Kulcsár Viktória: Amióta megnyitottuk a Házat, szinte mindenki azt kérdezi, hogy milyen külföldi minta alapján készült, hiszen Magyarországon nincsen hasonló intézmény. Minta (sajnos) nem volt, az igény, a kereslet és a saját tapasztalataim alapján gyúrtam össze a jelenlegi konstrukciót. Vannak Produkciós Házak, ún. Kreatív Házak, valamint főként technológiai vagy innovációs Inkubátorházak, de olyan intézményt még nem találtunk, ami egyben több kulturális és civil szervezet számára biztosít infrastruktúrát és amellett nyilvános közösségi térként, próbahelyként, színházként is funkcionál.

K.V.: A Ház megnyitásakor egyáltalán nem gondolkodtam játszóhelyben, nem akartam egy új fővárosi befogadó színház lenni. Ugyanakkor mindig fontosnak tartottam a kellő rugalmasságot, hiszen a gondolat és a megvalósítás között azért eltelt két év, és a független színházi terület helyzete sajnos nem jó irányba változott. Zártak be helyek, egyre nagyobb igény lett arra, hogy a társulatok ne csak próbálni, hanem játszani is tudjanak nálunk. Mígnem eljutottunk odáig, hogy 2013-as évben 176 előadást tartottunk a Jurányiban az évi 70 házon kívül tartott FÜGÉ-s produkciónk mellett. Ezek után nem volt kérdés, hogy ezt a teljesítményt csak úgy tudjuk folytatni, ha ehhez megfelelő szakmai és anyagi támogatást is kapunk, különben az egész nem más, mint egy értelmetlen kamikaze-akció. Sajnos azonban 2014. évben nem kaptuk meg azt a támogatást, ami egy ilyen mutatókkal bíró befogadó színház további működéséhez szükséges volna.

K.V.: A Jurányi Ház épülete a főváros tulajdonában van, így köt hozzájuk minket egy bérleti szerződés, valamint ezzel egy időben kötöttek velünk egy közszolgáltatási megállapodást is, amelynek köszönhetően éves szinten támogatást kap a szervezetünk. Ezzel a konstrukcióval tud működni a Ház a jelenlegi feltételekkel, hiszen a szinte piaci árú bérleti díj jelentős részét fedezi a támogatás. A fennmaradó díjat, valamint a közüzemi díjakat, közös költségeket, non-stop porta szolgálatot, napi takarítást és napi karbantartási tételeket kell kigazdálkodnunk a Ház lakóival közösen hónapról-hónapra, ami persze 6700 nm-nél mondanom sem kell, hogy nem kis tétel és nem kis számítás. Az idei évben sajnos éppen lejár a közszolgáltatási szerződésünk, így jelenleg nagy az izgalom, hogy mi vár ránk a következő időszakban. Jó kapcsolatot ápolunk a fővárossal, azt látom, hogy fontosnak és példaértékűnek tartják azt az egyedülálló atmoszférát és kulturális pezsgést, amivel sikerült megtöltenünk az üresen álló iskola épületet, így nagyon bízom benne, hogy ők is hosszú távon gondolkodnak bennünk.

K.V.: A színház működésének alapfeltétele a közönség és a jegybevétel. Anélkül nem is lehetne helyeket működtetni – még állami támogatás mellett sem. A kedvezményes jegyekről azt gondolom, hogy bárcsak ott tartanánk, hogy nem okoz gondot egy színésznek vagy kritikusnak tiszteletjegyet adni! Szerintem fontos lenne, hogy szakmán belül nézzük és lássuk egymás produktumait. Azt látom, hogy mindenki csak a saját malmát hajtja, nyilván az életben maradásért küzd, de közben a szakmaiság szerintem éppen ettől veszélyben van. Nincs idő egymásra, eszmecserére, egyre nagyobb a belső érdektelenség is, és ezt csak fokozza az, ha pénzbe kerül a jegy, mert a rendezői, színészi vagy írói gázsikból is nehéz kifizetni havi szinten több tízezer forintot színházjegyre. Mondom ezt úgy, hogy sajnos mi sem tudjuk megengedni magunknak azt, hogy ne limitáljuk az előadásonkénti kedvezményes jegyek számát, mert akkor meg a közreműködőket nem tudjuk kifizetni.

K.V.: Ahogy mondtam, nem lehet színházat csinálni közönség és jegybevétel nélkül állami támogatással sem. Ugyanakkor ez fordítva is igaz. Sajnos a kultúra nem önfenntartó, szükséges hozzá állami, önkormányzati vagy egyéb támogatás. A független színházak helyzetén csak a tervezhetőség segítene. Nem elég, hogy van pályázati úton elnyerhető éves működési támogatás. Ennek minimum 3 évesnek kellene lennie. Az infrastruktúrát fenntartó, társulatot működtető szervezetek nem tudnak másképp fejlődni. Nem tudnak tervezni. A jelenlegi rendszer nagyon nagy szakadékot hagyott az ún. egyéb és a kiemelt kategória között. Szinte lehetetlen egy szintet feljebb lépni, így viszont bent ragadnak nagy együttesek és komoly színházak a rendszerben és nincs lehetőség a frissítésre, az újak belépésére sem. Emiatt nincsen egy természetes mozgás, körforgás a területen. Anyagi bizonytalanság mellett nehéz innovációról, fejlődésről beszélni, hiába adott mindehhez a szellemi és a szakmai potenciál.

K.V.: Igazából nem az arányok változnak. Amikor elindítottam ezt a Házat, akkor ez a három dolog egyaránt érdekelt, ezt a három célt tűztem ki magamnak, magunknak. Ha valaki csinált már hasonló méretű projektet, az tudja, hogy az igazán zamatos gyümölcs lassan érik. Ez nálunk is így volt. Az első egy évben szinte nem tudtunk mással foglalkozni csak az Inkubátorház funkciónkkal: felújítottuk az összes teret, beköltözött 53 szervezet, lett internet, melegek lettek a radiátorok, kikerültek az eligazító táblák, ismerkedtünk egymással, felszínre kerültek az együttélés napi nehézségei és lehetőségei. A következő évben már tudtunk a Produkciós Ház profiltisztítására, műsortervének kialakítására koncentrálni. Tudatosan építettük fel a repertoárt, mára már mondhatjuk, hogy ismert fővárosi színház lett a Jurányi, törzsközönségünk van, az előadások szinte mindig teltházasak. A harmadik évben a Közösségi Ház kialakítása következik. Ez szerintem a legizgalmasabb feladat, de ahhoz, hogy idáig eljussunk, meg kellett tenni az előző lépéseket is. Szeretném, ha mindaz, ami a Jurányiban zajlik még jobban és még látványosabban összekovácsolódna.

Sokszor arra gondolok, milyen jó lenne, ha egyszer csak átlátnánk kívülről a ház falain, és mindenki látná azt, hogy milyen az, amikor 5 szinten 68 különböző térben több száz ember egyszerre tevékenykedik. A Tünet Együttes menedzsere lázasan írja a működési pályázatot, a Zéró Balett termében jóga óra van, a Látványtárban Nagy Fruzsi éppen vázlatokat készít az új jelmezeihez, műtermében rajzórát tart Mohácsi András, miközben mellette a Forte Társulat az új bemutatójára próbál, és még csak egy szint feléig jutottam el. Szeretném ezt a sok-sok energiát felmutatni. A Jurányi köré egy igazi közösséget kovácsolni nemcsak a színházba járó nézőinkből, hanem akár a nyilvános táncórák látogatóiból vagy a gyerekprogramok lelkes kedvelőiből is. Mintaként mindig a régi ÁMK (Általános Művelődési Központ) valamilyen kortárs újjáélesztése lebeg a szemem előtt. Egy hely, aminek jó az atmoszférája, ahol rengeteg ember fordul meg, van, aki dolgozni jön, van, aki csak szórakozni. Kicsiktől a nagyokig mindenki megtalálja a neki való közösségi élményt és szabadidős programot. Ez az új irány a kezdetektől fogva.

K.V.: Azt látom, hogy ez nehéz dió a mai kiszolgáltatott helyzetben. Mindenki a saját munkájára koncentrál és arra, hogy egyáltalán fenn tudjon maradni. Ez a fajta bezárkózás sajnos nem használ az együttműködések kialakításának. Nálunk igazából az működik, ha mi mint ernyő-szervezet generáljuk az összefogást különböző projektekkel, ötletekkel, lehetőségekkel. Ezen kívül még működik kicsiben, amit inkább hívnék szomszédolásnak, mint partnerségnek, de persze ne legyünk telhetetlenek!

K.V.: A független színházi terület egyik első koprodukcióját én hívtam életre, akkor még a FÜGE még csak kis csíra volt a földben. Valóban szeretem azt, ha több mindenkit be lehet hívni egy közös ügy létrehozásába, szerintem minél többen teszünk hozzá valamit egy dologhoz, annál értékesebb lesz, mert senki sem tudhat mindent. Ez a szentimentális oldala a dolognak, de van ennél egy jóval prózaibb oka is a koprodukciók létrejöttének, ami nem más, mint az anyagiak. Sajnos ma már független színházi produkciót önerőből létrehozni szinte a lehetetlennel egyenlő. Nagyon kevés pályázati lehetőség van, és azok is az új produkciók költségvetésének 10 százalékát tudják fedezni nyertes pályázat esetén. Én ezért is támogatom a koprodukciókat, mert ha nem a pályázati pénzekre várunk, hanem összerakjuk páran, amink van, akkor nemcsak az összefogást erősítjük, hanem a projekt anyagi feltételeit is könnyebben tudjuk előteremteni. Nagyon örülök annak, hogy több olyan partnerrel (köztük az Orlai Produkciós Irodával és a Dumaszínházzal) sikerült jó és hosszú távú kapcsolatot kialakítanunk az elmúlt két évben, akiknek a támogatásával a minket megkereső vagy általunk fontosnak tartott független színházi alkotóknak lehetőséget tudunk adni terveik megvalósításához.

K.V.: Talán éppen azért, mert azt látom, hogy a terület jelenlegi struktúrája egyáltalán nem ad lehetőséget a fiatalok felkarolására. Erre lennének az inkubátorházak, produkciós házak és irodák, akár a Manna, a Sín vagy a Műhely Alapítvány, de ők sem kapnak annyi támogatást, hogy abból egyengetni tudnák tehetséges alkotók, rendezők szakmai útját anyagilag is. Azt gondolom, hogy a tehetséggondozás egy olyan probléma, amivel éppen a függetleneknek kell foglalkozniuk, hiszen mi vagyunk azok, akik kísérletezünk, bevállalunk, kutatunk. Mi lehetünk az első állomásai a fiatal alkotóknak. És fontosnak tartottam azt is, hogy ebben összefogás legyen, hogy ez egy olyan ügy legyen, ami mellé oda tud állni minden nagyobb játszóhely és szakmai partner. Jó érzés, hogy ez ugyan a FÜGE égisze alatt jött létre az én kezdeményezésemmel, de művészeti egyetemek, produkciós irodák, mecénások, valamint befogadó-színházak állnak mögötte.