Kissé aggódva indultam vasárnap este a Szigetre. Egy vaknak még baráti társasággal is kihívás elboldogulnia egy ilyen tömegfesztiválon. Főként, ha minden létező segítség nélkül, kizárólag a szigetezők, és a szervezők jóindulatára van bízva.

Az első nem túl nagy kihívás: eljutni a Filatorigát hévmegállótól a Hajógyári-sziget bejáratáig. Mindössze annyit kellett tennem, hogy a tömegben elkaptam két segítőkész lányt. Eléggé meglepődtek, amikor kiderült, hogy egyedül jöttem. Az ember fesztiválra általában barátokkal jár. Leszámítva persze azokat az eseteket, amikor sehogy, mert a csóró egyetemisták többnyire ki sem tudják fizetni a jegyet.

Elértünk a bejáratig, innen hogyan tovább? Egykori szigetes élményeimből merítve, rémlett valami önkéntes kísérő szolgálat, amit vakként igénybe vehetek. De vajon hol? Célba vettem az információs pultot. Azt mondták, mindjárt hívnak valakit. A „valaki” végülis két munkatársuk volt. Ők saját bevallásuk szerint, életükben nem hallottak még semmilyen segítő szolgálatról. Az a néhány kerekesszékes, akiket láttak bejönni, többnyire barátokkal voltak. Bár ez még csak a második Sziget fesztiváljuk, olyan hogy nekik kellene segíteni, még egyszer sem fordult velük elő.

Stiller Ákos

Mivel ők a bejáraton kívüli információs pultnál voltak, jogosan merült fel bennem a kérdés: okés, bevisznek az egyik színpadig, de ott mi lesz? Végülis abban állapodtunk meg, hogy szólnak az ottani biztonságiaknak, ők meg majd tovább kalauzolnak.

Amikor megérkeztünk az amúgy kitűnő Budapest Ska Nu-jazz Orchesztra koncertjére, elváltak útjaink. Bizonyára beszélhettek a biztonságiakkal, mert nem sokkal később odajött egy közülük, hogyha bármi kellene, a közelben lesz. A későbbiekben azonban eltűnt (nyilván végezte a dolgát), és így az italpultot, már egy szigetező külföldi mutatta meg. Ez önmagában nem lett volna baj, csakhogy a koncert közben azt se nagyon értem, ha valaki magyarul próbál hozzám beszélni (erre a Szigeten pár éve amúgy sincsen túl nagy esély), hát még ha más nyelven.

Azt hogy mennyire érdemes még kinn magyarul beszélni amúgy jól példázza egy későbbi eset: a segítőmhöz odajött egy lány, és angolul megkérdezte, mit merre talál. Miután a srác segített, a lány barátságosan megkérdezte: where are you from? From Hungary - válaszolta a segítőm. Mire a lány boldogan felkiáltott: tényleg, én is!

Miután az ital pultot megtaláltam, a két információs visszajött, hogy megosszák velem a jó hírt: utánajártak, van segítő szolgálat, kaptak egy telefonszámot, ezt hívjam fel, ők meg majd intézkednek. Azt is elmondták valójában egy nappal előbb kellett volna jeleznem, hogy segítségre lenne szükségem, de így se gond. Érthető, ez az „egy nappal előtti értesítés”, de azért mégis problémás. Egyrészt, a Sziget honlapja nem akadálymentes, így nem tudom megtalálni a rám is szakosodott segítőszolgálat telefonszámát (ha egyáltalán fenn van), másrészt az önkéntesek meglétéről még az információs pultnál sem tudtak.

Ráadásul mért kellene nekem egy nappal előbb szólni? Az nem érv, hogy azért mert sok ügyintézés esetében is kell. Ha én történetesen egy vak turista vagyok, aki épp Budapestre ért, és aznap kedvem támad kimenni a Szigetre? Megjegyzem, a látóknak sem kell egy nappal előbb szólniuk, mért ne lehetnék én spontán?

Mindentől függetlenül, a segítőim kötelességtudását, és figyelmességét példaértékűnek tartom. Megtehették volna, hogy miután engem „letettek” – mint akik jól végezték dolguk – visszamennek a bejárathoz és folytatják a munkájukat, ők mégsem ezt tették. Bár mondhatnám, hogy ez alapdolog, de ugyanakkor becsülendő is.

Fülöp Máté

A koncert után tehát felhívtam a telefonszámot, és elmondtam, ki vagyok, és mit szeretnék.

Nem sokkal később egy nagyon szimpatikus 20 éves srác jött értem. Míg átvitt a Világzenei Színpadhoz – a fergeteges Besh o drom koncertre - kiderült, ő valójában az Ability park önkéntes munkatársa. A Sziget, nyilván cserébe azért, hogy helyet ad nekik a fesztiválon, azt kéri, biztosítsanak önkéntes segítőt ilyen esetekre. Ennek fényében már érthetőbbé válik az egynapos kritérium. A park ugyanis 7-kor bezár, az önkéntesek pedig bulizni indulnak. Így a megjelenésem esetleg felborítja a terveiket, hiába tartozik a kísérés is a feladatkörükbe.

Az önkéntes szolgálat Ability parkra való hárítása amúgy annyiból érthető lenne, hogy így legalább tapasztaltabb emberek keze között van az adott fogyatékos. Kivéve persze akkor, ha – mint az én kísérőm – először van a szigeten, a hét java részét ráadásul az Ability parkban tölti. Így nagyjából annyira ismeri a területet, mint én, aki utoljára négy éve jártam erre.

Az is igaz viszont, hogy elmondása alapján nincs igazán nagy igény erre a szolgáltatásra. Vakokkal nem igazán találkozott a szigeten, a fogyatékkal élőket a kerekesszékesek képviselik. (A siketek nem csak a hangzavar miatt esnek ki, hanem mert valószínűleg a számukra a halláshoz ilyen körülmények között fontos úgynevezett indukciós hurok sincs a Szigeten.)

Viszont a kerekesszékeseknek szinte teljesen akadálymentesített a fesztivál, sőt még saját kempinget is biztosítanak nekik. Azt is mondta a srác, hogy óriási az érdeklődés az Ability park iránt, igaz, hogy főleg külföldiek látogatják, mivel a magyarok szinte csak tiszteletjeggyel jönnek, vagy dolgoznak a Szigeten. Aztán elmesélte, hogy valami emberszabásúnak alig nevezhető látogató egyszerűen eltolt a parkból egy kerekes széket, ami azóta sem került elő. Nem hittem a fülemnek.  Ez valakinek poén? És mit csinál vele, ha már ellopta?

Hiába, bár a Sziget összességében pozitív, hülyék mindenhol vannak.

Fülöp Máté

Az este további részében is az abilitys srác segített nekem. A módszer az volt, hogy ő elvitt egy színpadhoz, én meghallgattam a koncertet, aztán felhívtam, és szóltam neki hogy jöjjön értem. Ő pedig, tovább vitt, a következő helyszínre. A rögtönzés sajnos így kimaradt, nem lézenghettem össze-vissza, tudatosan kellett koncertről koncertre járni. Persze így is remek koncerteket hallhattam, mint a Zaz, vagy a Kaukázus. Amúgy se legyünk telhetetlenek, elvégre senki se mondta, hogy a fogyatékosság csupa móka és kacagás.

Az mindenképp pozitív, hogy egyáltalán vakként, lehetőséget kaptam. Az emberek pedig, az önkéntes szolgálattól függetlenül is kifejezetten segítőkészek voltak. Mondhatnám, hogy ez alapdolog, találkozom vele a Szigeten kívüli életemben is, de a fordítottjával is.

Mondjuk lényegi különbség a szigetezők és az egyszerű járókelők között, hogy ők bulizni mennek oda, tehát a lazulásukkal csökkenhetne a figyelmük is, és nem kellene törődniük velem. Jó, hogy mégis megtették. Bár a segítés mértéke egy problémásabb kérdés. Ha egy fogyatékkal élő azt mondja, hogy nincs szüksége segítségre, azt nem sértésnek szánja. Nem azért mondja, mert utálja, ha segítenek neki, hanem mert tényleg nincs rá szüksége. Különben úgyis szól.

Ahogyan én is tettem.