Az elmúlt években ahányszor felmerült a múzeumfejlesztés terve a Magyar Nemzeti Galériával és a Szépművészeti Múzeummal kapcsolatban, mindig új és újabb koncepció lát napvilágot az épületbővítéstől kezdve több új épület építésén keresztül az alagútépítésig és a fél várost átfogó grandiózus kulturális városrendezési tervekig.

Egy új múzeum felépítése összetett, soktényezős dolog. Fontos a finanszírozás, a múzeumtervezés és építés, az intézményi struktúra működtetése, a gyűjtemények szakszerű őrzése, a gyűjteményhalmaz kezelhetősége, állandó és időszaki jelleggel történő bemutatása, a technológiai fejlesztés, a szakmai háttértevékenység feltételeinek biztosítása, a szakmai és kulturális információk hatékony eljuttatásának növelése.

Egy múzeum létrehozásakor sajátos előfinanszírozási megoldásra van szükség. A beruházónak – legyen az az állam vagy privát befektető – előre hiteleznie kell a költségeket. A mostani kultúrafinanszírozási struktúrában nem beszélhetünk gazdasági megtérülésről. Egy intézmény létrehozása és folyamatos működtetése sokba kerül. A nemzetközi gyakorlatban eddig sem csak a közvetlen bevételeket vették figyelembe, hanem sok minden mást a társadalmi-kulturális hasznosság elvétől kezdve a kiegészítő szolgáltatások bevételein keresztül a gazdaságélénkítő turisztikai vonzerőig és vendégéjszakák számáig.

A Szépművészeti Múzeum

Bánkuti András

Csak két kiemelt példa a közelmúltból: az oxfordi Ashmolean Museum átépítése és bővítése 61 millió font volt 2009-ben, amelyet jórészt magánforrásból valósítottak meg. A spanyolországi Avilésben felépülő Niemeyer Centre 44 millió euróba került. Utóbbi esetében nem titkolt szándék volt, hogy a méltán híres bilbaói Guggenheim Museummal vegye fel a versenyt. A bizsergető nagyságú összegeket hosszú távon mégis megtérülve látják a projekt megálmodói – a két spanyol településen az egész város gazdasági-turisztikai fellendülését várják a múzeumoktól.

Itthon viszont nehéz úgy gondolkodni több tízmilliárdos beruházásokról, hogy közben folyamatosan a kulturális szféra alapfenntartási költségeinek visszavágásáról beszélünk, a múzeumok nem tudnak lépést tartani az új, korszerű technológiai-kommunikációs eszközök felhasználásában, és amikor arról van szó, hogy az iskolák képtelenek fizetni a múzeumpedagógiai foglalkozásokat. Végül felmerül a kérdés, ha csak néhány intézménytől várjuk a kulturális szolgáltatások fellendülését, mi lesz a többivel.

A nemzetközi gyakorlat az, hogy egy új múzeumot a gyűjteményre tervezve építenek. Egy korszerű múzeum koncepciójának meghatározásakor elsősorban a jelenre és a jövőre vonatkoztatva kell meghatározni a muzeológiai elveket és nem arra, hogy milyen volt a múzeumi eszme, a gyűjtemény összetétele, az intézményi struktúra és a múzeumépítészet ötven, száz vagy százötven évvel ezelőtt.

Az utóbbi időben a hazai és a nemzetközi művészet múltbeli szétválasztásánál többször hivatkoztak szovjet mintákra. A modellt azonban mind térben, mind időben máshol kell keresnünk. A nemzeti múzeumok – végül is ebbe a típusba tartozik a Magyar Nemzeti Galéria is – létrejötte sokkal korábban, a XVIII-XIX. században, Nyugat-Európában volt jellemző – az első magyarországit, a mai Magyar Nemzeti Múzeumot 1802-ben alapította Széchényi Ferenc.

Jelen esetben nemcsak az újonnan megvalósuló múzeumépület sorsa, bővítése kérdéses, hanem a meglévő hasznosítása is. Amennyiben a Magyar Nemzeti Galéria épületének megmaradnak a múzeumi vagy kulturális feladatai, akkor a profil kijelölése és a fejlesztés iránya lesz a döntő. Ha nem akarunk nagyobb kárt okozni a Magyar Nemzeti Galéria jelenlegi gyűjteményi állapotának, legalább ugyanekkora épületet kell építeni vagy rendelkezésre bocsátani. Amennyiben nem így történik, legalább ugyanekkora raktározási és gyűjteménykezelési problémák fognak fellépni.

Felmerült, hogy új funkciót fog kapni a Budavári Palota, ahol most három különböző intézmény működik (a Magyar Nemzeti Galéria mellett a Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár, bár ezek konkrét áthelyezéséről még szintén nincs megoldás). Ha esetleg hivatali célra hasznosítanák az épületet,  fennállna a veszély, hogy a Várnegyed látogatottsága még jobban visszaesik – a fővárosnak ezt a fontos pontját ma is nagyrészt inkább csak a turisták használják. A hely kulturális jelentése és jelentősége is módosulna, de vajon milyen vonzerővel bírna a kultúrára és szórakozásra vágyó emberek számára?

A múzeumi fejlesztésekkel kapcsolatban még sok szempontról lehetne beszélni és vitatkozni. Egy művészeti hasonlattal élve, éppen a láthatóvá tétel lenne az egyik kívánalom.

Winter Ádám