18 nemzet kortárs irodalmát ízlelgethették azok, akik szombat este bebarangolták a Margó Fesztivál 18 helyszínét. A második Európai Irodalmak Éjszakáját szervező EUNIC, va-gyis az európai kulturális intézetek tömörülése, valamint a kortársságban utazó Margó Fesztivál kreatívjai városi kalandtúrává dagasztották a felolvasóest-sorozatot.

Nem is rossz! – summázta az este végén az egykori ifi válogatott birkózó, akit hónom alá kaptam, (vagy inkább ő vett engem a sajátja alá), hogy: ugyan csapjunk egy rendhagyó görbe estét és mászkáljunk a belvárosban, irodalmilag. Jó, de sör azé’ legyen – támasztotta előfeltételül az annak idején edzésre is regényekkel érkező, az 1991-es Nap Nap Fesztiválról meg a Fekete Lyukról saját tapasztalatból nosztalgiázó, az elmúlt húsz évben azonban szinte kizárólag családfenntartásra gyúró szabadfogású. 

A dánok meglepetés gólját még éppen elcsíptük az Akváriumra átkeresztelt Gödörben, aztán meg felballagtunk a Design Terminál tetőteraszára. Egy Telemann nevezetű színdarabíró pörölt a fittségbe révült babájával, aki nem nagyon értette, hogy a tollforgató miért is mereng egy páfránnyal befutatott emelvényről: világszínházról, orosz oligarchákról, meg egyéb fennkölt témákról általában. A norvég Erlend Loe Vegyesbolti csendes napok című írását három TÁP-színész dramatizálta a gördesz-kásoktól hangos Erzsébet tér felett. Már kezdtem volna szabadkozni, hogy ugye talán az egész művet kellene olvasni, és akkor, esetleg – de sporttársi nyakon verés helyett a karfiolfülű cimbora megnyugtatott, ré-széről „érdekes…”

Az Anker közben Andrzej Stasiuk aztán mindent helyre tett. A vintage (pórabbul: retró) göncöket áruló dizájnbolt galériáján, egy kanapán hason fekvő színésznő olvasott fel a lengyel író Taksim című regényéből. A részletben Kelet-Európa zordabb fertályait bejáró főhősök épp piacozós élményeikről meséltek. Hogy miként is kapnak rá a magyarban megvett gagyi – de aranynak látszó fonalakkal átszőtt – blúzokra a kárpátaljai asszonyok. Hogy milyenek is voltak azok a nyolcvanas évek Záhony és Csop között.

A Satu Mare-i Daciák, a pekingi adidas csukák, meg a portékát csapatostul felmérő, fekete selyem egyenbe’ öltözött harcsa bajuszú romák. S bár nem láttunk múzsákat röpködni a belvárosi háztetők fölött, Stasiuk életes szövege és a bri-liáns  interpretáció együtt hatott, az irodalom működött. Ilyesmi volna az a bizonyos európai élménykultúra, szemben a poros felolvasó estek, maníros író-olvasó találkozók avasságával?

A Kristóf téri – frissen facsart gyümölcslevekkel és mediterrán böjti kajákkal operáló – trendi tapas-bárban Gabriela Adamesteanu két éve már magyarul is olvasható Az elveszett délelőtt című regényének egyik részlete került terítékre. A színházi világban magasan jegyzett bukaresti Bulandra társulata által is dramatizált mű voltaképp egy bukaresti öregasszony memoárja, benne vagy egy évszázadnyi román köz- és magántörténelem.

A felolvasott szövegben szó esett evésről, ivásról, kenyérkereső melós vircsaftról. A regénybeli dohos nyomort a divatkonyha látványa ellenpontozta. Egyszóval, ez a kulissza is működött, még akkor is, ha művészetkedvelő sportemberi ízlésünket erősen sértette, hogy az egyetlen kapható sör gyömbéres volt és mindössze fél fokos. Az viszont végképp kiderült, hogy a színházban vagy a várostörténeti szemináriumok során már igazoltan működő mászkáltatós módszer az irodalmi befogadást is intenzívebbé teszi, a kóstolgatás szintjén mindenképp. A margótól beljebb lapközépen volna a helye.