárjában ücsörögtem – késtek a járatok –, amikor egy gyűrött arcú, világlátott negyven körüli angol férfi toppant mellém, és rendelt magának egy dupla skót whiskyt, tisztán, jég nélkül. Foltos, világosbarna esőkabát, kopott szarvasbőr cipő, napszítta, nyúzott arc, holtfáradt, sötét kelta szemek. Tiszti osztály, ahogyan azt abban az időkben mondták, mert – bár a vállát kissé begörnyesztette – katonás volt a tartása. De csak akkor döbbentem rá, hogy megtaláltam, akit kerestem, amikor fizetni akart a whyskiért. Mélyen belenyúlt esőkabátja zsebébe, és levágott pultra egy marék aprót, aztán odavakkantotta a csaposnak, hogy „Szolgálja ki magát!” Érmék vagy fél tucat különböző európai országból, akadt köztük francia frank, német márka, olasz líra, meg csomó más. Gyanúsan sokféle pénz. Először úgy tűnt, a csapos felveszi a kesztyűt, de végül – véleményem szerint igen bölcsen – meggondolta magát, és szép csendben nekilátott, hogy kiválogassa a szükséges összeget. Mire végzett a titokzatos idegen felhajtotta a whiskyjét, aztán szó nélkül távozott, otthagyva a pulton a visszajárót. Legjobb tudomásom szerint az illető akár egy utazó ügynök is lehetett, akitől elpártolt a szerencse. Számomra azonban ő lett Alec Leamas, a kiégett brit titkos ügynök, aki nemrég szemtanúja volt, amint az újonnan felhúzott berlini falnál lelövik az utolsó keletnémet kémeit.

A kérdés csak az, miért pont ő volt az az ember, és miért pont abban a pillanatban? Mert néhány másodperce az a fickó én voltam. Nem sokkal előtte láttam, ahogy felépül a berlini fal, a házasságom válságban volt, és kiábrándultam a hidegháború hatalmas színfalai mögött játszott unalmas szerepemből. A titokzatos idegent kerestem, aki segíthet nekem, hogy elmondhassam mindezt: önmagam felnőttkori, elveszett mását, aki az összeomlás határán áll.

*

John le Carré

Ezek a látszólag véletlenszerűen kiválasztott, „titokzatos idegenek” természetesen nem a szüleink, tanáraink és gyerekkori barátaink, annak ellenére, hogy ez utóbbiak nagyobb befolyással bírnak választásainkra, mint gondolnánk. A rokonok és barátok inkább ahhoz az alapfelszereléshez tartoznak, amelyet akkor nyomnak a kezünkbe, amikor úgy döntünk, regényírásra adjuk a fejünk. Mindezek ellenére meggyőződésem, hogy néhai apámnak köszönhetően tartott tizenhét teljes évig, mire sikerült megrajzolnom az orosz maffiózó, Gyima fiktív portréját, aki korának egyik legbefolyásosabb bűnözője volt, és akihez KGB-s kapcsolataimon keresztül sikerült eljutnom. 1993-ban találkoztunk egy moszkvai nightclubban, de csak néhány hete fejeztem be a regényt, amelynek ő lett a főszereplője.

Nem árt tisztázni, hogy apám egy kifürkészhetetlen, nagydarab, szeretetteli, kleptomániás, önámító szélhámos volt, és nem kevés időt töltött rács mögött Nagy-Britannia és más országok börtöneiben. Sokáig, írói pályám feléig vártam, míg végül az A Perfect Spy  című regényemben megírtam apámat, de ezzel együtt sosem sikerült kiírnom őt magamból. De hát hogyan is sikerülhetett volna? Most, visszatekintve semmi kétségem afelől, hogy amikor aznap éjjel átvágtam annak a moszkvai nighclubnak a táncparkettjén, és – azzal a teljesen komoly szándékkal, hogy kifürkésszem bűnözői lelkének mélyét – letérdeltem Gyima előtt, legalább annyira az apám, Ronnie lelkét szándékoztam górcső alá venni, mint Gyimáét.

Letérdeltem?

Tolmácsot is vittem, és egy Puszja nevű testőrt, Abházia birkózóbajnokát. Oroszország azokban az időkben maga volt a Vadkelet. Ami azt illeti, most is az, de a viharos kilencvenes években még inkább az volt. A nightclubot a különleges egység Afganisztánt megjárt veteránjaiból álló szakasza védte, övükön kézigránát himbálózott. A hosztesszek vidéki lányok voltak, akik botladozva jártak a számukra szokatlan tűsarkú cipőben. Hajnali kettőkor, feketeöltönyös, rövidre nyírt hajú testőrök gyűrűjében, két, csillogó gyémántékszerekkel teleaggatott, gyönyörű nővel a karján végre-valahára megjelent Gyima. Kopasz volt, hatalmas hüvelyujjainak első ízületén tetoválás virított. Képzeljék el Kojak és a Michelin-ember keresztezését. Gyima pont olyan volt.

A nightclub leginkább egy kisebb színházteremre emlékeztetett, ahol a tánctér volt a színpad. Gyima és az emberei az első sorban foglaltak helyet. Az egyik öltönyös odajött hozzánk, és közölte, hogy Miszter Gyima szívesen a rendelkezésünkre áll, most beszélhetünk vele. Azonban akadt egy kis probléma a kivitelezéssel: mégis hogyan beszéljek vele? Gyima az első sorban ült, körülötte a társasága. Egy zenekar játszott, fülsiketítő volt a lárma. Végül a tolmácsom találta meg a megoldást. Térdeljünk le. Így aztán, mintha csak áldozni járultunk volna Gyima oltára elé, letérdeltünk.

*

Kritika
Henning Mankell krimiszerző írása Le Carré új könyvéről a Telegraph oldalán.

Rayban napszemüveget viselt. Összeszedtem a bátorságom, és megkértem, hogy vegye le, amit legnagyobb meglepetésemre meg is tett. Aztán megkérdeztem, mekkora a teljes vagyona – apám biztosan kitérő választ adott volna, hiszen gyakorlatilag sosem volt semmi pénze. Gyima úgy ötvenmillió dollárra saccolta a vagyonát. Megkérdeztem, hogy adózik-e. Nevetett, és azt felelte, hogy az állam egy nagy rakás szar. Vannak gyerekei? Mint például nekem? Igen. És unokái? Mint például nekem? Igen. Végül – miközben mindketten próbáltuk túlkiabálni a zenét – feltettem neki egy fogas kérdést, amit eredetileg későbbre tartogattam: 

– Nos, Gyima – kezdtem –, nyilvánvalóan elég könnyen meggazdagodott a zavarosban halászva itt Oroszországban. Így igaz, helyeselt, tényleg könnyen meggazdagodott.

Továbbra is térdelve rövid előadást tartottam neki. Szigorú hangon elmeséltem, hogy az újkori Amerika legnagyobb kizsákmányolói – a Rockefellerek, a Carnegie-k, a J. P. Morganek – szintén rengeteget loptak. De ahogy megöregedtek, és a gyermekeikre meg az unokáikra pillantottak, no meg a társadalomra, amelyet megraboltak, úgy érezték, az utódaik miatt vissza kell tenniük valamit a közös kasszába. Ezért egyetemeket, kórházakat, iskolákat, templomokat és szociális otthonokat építettek.

– Szóval, Gyima, mit gondol, egyszer eljön majd a nap, amikor maga is kórházakat fog építeni? – kérdeztem, és közben talán az járhatott a fejemben, hogy vajon hányszor kérdeztem meg apámtól, nem gondolt-e arra, hogy jó útra kéne térnie. Amikor Gyima a kérdésemre válaszolt, felemelte a hangját, az én vágyakozó füleimnek már-már dallamosnak tűnt a beszéde. Sokáig beszélt szünet nélkül, tolmácsom pedig nem mert a szavába vágni, csak bólogatott és megvárta, amíg Gyima befejezi mondandóját. Aztán a tolmács felém fordult, észrevettem, hogy sápadt arca milyen tiszteletteljes kifejezést ölt.

– Miszter David – mondta fojtott hangon – sajnálattal kell közölnöm Önnel, hogy Miszter Gyima azt mondta, menjen a picsába.

*

Néhai apám, bár ő is elég nehéz természet volt, sosem mondott volna ilyet. A kezét a szívére tette volna, Tony Blair stílusában, majd dallamos hangon – mintha csak a szószékről szólt volna – elmagyarázta volna: élete nagy álma, hogy kórházakat építsen az Úr szerencsétlen sorsú gyermekei számára. Aztán sóhajtott volna, lesütve a szemét, és a fejét csóválta volna, ezzel is azt hangsúlyozva, hogy az élet eddig sajnos keresztülhúzta a számításait, de lesz ez még így sem. Aztán pezsgőt rendelt volna, és megkérdezte volna, mennyit spóroltam meg a jogdíjaimból, és nem szeretnék-e befektetni, mert tud egy helyes kis kórházat, amit olcsón meg lehetne szerezni.

Talán ezért tartott tizenhét évig, mire át tudtam lépni Ronnie árnyékát, és megtaláltam a Gyima lelkéhez vezető utat."

Copyright @ 2010 David Cornwell
Fordította: Totth Benedek

A könyv Magyarországon az Agave Könyvek kiadásában jelenik meg.

Legyen HVG pártoló tag!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Brexit: Theresa May pártjából is menekülnek az EU-pártiak

Brexit: Theresa May pártjából is menekülnek az EU-pártiak

Brüsszel 2,2 millió euróval támogatja a sajtószabadságot

Brüsszel 2,2 millió euróval támogatja a sajtószabadságot

Így búcsúzott Karl Lagerfeldtől Palvin Barbara és Mihalik Enikő

Így búcsúzott Karl Lagerfeldtől Palvin Barbara és Mihalik Enikő

Szegény vevő alatt elszabadult az autó, lerombolta a kereskedést – videó

Szegény vevő alatt elszabadult az autó, lerombolta a kereskedést – videó

És akkor a visszapillantóban feltűnik ez a cseppet félelmetes Audi Q8-as

És akkor a visszapillantóban feltűnik ez a cseppet félelmetes Audi Q8-as

Örök kérdés, hogy meddig érdemes tenni egy kapcsolatért

Örök kérdés, hogy meddig érdemes tenni egy kapcsolatért