hvg.hu: 2011-ben úgy döntött, nemzetközi karrierbe kezd. Berlinben, Los Angelesben és New Yorkban is felbukkant. Most viszont itthon adott ki poplemezt. Miért tért vissza?

Hámori Gabriella: Igen, ez a látszat. Sokat jártam haza, a családom miatt is. De a lemezcsináláshoz nem kellett sokat itthon lenni, Az elmúlt évadban a Nőnyugat című előadásra jöttem mindig, aztán az Örkényben a Stuart Mária próbáira. Nekem nagyon fontos maradt a színház és az, hogy csapatban dolgozzak, hogy beszéljünk olyan kérdésekről, amelyek társadalmilag és pszichológiailag is komplikáltak és meghatározzák a döntéseinket. Az elmúlt két évben mind a négy produkció, amiben játszottam, tulajdonképpen a hatalmi harcokkal, az érvényesülési vággyal, a szabadsággal foglalkozott. Két darabot próbáltam a Szputnyik társulattal, Bodó Viktorral. Aki ismeri, az tudja, hogy ez a társulat itthon is nagyon masszívan jelen van, elevenen reflektálnak mindenre, ami körülvesz bennünket.

Sokat utaznak a színészek, mert Bodót nagyon szereti a német közönség és sajtó is, az Übü királyért most Faust-díjra jelölték. Ebben az együtt töltött időszakban Heidlbergben jó volt látni, ahogy fejleszti a helyzeteket, ahogy a helyi társulatot használja, nekem ezzel együtt az egyik legkimerítőbb próbafolyamatom volt. Sok németországi színházban játszottuk a Social Errort is. Nekem az akkoriban tulajdonképpen szerencsésen jött ki, akkor kezdett Berlin lenni a bázisom. Tavaly ott is játszhattam a Volksbühnén, ami egy lenyűgöző, monumentális és legendás színházi tér. A Macbethben dolgoztam egy remek csoporttal, ami zömmel zenészekből tevődött össze. Azt hiszem, sok olyan energiájú megmozdulásom volt az előadásban, amit még semmi nem hozott ki belőlem. Vad volt. Ezt a munkát Márton Dávidnak köszönhetem. Aki Berlinben jár, javaslom, nézzen meg tőle egy darabot, mert egy kivételesen csodálatos rendező.

Hámori Gabriella

Fülöp Máté

hvg.hu: Mi folyik Berlinben? Mindenki, aki művész és kreatív, oda vágyik.

H.G.: Berlinbe először magánéleti okok miatt kerültem. Valahogy megszerettem, már kötődöm Németországhoz. Biztosan azért is, mert most már egyre több meghallgatásra hívnak. A város szuper, ám amiért a legtöbben oda vágynak, szerintem már nincs ott, illetve sokkal konszolidáltabb formában létezik, és én is csak a mesékből ismerem. Aki ott él, azt mondja, hogy amikor a kreatív szcéna virágzott, az az a korszak volt, amikor még meghatározhatatlan volt a város, nem tudta, hogy mi lesz belőle. Azóta a bohém negyedek organikus részei lettek Berlinnek, a vad generáció felnőtt, lenyugodott és már gyerekeket nevel. Művészileg szakadékot érzek a kinti nagy öregek és az ifjú törekvők között. Azt érzem, az előbbiek határozottabban szólítják meg az embereket, vagy izgalmasabb világot teremtenek. Sok fiatalnál azt látom, hogy trendet követ.

hvg.hu: Gryllus Dorka Németországban zenél a Rotfronttal és közben német filmszerepeket kap. Tartják a kapcsolatot?

H. G.: Abszolút. De nem hiszem, hogy csak emiatt. Néhány éve egy közös jóbarátnőnk kislányának a születésekor együtt ültünk a kórházi folyosón és végigizgultuk. Közben az aznap este különösen leterhelt, folyton rohangáló szülésznők néha kacsintgattak a vajúdó kismamára, hogy ezek a folyosón ugye azok a híres színésznők. Az a várakozás, az az alatti  beszélgetés hozott először minket közelebb. Azóta a Nőnyugatot felváltva játsszuk a Tháliában. Nekem nagyon nagy erő Dorka, szeretem hallgatni, nézni. A berlini casting direktorok elismerően és szeretettel beszélnek róla. Ez nagy dolog, ha megszeretnek valakit, ha bíznak a munkájában, ugyanis rengeteg színész van. Ott is. Az ember néha hetekig az emailt várja, vagy a telefont lesi, hogy reagálnak-e az anyagra, amit küldött vagy nem. Nehezen veszik észre az embert.

hvg.hu: Hogy viseli ezeket az időszakokat?

H. G.: Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű érvényesülni. Nekem szerencsém az a néhány nemzetközi díj, amit évekkel ezelőtt Berlinben kaptam, majd tavaly a Vizsga című film főszerepéért Belgiumban, New Yorkban. Az a pár független film, amit David Michalekkel forgattam New Yorkban, és aminek darabjait installációként eladott műgyűjtőknek. Sok nagy név játszott ezekben, például Alan Rickman, Willam H Macy. Figyelemre méltónak látják, hogy voltam call backen egy Terrence Malick-filmre. Ezek mind jól hangzó dolgok és le is ellenőrzik, hogy azt csináltad-e, amit állítasz magadról, mindenről kell bizonyíték. De a nemzetközi porondon szembesülni kell azzal, hogy addig nem kap nagyobb szerepet az ember, amíg nincs nagyobb filmje Európában vagy Amerikában. Addig viszont nem valószínű, hogy lesz nagyobb filmje, amíg nem áll mellé egy szuper ügynökség, amely dolgozik érte, beleinvesztál. De addig nem áll mellé, amíg nincs egy nagyobb filmje. Ez ördögi kör. Sok színész ezt tapossa kint.

Fülöp Máté

Los Angelesben a True Blood-castingon tizenöten nézték, amit csinálok. Külön jelezték, hogy milyen jó, hogy egy tapasztalattal rendelkező színészt láttak, a jelentkezők zöme modell volt. Végül egy modell kapta meg a szerepet. A Los Angeles-i időszakok olykor órára be voltak osztva, a menedzserem sokat tett értem, több tucat levelet írt, időpontokat szervezett le konrét meghallgatásokra, vagy általános találkozókra. Szépen beültem az autómba és mentem. Átlag napi négy óra vezetés. Tárgyaltam sok nagy filmsztár ügynökével is, néha nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy komolyan vegyem. Egy tévhitet eloszlatott mindenesetre, soha senki még csak nem is célzott privát találkozóra. Komoly és protokolláris az egész, és csak ritkán laza. Végül a gond egyértelműen a papír volt, a munkavállalási engedély. De azért sok nagy mozira néztek meg. Gondolkodtam, hogy kiváltom a művészvízumot, de azt a tapasztaltam, hogy nem éri meg, mert drága és nem elegendő, nem ad elég biztonságot, és ha kiváltom, külön dollárezrekbe kerülne, ha színházi munkára és megint ezrekbe, ha filmes munkára feljogosító papírokért folyamodnék. Úgy tűnt, minimum zöldkártya kellene. Tulajdonképpen ez van, ha az ember elindul, onnantól kezdve folyamatosan döntéseket kell hoznia, megy az idő és az egész nagyon költséges vállalkozás. Mindenesetre nagyon hasznos lenne, ha több magyar színész beszélne nyelvet, és próbálkozna külföldön.

hvg.hu: Attól félnek, hogy ha külföldre mennek, akkor itthon elvágják magukat?

H. G.: Önbizalom kérdése is. Innen abszurd, ha valaki próbálkozik. Meg eleve azzal indítják útnak, hogy jól van, persze-persze, cicuka, Amerikába mi? Majd jól megmondom, mit fognak ott csinálni veled. Persze, mert abba a helyzetbe senki sem került, hogy egy tisztán felépített nemzetközi karriert mondhat magáénak. Nem bizonyított, hogy ez lehetséges egy magyar színész számára. Pedig amikor van egy minőségi istálló, az ellenállhatatlanul vonzó a tengerentúlon. A dánok így képviselik magukat, mert hát van is egy fantasztikus, remekül működő filmiparuk. Hogy elvágod magad itthon? Előfordulhat. Rólam nem tudták, hogy sok időt vagyok itthon és mondták, hogy hát azért nem hívtunk, mert azt hittük, nem vagy itt. Lényeg, hogy igyekeztem folyamatosan munkát találni. Nem akartam, hogy előforduljon, hogy már nem tudok elemezni egy szöveget, nem tudok gondolkodni, berozsdásodok, elhülyülök. Dolgozni akartam és ez tette az i-re a pontot. Alkatilag nem vagyok alkalmas arra, hogy a castingra készülés és járás legyen pusztán az életcélom. El is kellett tartanom magam.

Ez azt jelenti, újabb színház, újabb produkció, szerződés, próbák kezdete és abban a pillanatban mindig bejött egy film, megkaptam egy szerepet. Na ez az őrület. Az Örkényben Mácsai Pállal kell ezeket mindig megbeszélnem, aki lévén színész, tudja, hogy ezt nehéz elfogadni. Többek között egy amerikai, egy belga és egy amerikai-német koprodukcióra volt, hogy azt mondta, nem ad ki, nem tudja megoldani a műsort, ha nem vagyok. Ez érthető, és én pedig inkább törlöm az emlékezetemből ezeket az alkalmakat. Tavaly a berlini színházi produkciót nem akartam otthagyni, helyette Adrien Brody mellett lett volna sok napos forgatás. De már próbáltunk, fontosabb volt a megkezdett munka, arra a filmre pedig csak megtaláltak és felhívtak, nem volt casting. A nehéz az, amikor dolgozol érte, és nem tudod, hogy a tied lesz-e, és ha a tied lesz, az szuper, de lehet, hogy ki sem adnak a produkcióból. Ez úgy néz ki, hogy küldenek egy forgatókönyvet azzal az utasítással, hogy a kiemelt jeleneteket tanuld meg, vedd fel, és küldd el 42 órán belül. Májusban az új Mission Impossible női főszerepét tanultam meg, küldtem vissza. Majd egy nyári színházi előadás próbák közti szünetében kaptam egy emailt egy csárdában a Kőszeg közeli Cákon, hogy nagyon odavannak a jelenetekért, szuper, tudunk-e Skype-on beszélni, és hogy érek rá utazni, mert megnéznének a partnerekkel. Sehogy nem értem rá utazni. Ezt a szerepet egy csodálatos, Golden Globe-díjra jelölt színésznő kapta meg. Ez várható volt, ha otthagytam volna a rendezőt, akkor épp a Znamenák Istvánt, akkor sem valószínű, hogy én kaptam volna meg. Nem vagyok elbizakodott, reálisan látom magam, a helyzetem. Ha van cél, akkor az nem ilyen szuperprodukció, hanem inkább szerzői filmek. De azért ezek jók, mert amikor jött az az email Kaliforniából, a társulat azt vette észre, hogy hirtelen felpattanok a legényfogó leves mellől és boldog üvöltéssel beszaladok a csárda melletti kukoricásba.

Fülöp Máté

hvg.hu: Az ilyen elszalasztott lehetőségeket és az elutasításokat hogy dolgozza fel?

H. G.: Tud fájni rettenetesen, de arra figyelek, hogy ne növesszek magamban emiatt túlzott megfelelési kényszert, hogy ne legyek túlbuzgó, kényszeres. Ehhez lusta, vagy mondjuk kényelmes is vagyok, meg nem ez a központja az életemnek. Biztosan lesz olyan, ami jókor jön, jó helyen, és akkor azt majd nagyon fogom tudni értékelni. Addig, ha valakinek ígéretet teszek, hogy megjelenek a próbákon, akkor már nem fordítok hátat, mert ezt egyszerűen nem tudom megtenni, ezért nem olyan nehéz feldolgozni és továbblépni. Az fog bejönni, ami az enyém. A többit másnak szánta az élet. Most egy német mozifilm főszerepére ketten maradtunk színésznők az utolsó körben. Sok férfi szereplővel néztek meg, napokig tartottak a próbafelvételek. Láttam a rendezőn és a casting direktoron, hogy élvezték a közös munkát. Nem láttam rosszul, valóban meg is írták most levélben, hogy nagyon izgalmas a velem felvett anyag, kérik, hogy várjak, sokáig döntenek, mert bonyolult a képlet, a sok szereplő illeszkedése a női karakterhez. Halálra izgulom magam. Itt, ebben a fázisban már nem is tudom, talán már nem csupán a színészi kvalitás dönt. Egy szobában egy perc csevegés után összemondjuk a szöveget, a rendező elkezdi adagolni az információkat: hogy képzeli el a jelenetet, aztán megmutatom azokat az érzelmi regisztereket, amelyek felé a helyzetek meg a partner mozdítanak. Ebben a szobában közben létezik egy másik dimenzió is, nem csak, amit csinálok, hanem én, a lényegem, hogy milyen érzéseket, lenyomatokat tárolok magamban, amelyeket tudatosan irányítani nem lehet, és nem is akarom. A kamera ezeket ezerszeresen érzékeli. Hogy ezt hagyjam élni, ahhoz most például sokat segített, hogy előzőleg találkoztunk, és kicsit olvastuk a könyvet. Nagyon jó történet egy nőről, aki bevándorlóként egy bábeli zűrzavarban vasakarattal próbálja magát egyre feljebb dolgozni. Sokat elemeztük a helyzeteket. Mostanra kezd elfogadhatóbb lenni a németem is. Sokáig angolul beszéltem Berlinben, szégyelltem tökéletlenül megszólalni németül, emiatt nem is tudott fejlődni, ezzel a szemérmességgel muszáj volt leszámolnom.

hvg.hu: Más személyiség kell a nemzetközi karrierhez, mint a magyarhoz?

H. G.: Nagyon sokféle valóság létezik, nem csak az, amit itthon élünk. Szerintem az a kérdés, hogy ezekben a különböző kulturális közegekben mennyire tud önazonos maradni az ember. Én akkor jöttem rá, hogy jól csinálom, amikor már nem egy ideához igazodtam és saját magamat tudtam adni. Ez pedig magabiztosságot nyújt. Három éve, az első lendülettel, amikor elindultam, még vakmerő voltam, a menedzserem le volt taglózva. Aztán jön a neheze, amikor folyton kidobnak az ajtón, és vissza kell mászni az ablakon. Az egyik olyan amerikai menedzsment igazgatónője, amelyik sok európai tehetséget tömörít, azt mondta, hogy akkor lesz a legnehezebb, amikor már százezerszer visszautasítottak, ez sokakkal előfordul. Mondta, hogy nagyon tiszteli bennem az európaiságot, a képzettséget, műveltséget, de ettől duplán nehéz lesz, mert a hazai terepen már kialakult erőviszonyok között mozgok. Rákérdezett, hogy nem nehéz-e elölről kezdeni? Hogy nem derogál-e? Azt mondtam, hogy nem, mert én pontosan ezt akarom. Alapvetően nem vagyok kompetitív alkat, ha versenyhelyzet van körülöttem, az frusztrál, ideges leszek, nem tudom, hogyan kell viselkedni. Zsizsegni sem szeretek, forgolódni, ismerkedni, elalszom az ilyen partikon, mert azt érzem, lyukat beszélnek a hasamba, nem is járok el soha, se itthon, se máshol. Egyetlen dolog miatt csinálom ezt az egészet, hogy ne legyek rászűkülve egyetlen látásmódra. Ritkán pedig meg lehet ismerkedni olyan izgalmas alkotókkal, akik egészen másképp gondolkodnak, mint bárki, akivel valaha találkoztam.

hvg.hu: Felértékelődnek itthon a külföldi tapasztalatai?

H. G.: Szerencsés vagyok, hogy ragaszkodnak hozzám rendezők, hogy folyton van feladatom. Sokat kérdez a castingokról, de nagy százalékban én másban élek, mást veszek komolyan. Tehát eddig, ha úgy tetszik, a hobbimról beszélgettünk. A szenvedélyemről még nem. Most újítjuk fel a Stuart Máriát, amit Gáspár Ildikó rendezett, aki amellett, hogy az egyik hozzám legközelebb álló ember, egy nagyon figyelemre méltó gondolkodó. Női rendező nálunk kevés van, itthon macsó a felállás, a nő inkább munkatárs szokott lenni, mint érzékeny, de erős vezető. Ildikóval nagyon jól dolgozott az Örkény társulata, nálunk ő az indulás óta dramaturg és szerző. Az általa létrehozott előadásban egy egyszerre öntudatos és bűntudatos embert kell megformálnom. A próbákon jól fejlődött az anyag. Majd az első néhány előadáson még nem volt kellően telített és pontos, de aztán már tudott úgy lemenni dinamikailag, fogalmazás terén is, ahogy azt szerettük volna. Most pedig lehet tovább építkezni. Nekem kell a konstans elfoglaltság. Vettem most egy fényképezőgépet is, és nagyon sok mindent dokumentálok, előbb-utóbb ebből is lesz valami. Így jött a zene is a képbe. Fontos, hogy az ember kreatív oldala ne szunnyadjon. Ha valamit nem érek el, akkor annak valószínűleg nem kell megtörténnie. Az is lényeges, hogy mivé fejlődök azáltal, hogy nem történt meg. Folyamatokat látok. Már csak azt vállalom el, amihez kedvem van, és nem azt, amit megfizetnek. Már sok mindent utasítok én is vissza. Olyan produkciókra van igényem, amikben történik valami. Most a Jurányi Inkubátorházban próbálok egy kétszereplős, improvizációk mentén fejlesztett darabot a nemi szerepekről, Alexis Latham rendezésében. Közben a New York Film Academy egy rendezőhallgatójának diplomafilmjében a női főszerepet játszom, izgalmas lesz, mert Abu-Dzabiban forgatjuk. Közben kiugrom castingra Prágába, Budapesten színházi bemutatóm van. És van időm a családra, mert vannak napok, amikor semmire sem válaszolok és kikapcsolom a telefont.

Hámori Gabi popzenét csinál Poniklo Imrével

Tihanyi Anna

hvg.hu: És énekel is. Egy színésznő mikor érzi úgy, hogy lemezt kell kiadnia?

H. G.: 2012-ben megkeresett Poniklo Imre (az Amber Smith frontembere – a szerk.), hogy van-e kedvem vele egy duettet énekelni az akusztikus estjén egy klubban. Ott egy Gainsburg-számot énekeltünk együtt, amit Anna Karinának írt. Szép volt szerintem, ahogy megcsináltuk, rögtön utána meg is beszéltük, hogy szuper lenne még együtt zenélni, esetleg saját anyagot írni. Erre régóta vágytam. Imrét még a Yonderboi-jal való közös számokban hallottam először, és az Amber Smith-t is nagyon szeretem. Jól jött ki, mikor tavaly épp a berlini Macbeth próbafolyamat alatt már kezdett összeállni a lemez anyaga. Imre írta az összes zenei alapot. Van egy olyan dal, amit zeneileg én csináltam: egy berlini zongorán szedett-vedett hármashangzatokat pötyögtem, meg magyaráztam a hangfájlra, hogy itt ilyen fúvósok legyenek stb. Átküldtem ide Pestre és Imre belehallotta azt, amit szeretnék. Az ő meglevő alapjaihoz jöttek a szövegek, ezt reggel, délben, éjjel levelezve, javítgatva, lassacskán, aztán nagy lendületet véve együtt fogalmaztuk. Ami fontos volt, hogy ne legyen vallomásos színészlemez. Ez simán egy popalbum, Nem örmény népzene a címe.

hvg.hu: Mi a baj az örmény népzenével, és helyette milyen a lemez?

H. G.: Félreértés ne essék, nagyon bírom az örmény népzenét. Sok hangulat van rajta, ami mindkettőnknek, Imrének és nekem is lelkileg közel álló téma, tehát vannak közös szövegek is. És van olyan szöveg is, ami pillanatnyi benyomás terméke. Az Ozon nem a híres francia rendezőről szól, hanem a repülésről. A szövegét Argentínából hazafelé jövet, a gépen írtam le. Más szövegeket egy üres hófödte berlini játszótéren, karácsony előtt egy éjjel. A személyes tartalmak ellenére nem úgy állok majd ezek mögé a dalok mögé, mint egy színész. A zene, az atmoszféra dominánsabb, szeretném hagyni élni az egészet. Ahogy a saját dolgaimat is kezelem: minél élettelibb és szabadabb életet szeretnék magamnak.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!