Tavaly pont a magyar kultúra napján megjelent cikkünkben felhívtuk a figyelmet arra, hogy szakértők szerint ideje számot vetni az elrabolt és elkóborolt műtárgyainkkal, s az eddiginél hatékonyabb fellépéssel kell visszakövetelni, visszaszerezni őket - elsősorban a nemzetközi jogi normák alkalmazásával, érvényre juttatásával, erőteljesebb állami szerepvállalással és kulturdiplomáciával.

Erre az egy évvel későbbi MNB-kezdeményezés. Bár sokan örülnénk a Seuso-kincs megvásárlásának, mégsem ez lenne a járható út a páratlan szépségű díszedények visszakerülésére. A Seuso-kincseket ugyanis súlyos bűncselekmény útján, rablógyilkossággal tulajdonították el, és juttatták külföldre.

A SEUSO-kincsek

HVG Archív (1998)

Az Értéktár-program elgondolása szerint a máris létrejött, műtárgypiaci szakértőkből és az MNB vezető munkatársaiból álló tanácsadó testület határozza meg mire alkusznak az ország pénzén. Jól ismert, a Seuso-kincs becsült értéke így is néhány milliárd forinttal meghaladja azt a 30 milliárd forintot, mint amit az MNB az összes visszaszerezendő kincsre szán. De vajon ki tárgyalna a kincshez hamis eredetpapírokkal hozzájutó, s a New Scotland Yard műkincsvédelmi részlege által kis híján letartóztatott Lord Northamptonnal? (Fittyet hányva minden lelki-érzelmi, etikai normának, ha ő rendelkezik még a kincs letéti tulajdonjogával.)

Ha egyáltalán úgy döntene a MNB tanácsadó testülete, hogy a visszavásárolandó műkincsek közé felvenné a legnevesebb, egyben legvitatottabb római kori ezüstkészletet, akkor alaposan ellentmondana annak a következetes kiállásnak, nemzetközi szinten is képviselt álláspontnak, amely eddig a kincs jogi úton való visszaszerzése mellett érvelt, a magyar állam jogos tulajdonának tekintve azt. Ezt az irányvonalat képviselte az eddig nagy nyilvánosságot nem kapott, de akár az interneten is hozzáférhető válaszlevél, amelyet az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára ezelőtt fél évvel adott egy írásbeli képviselői kérdésre. 

A feltett kérdése így hangzott: Milyen intézkedéseket tesz a Kormány a Seuso-kincs visszaszerzését illetően? A válsz szerint az Antall-kormány 1991 februárjában hozott döntését követve a minisztérium (pontosabban a Magyar Állam – a szerk.) a visszakövetelési igényről azóta sem mondott le.

A kérdés pedig továbbra is az marad: milyen úton és módon?

A levélíró a konkrét válasz elől kitérve arra hivatkozott, hogy a kincshez kapcsolódó bűntények ügyében 1990 nyarától nyomozás van folyamatban számos nemzetközi vonatkozással. "Mivel folyamatban lévő ügyről van szó, annak részleteiről nem áll módomban felvilágosítást adni" - zárta hivatalos levelét a parlamenti államtitkár.

Kár, hogy a képviselői kérdést igazán nem értelmezte senki, mivel az nem a bűnügyi nyomozásról szólt, hanem arról, mit kíván tenni a kormány a Seuso-kincs visszaszerzése érdekében, ha fenntartja évek óta kitartóan hangoztatott visszakövetelési igényét, illetve nem mondott le jog szerinti tulajdonáról, a páratlan ezüstkészletről. A Seuso-ügyről a szakminisztérium szűkszavú sajtósai is főként csak ezt, és semmi mást nem kommunikálnak évek óta. Így sem a parlamenti államtitkár válaszlevelében, sem a kulturális tárcák hivatalos sajtókommünikéiben szó sem esik a pénzbeli alkuról, vagy bármilyen bankármutyizásról.

Az ellenérveket hosszan lehetne még sorolni, főként a régészek és a velük kapcsolatban álló társtudományok kutatási eredményeire támaszkodva. Ennek eddigi egyetlen, meggyőző gyűjteményét jelentik azok a tanulmányok, amelyeket A Seuso-kincs és Pannonia című könyv fog össze. Valószínű legalább még egy könyvet megtöltene azoknak a bűnügyi, vizsgálati és ügyészségi anyagoknak az összefoglalása, amelyek az elmúlt 24 évben keletkeztek, s ma még szigorú titkot képeznek a Seuso-ügy kriminális hátteréről. Az Országos Rendőr-főkapitányság és a Legfőbb Ügyészség aktáit még a brit rendőrségi eljárás nyilván érdekes összefüggéseket feltáró ügyiratai is kiegészítenék, hisz a nyomozás egykori vezetőjének nyilatkozata szerint „A magyarok jelentős bizonyítékokkal rendelkeznek arra, hogy a Seuso-ezüst területükről származik.” Biztos abban, hogy a műtárgyak csalárd fortéllyal, kegyetlen bűncselekmény útján jutottak Londonig.  

Gerő G. András festménye

Gerő G. András

A Seuso-kincs visszavásárlásával egyébként visszamenőleg is elismernénk a teljes tulajdonjogát az ezüstkészlet jelenlegi letéti birtokosának, amelyet a Magyar Állam ellen döntő és a kincset javára megőrzésre átadó 1993-as New York-i polgári peres eljárás bírája sem ítélt meg, illetve ismert el. Egyúttal legalizálnánk a tulajdonjogát, s lemondanánk a kincskészlet még itthon és külföldön rejtegetett, lappangó darabjainak a jogigényéről. Ez pedig több mint 200 kisebb-nagyobb, a római kori asztali szerviz részét képező ezüsttárgy lehet a külföldi dokumentumok és a Seuso-kincs tudományos kutatásával foglalkozók szerint - a jelenleg ismert és esetleges visszavásárlásra szóba jöhető 15 darabon kívül.

A Seuso-kincs, mint ihletforrás

A Seuso-kincs szerencsére nemcsak visszavásárlási spekuláció tárgya, ihlető a hatása a mai kortárs képzőművészetre is. Veloz Nóra festő, grafikus és formaművész hajszálfinom munkáját dicséri akrillal és tűfilccel készített festménye. Az ezüstkészlet ismert darabjait megjelenítve méltó helyet foglal el a már említett tanulmánykönyv címoldalán. Az antik világ impressziót kelti Gerő G. András csendélete, a művész az ezüstkészlet meghatározó motívumaival egy új, nyilván a képzeletében született darabját festette meg Seuso-kupás csendélet homárral című olajképén. Ha már a teremtő fantáziánál tartunk, Polyák István úrhidai festőművész grafikája a Seuso-palotával feltétlen figyelmet érdemel. Ő az egykori pannon-táj egy részletébe, az akkor hajózható vízi környezetbe helyezi a képszerűen megjelenő római kori palotát, a birodalomban előkelő tisztséget betöltő Seuso lakhelyét. Egy másik művészeti ág jeles képviselője, Lapis András szobrász és éremművész a Seuso-kincsről tudomására jutott információk és Balaton mellett élő barátjának az ösztönzésére alkotta meg Pelso-Balaton emlékérmét, egyik oldalán a Seuso-tál vadász és esküvői lakoma medalionjával, a másik oldalán Diocletianus császár portréjával. A csodálatos munka egy miniatűr Seuso. A művészet mentorálásának hazai hiányára mutat rá, hogy Jajesnica Róbert Munkácsy-díjas ötvösművész nagy precizitással, egyéves kitartó munkával elkészített eredeti nagyságú Seuso-tálát, az eredeti műkincs mását még egyetlen múzeum vagy gyűjtő sem vásárolta meg.

Polyák István alkotása

Polyák István

Végül, de nem utolsósorban említést kell tennünk a Magyar Nemzeti Múzeum birtokában levő nagyméretű késő római kori ezüstállványról, a Polgárdi quadripusról, amely magyar nemzet tulajdonában levő, valószínű a Seuso-készlet részét képező tárgy lehet. Az 1878-ban a szárhegyi szőlőben egy elszáradt szilvafa kiásása közben előkerült műkincs minden érvet és pénzbeli alkut felülírhatna, ha sikerülne elérni a Seuso-kincs ismert darabjaival az összehasonlító vizsgálatát – nem véletlenül zárta ki a bizonyítékok köréből a sokak számára máig érthetetlen és igazságtalan New York-i bírósági procedúra, amely eddig megfosztotta országunkat az egyedülálló készlet birtoklásától.

A Magyar Nemzeti Bank esetlegesen a Seuso-kincsekre szánt pénzét és befolyását elsősorban az ezüstkészlet és a Polgárdi Quadripus összehasonlító vizsgálatának elérésére, valamint a máig számunkra hátrányos, a hazai tudományos kutatás eredményeit figyelmen kívül hagyó New York-i bírósági döntés felülvizsgálatára kellene fordítani.          

A HVG e heti számában nagyobb összeállítást olvashatnak Műkincsek vándorúton - A gyűjtés szenvedélye címmel.