Szabó M. István
Szabó M. István
Tetszett a cikk?

Nagyon akartuk szeretni ezt a filmet, tényleg. De a közepénél be kellett látnunk: ez nem lehetséges. E héttől a mozikban Angelina Jolie második filmje, a Rendíthetetlen.

Bármennyire is jó ötletnek tűnt elsőre, hogy bő két órába összesűrítsék a Tűzszekereket, a Memphis Bellt, a Pi életét és a Híd a Kwai folyónt, ez a misszió még akkor is eleve kudarcra ítéltetett, ha a hozzávalókkal alapjaiban nem volt gond, és ha az elmesélni választott élettörténet valóban ennyire összetett, mi több: igaz.

Louis Zamperini története az amerikaiak számára mondhatni közismert: a második generációs olasz bevándorlóból lett többszörös amerikai hős szenzációs hosszútávfutóként letette a névjegyét az 1936-os berlini olimpia 5000 méteres döntőjében, a II. világháborúban bombázón repült majd lezuhant, hogy aztán 47 napnyi óceáni hánykolódás után japán fogságban szenvedje ki a nagy világégés végét. Mindezt kétszer (1956-ban és 2003-ban) emlékirat formájában maga Zamperini is kiadta, de az ezekből is bőven építkező, Laura Hillenbrand által megírt életrajzi regény 2010-ben a Legjobb könyvek listájára is felkerült.

Jelenet a filmből
©

A Rendíthetetlen azonban nem lett jó film.

Nagyszabású drámának készült, és a sikerhez szükséges adottságok látszólag mind meg is voltak hozzá: 65 millió dolláros költségvetés, ausztrál-japán-amerikai kooperáció, elegáns digitális utómunka, és egy, akkor még élő legenda, egy amerikai világháborús hős. A tortára habnak pedig: a forgatókönyvbe beszálltak a Coen-testvérek is. Csakhogy Angelina Jolie túl sokat akart megmutatni is, kifejezni is – és egyik se sikerült igazán.

Mintha a rendező végig nem tudta volna eldönteni, hová rakja majd a bő két órás film valóban meghatározó súlypontjait. Mindent tisztességgel végigforgatott, de a vágószobában se jutott döntésre, s így elkészült egy, a nézőt magától mindig legalább egy lépés távolságban eltartó, lineáris történetmesélővé szelídült mozi. Olyan, ami az olimpiai futóverseny atmoszféráját valóban megteremtette ugyan, de amiről a nézőnek - legkésőbb az óceánon hánykolódás végtelen hosszúságúra nyújtása alatt - nyilvánvalóvá válik: Jolie ehhez a sztorihoz (még) nem elég jó rendező.

Oké, már sokkal-sokkal jobban ment ez most, mint négy éve, elsőre, A vér és méz földje esetében, de Pittné mintha továbbra sem értené, hogy a nagy, epikus hősköltemények rendezésének kulcsa (és sikere) a pénzen és a színészi játékon túl, leginkább a dramaturgián és a tempóérzéken múlik.

Iskolapéldának ott (lett volna) Az őrület határán, de az is csak javított volna ezen a filmen, ha odahaza a Fury szóba kerül.

Az Unbroken nem csapnivalóan rossz, és nem teljesen érdemtelenül kereste meg már a gyártási költsége bő háromszorását. De sok kritikával illethető. Angelina Jolie persze sosem lesz Malick kaliberű filmes, de világos koncepció nélkül, érthető dramaturgia hiányában az Unbroken a felszínen túl alig-alig kapirgáló alkotás lett. Olyan, ami az utolsó harmadát uraló, fogolytáboros fejezetekre kifulladt, és sekélyesre egyszerűsödött.

Nem a nyomokban sitcomokat idéző színpadi díszletek és kellékek látványa az igazán fájó (bár a túlnyomásvédő szeleppel felszerelt, szarvasi kotyogós kávéfőző japán barakkfelszerelésként azért talán mégiscsak túlzás), hanem az, hogy a foglyok "tömege" a menetoszlopban többször is ugyanabból a tucatnyi, modellarcú fiatal férfiből tevődik össze. Megannyi Pitt-epigon, s bár próbálnak egyre elcsigázottabb arcot vágni, és még görnyedeznek is, a szénrakodástól mocskos-fekete karok és arcok hitelét teljesen aláássa a hibátlanra igazított hajkoronák látványa.

©

Egy életrajzi filmben annyira nem meglepő, ha a színészek többsége valódi mélység és karakter nélküli kellék csupán a történetéhez, de az már igen, hogy a bombázórepülő pilótáját alakító sorstárs, Domhnall Gleeson jobbat nyújt a Zamperinit alakító Jack O’Connellnél. Az utolsó három Harry Potter moziban felbukkanó Gleeson így talán az egyetlen, akinek a karrierjén ez a Jolie-film dobhat valamit (bár a közeljövőben érkező Ex Machina még inkább), az például tényleg agyba vésődő alakítás, ahogyan a japán fogságba esett amerikai katonát néhány másodperces alakításban hitelesen ábrázolja legyengült, a rettegéstől az őrület határára kerülő figuraként.

O’Connell ezt nem hozza ilyen hitelesen; az új brit színészgenerációhoz tartozó főhős csak foltokban nyújt kiemelkedőt (a futás közbeni tempó és ritmusváltáskor a testbeszéde egészen zseniális, ugyanakkor természetes, de a cápavadászat alatt megváltozó mimikái is emlékezetesek), de a film egészében nyújtott alakítása inkább mégis csak átlagos. Ennél sokkal többre is képes: érdemes lesz majd összehasonlítani az  - idehaza egyelőre csak a torrent oldalakon felbukkant - '71 című filmben hozott angol katona figurájával, aki az angol-északír konfliktus eszkalálódásakor az ellenséges oldalon rekedt.

O’Conell "szerencséje" a Rendíthetetlenben az, hogy az alakítása felértékelődik a fogolytábort vezető, Watanabét alakító Takamasa Ishihara sablon-papírmasé szadizmusát, szigorát és lelkiismereti kérdéseit látva. Azt meg nem kell mindenkinek tudnia, hogy a japán igazából nem is színész, hanem Miyaviként nem csak a szigetországban ismert rocksztár. Utóbbinak – ahogyan ezt az alábbi videó is alátámasztja, sokkal hitelesebb:

Aki azonban mindenáron megnézi ezt a mozit, jobban akkor jár, ha a szinkronos helyett az eredeti nyelvű (és feliratozott) verzióra vált jegyet. Ellenkező esetben azt is le kell nyelnie, hogy olykor egészen kiábrándító jelenetet lát akkor is, ha az amúgy, képileg rendben volna (például a gyerekkori verekedéshez kevert beszédhangok nyekergése minden drámai feszültséget kicsorbított). Az pedig már-már megbocsáthatatlan, hogy a főhőst egész pokoljárása során életben tartó jelmondata (ami van annyira erős, hogy ha egyszer a Nike ráun majd a Just do it!-ra, erre csapjon le) magyar fordításban tompán, élettelenül és nyom nélkül szívódik fel a történetben. Pedig az "If I can take it, I can make it" tényleg az egész Zamperini sztori szummája.

Arra, hogy mindezt miért nem sikerült áthúzni a magyarul beszélős kópiára, talán maga a címadás is szolgál egyfajta magyarázattal. Miből gondolja azt bárki, hogy Mel Gibson Braveheartja után nem válik kapitális baklövéssé az Unbroken-t Rendíthetetlenre fordítani? Ráadásul: ez a magyar cím nem is cseng össze a megtörhetetlen főhős köré festett világgal – Zamperini (O’Conell) ugyanis olyannyira nem rendíthetetlen, hogy jó néhányszor hitelesen, szuper közeliben adja elő ennek az ellenkezőjét.

©

Ha pedig mindez nem lett volna elég, a zenéért felelős Alexandre Desplat a film végén lő még egy bakot azzal, hogy a dráma feloldásaként - amolyan "kidobó zene” gyanánt - a Coldplayt választotta. A Miracles ugyanis csak abban az esetben lehetett volna ide ennél is rosszabb választás, ha a dalt Nagy-Britannia másik, aktuálisan visszatérő giccsbandája, a U2 jegyezné. Mindez azonban már nem oszt, nem szoroz, sőt: tartósan nyomot se hagy.

Ahogyan a film sem.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Borsos pénzbüntetést kapott a járványügyi szabályokat felrúgó norvég kormányfő

Borsos pénzbüntetést kapott a járványügyi szabályokat felrúgó norvég kormányfő

Telex: Hivatalosan is lefújták a 200 milliárd forintos HÉV-beszerzést

Telex: Hivatalosan is lefújták a 200 milliárd forintos HÉV-beszerzést

Újraindul az egyik legnagyobb játékos show: ingyen lehet nézni az E3-at

Újraindul az egyik legnagyobb játékos show: ingyen lehet nézni az E3-at